Ménes Attila: Bihari – Katona József Színház, Sufni

Egy új magyar színmű. Gyakorta ez a lakonikus ígéret állt annak a listának az alján, amelyben a színházak bérletes műsortervük darabjait hirdették plakátjaikon. A jövő évadjuk már szépen összeállt, csak az a „fránya” magyar dráma nem volt meg. Jobb esetben várták, hogy a „házi szerzőjük” elkészüljön a következő művével. Akkoriban – persze, még a rendszerváltás előttről van szó – a színházak többsége nyűgös penzumként iparkodott „ősbemutatókat” produkálni. Jóideje nincs már ilyen elvárás. Korunk drámaszerzőinek nincs is bérelt helyük a repertoárokon. Mégis van társulat, ahol mindennemű kötelezettség nélkül is színpadot kaphatnak.

Ilyen a Katona József Színház. Az utóbbi öt esztendőben még inkább, mint annak előtte. Mondhatnánk úgy is, hogy amióta Máté Gábor igazgatja. Ebben az időszakban ő maga rendezte is a Rükvercet, a Vöröst, az Illabereket, Az Olaszliszkait, legutóbb pedig a Biharit. Mégsem tűnik úgy, mintha zászlajára tűzte volna a kortárs magyar dráma pártolását mindenáron. S ezt a javára írnám. Mert sokkalta inkább érezni azt az elkötelezettségét – látva nemcsak az utóbbi és nemcsak az anyaszínházában született munkáit is –, hogy olyan színműveket találjon, amelyekben megszólalhatnak aktuális gondolatok a társadalmi vagy akár történelmi állapotainkról. Egy-egy előadás fókuszába állította a kollektív bűnösség elvén alapuló rémtetteket, immár több szemszögből is a roma-kérdést, nemkülönben olyan sorsot, amely az évezred fordultával végül a hajléktanságig vezet, s olyan életeket, amelyek a külföldi munkavállalás, a kivándorlás felé tartanak kényszerűen. Egyik égetőbb téma, mint a másik. Máté Gábor választásai jelentékeny szellemi potenciálról tanúskodnak. Ahogy a Bihari minapi bemutatója is, amely felidézi az ügynökökkel terhelt múltunkat. 

bihari ea 01 domolky daniel PRINT 037

Mészáros Béla (fotó: Dömölky Dániel)

Még sokunknak vannak tapasztalatai arról a világról. Ami érzékennyé tesz a kérdés iránt. Vannak, akikről sejtettük, hogy jelentenek, és vannak, akikről elképzelni sem tudtuk volna. Szerencsések azok, akiknek nem a szeretteiről derült ki, hogy a legbizalmasabb mondataikat is besúghatták. S a titkos akták teljes feltárása híján megmaradt a kétely is, hogy lehettek még olyanok, akikben érdemtelenül bíztunk. Nem tudjuk azt sem, vajon hányan voltak azok, akik a rendszer feltétlen híveiként vagy karriervágyból, előnyök kecsegtetésére álltak szolgálatba, és hányan azok, akiket megzsaroltak előbb az ’56-os magatartásukkal, utóbb a demokratikus ellenzéki kapcsolataikkal, vagy akár a magánéletükben fellelt „kivetnivalókkal”. Szeretném remélni, hogy ez utóbbiak voltak kevesebben, mert akkor kevesebb életet törtek kerékbe, taszítottak mindennapos hazugságba, emésztő félelembe. Ahogy megtették Tar Sándorral is, akinek ügynöki múltja 1999-ben lepleződött le, s ennek bélyegétől nem is szabadulhatott már 2005-ben elérkezett haláláig. Az írótárs Ménes Attila 2012-ben készült el A Bihari fedőnevű ügynök élete című színművével, amelynek megannyi motívuma az egykor mestereként tisztelt Tar Sándor sorsában gyökerezik.

Az eredeti fedőnevet, a Hajdút kétségkívül azért változtatta Biharira a szerző, hogy jelezze, nemcsak Tar Sándorról kíván szólni, hanem még számosakról, akik a III/III. ügyosztály soraiban tevékenykedtek. Noha a Sándor keresztnevet meghagyta főszereplőjének, aki éppúgy az NDK-ban kerül először közelébe a jelentgetésre unszoló funkcionáriusoknak, s akit szintén úgy szerveznek be, hogy keményen „megdolgozzák” s a demokratikus ellenzék tagjaira állítják rá. S az ismert biográfiától nem különböznek az őrlődés stációi sem az alkoholizmustól a perifériára sodródáson, testi és lelki megroppanáson, öngyilkossági kísérleten át a halálig. Furcsamód mégsem tűnik egyedinek a színpadra alkalmazott sors. Inkább nagyon is típusos, amiből hiányzik egy összetéveszthetetlen személyiség hitelessége – hasonlítson bár arra, aki mintaként lappang a színpadra fogalmazott alakban, vagy sem. 

Szó nincs arról, hogy valamiféle „kulcsdrámát” reklamálnék. De drámát igen. Csakhogy inkább helyzetek láncolatát fűzte dialógusokra Ménes Attila, olyan kényszerhelyzetek sorát, amelyek az ügynöktéma kapcsán szinte evidenciákként juthatnak bárkinek eszébe. Művének publikált textusában még zárójelenet az, aminek zömét nyitójelenetként használják a Sufniban bemutatott változatban (a szöveget Török Tamara dramaturg gondozta). Ez a végső delíriumos látomás már keretként fogja közre az ügynöklét keserves állomásait. Különben csak haladgatunk vele egy mezsgyén, amelynek felderítéséhez nem kellett rendkívüli alkotói invenció. Mindenekelőtt kapunk egy szocialista munkásszállóról felskiccelt, mégis a kelleténél terjedelmesebb életképet, amiből csupán annyi a lényeges, hogy megtudjuk, Sándor egy fiatalemberrel tart fenn intim viszonyt, ami alapja lesz a revolverezésének. Majd egy jótékonyan méretre igazított, az eredeti darabban ágáló párttagokat megtizedelt jelenetben tanúi lehetünk annak, miképp környékezik meg Sándort, hogy társairól ne szimpla jellemzéseket, hanem lényegbevágó jelentéseket készítsen, egyelőre csak úgy, mintha „önként és dalolva” elégítené ki az igényt. Egy röpke szcénából úgy tetszik, hogy egy darabig még élhetőnek bizonyulhat számára a vállalt szituáció. De ez az illúzió csakhamar szertefoszlik, amikor veréssel, lelket is terrorizáló fenyegetéssel törik meg, hogy „besorozzák”. Kis ízelítő mutatja, amint már gyakorlottan végzi az adatgyűjtést. És látni, mennyire „összeszokott” a feletteseivel. Majd ugrunk néhány évtizedet, amikor már issza a tetteinek keserű levét. Csupán a végjáték van hátra... Szembeszökő, hogy vannak itt hézagok bőven. Nemcsak az időmúlásoktól szakadozik a láncolat, de fel-felfeslik a pszichológiai folyamatosság is. Akinek szánalommal néztük a kínzatását, egyszercsak „bratyizik” a megbízóival. Nemkülönben akinek a talpnyaló beilleszkedését kellett látnunk, hirtelenében ott tart, hogy önpusztító keserűségét öklendezi. Így bajos vele együttérezni. Már ha a szerzőnek az volt a szándéka, hogy áldozatot lássunk benne.

A színész mindig empátiával közelít szerepéhez, még a tragédiák legvérszomjasabb hőseihez is. Mészáros Bélára hárult az a nehéz feladat, hogy minél emberibbnek mutassa Sándort kártékony ingatagsága ellenére. Súlyos terhet vállalt azzal, hogy minden helyzetben, a vesszőfutás viszonylagos nyugvópontjain is magára vette egy hányódó lélek őrlődő szorongásait. Ami korábban csak kényelmetlen, nyomasztó, deprimáló volt Sándor számára, az később már gyötrő, fojtogató, ép ésszel elviselhetetlen. Olyan intenzitással jeleníti meg ezt a színész, hogy a szenvedő ember iránt végtére felkelti részvétünket. 

Sándor mintegy az ellenpontja a környezetének, amelynek tagjai voltaképp több-kevesebb lelkinyugalommal berendezkedtek egy álságos társadalomban. A jelenlegi közönségízlés gyakran kívánja – csak nehogy kötelező is legyen hovatovább –, hogy a komorabb atmoszférájú műveket komikus mozzanatokkal elegyítsék. Talán ez az ambíció lappangott a Bihariban is, de inkább a színrevitel tett róla, hogy groteszk pillanatokkal jellemezze az ábrázolt miliőt. Mi tagadás, az eredeti darab olvastán egyszer sem hajlottam nevetésre. Az írónak egy valódi leleménye akadt, egy elvtársi csók, amely akár meg is mosolyogtathatott volna, ha nem lenne rosszemlékű a korabeli állami vezetők nyálas egymást üdvözlése vagy búcsúzkodása. A többit lényegében Máté Gábor szakavatott rendezése fokozta humorossá. Így lett például külön „szám” Sándor szállóbeli társának gitározást mímelő produkciója. De még élvezetesebbek azok, amelyeket az írott anyagtól szinte függetlenül, mintegy a színészek javára fundáltak ki. Ilyen, amikor a pártbizottsági titkárnőnek minden egyes megjelenésekor küszködnie kell a nehezen csukódó ajtóval. Vagy amikor jelenetnyi hosszan lehetünk fültanúi is a párttitkár emlegetett beszédhibájának, miszerint elnyel bizonyos hangzókat. Ezek az ötletek segítik is szétválasztani a szerepkettőzéseket. Pelsőczy Réka csaknem szava-nincs titkárnőjétől messzire esik az az elvtársnő, aki hamar kimutatja a foga fehérét, amikor kegyetlenül rászáll a porig alázott Sándorra, majd aki kétszínűen sündörög körülötte is, amikor az asszonyt már csak púpként tűrik meg a felkapaszkodott tartótiszt közelében. Takátsy Péter pedig a beszédzavaros párthivatalnoktól különbözteti meg szögesen a szamizdatokat terjesztő, kényes élethelyzetében is nyugodt értelmiségit. Kovács Lehel a domborodó izmaival kérkedő, a „lábszagú” jelzőre képletesen is rászolgáló munkásfiúról vált át alattomosan barátságos, valójában lekezelő, szadista élvezettel sanyargató belügyes potentáttá. „Civil” alakok jutnak a színinövendék Dér Zsoltnak, aki máris kiérdemelte a figyelmet. Sándor keresztfiaként pontosan hozza a kamaszmentalitást. Sándor szeretőjeként pedig minden klisé nélkül jeleníti meg a homoszexuális vonzalmat. Realista jelenetében feltárja a bűntudat nélküli ragaszkodást, a párját kísértő vízióban pedig képes megtalálni azt a finom hangot, amely halálon túli bölcs iróniát sugároz. 

Mindez egy nyersfából ácsolt, színehagyott doboz-formában zajlik (Kálmán Eszter elgondolása szerint), ami találóan alkalmazkodik a Sufni szűkösségéhez is. Minden komfortot nélkülöz, akárcsak egy barakk. Eszünkbe juthat róla a mi „legvidámabb barakkunk” is. Nem meglepetés, hogy a „katonások” – a rendezőtől a színészeken át a tervezőig – mindannyian helytállnak egy szerény kivitelezésű, bár tisztességes vállalású színműben is. Nem lehetett jobbat kihozni belőle. Legfeljebb annyit tehettek volna, hogy kivárják, amíg az elevenünkbe vágó témáról egy valóban átütő dráma születik. De persze, meddig várakozzanak?

BOGÁCSI ERZSÉBET  

 

NKA csak logo egyszines

1