Mikó Csaba: Apátlanok – Örkény Színház

Az előadás tulajdonképpen már az előcsarnokban megkezdődik, ahol a produkció szereplői és létrehozói, sőt a színház idősebb művészei, Csuja Imre, Mácsai Pál és Pogány Judit (a nevek, sajnos, nincsenek kiírva, nem mindenkit lehet azonosítani!) beszélnek videofelvételen arról, hogyan élték meg a rendszerváltást, milyen volt az élet a szocializmusban. Mácsai például a szocializmus lényegének érzékeltetésére elmeséli, hogyan lehetett akkoriban útlevélhez jutnia, hány aláírást kellett összegyűjtenie. Felidézi azt is, hogy a berlini fal leomlásának híre mennyire sokkolta: nézőként nem volt képes bemenni egy bemutató első felvonására. Mindez arra készít elő bennünket, hogy az utóbbi két és fél évtized magyar történelméről fog szólni az Apátlanok, ami 2013-ban elnyerte a Színházi Dramaturgok Céhének díját mint Az Évad Legjobb Magyar Drámája. De amire kondicionálnak az alkotók, csak részben teljesül: nem annyira a korról van szó, mint inkább egy családról, amelyik ebben a korban él ugyan, de a gyerekek, mind a hatan, a rendszerváltás előtt születtek, a szülők pedig a Kádár-kor gyermekei, s e korszakok csak igen áttételesen vannak jelen a mindennapjaikban. Vagy ez csak a látszat? 

Lehet azon gondolkozni, hogy egy politikai rendszer mennyire határozza meg a benne élők sorsát, mindennapjait. Feltehetően sokban; s minél diktatórikusabb, annál inkább. De minél kevésbé az, annál nagyobb az egyén szabadsága, döntési, választási lehetősége, ami persze attól is függ, hogy valaki a társadalom melyik rétegéhez tartozik, attól is, hogy hol él – s vannak egyéb tényezők is. De nem érzem, hogy a darab szereplőinek sorsát az 1989 októbere után létrejött ilyen-olyan berendezkedések determinálnák. Annak, hogy két testvér, Laci és Simon összeverekszik a disznóöléskor, nem igazán az aktuális miniszterelnök az oka. Igaz, ezt a szerző és az előadás sem állítja, sőt! Amitől még rá lehet fogni… 

Az előadás legelején hangokat hallunk: „Miért fontos a család?” „Mert csak rájuk számíthatsz!” „Miért senki másra?” „Mert mindenki más meglop, megcsal, kihasznál!” „Miért tesznek ilyet?” „Sztálin miatt!” „Brezsnyev miatt!” „Rákosi miatt!” „Kádár miatt!” És a sor folytatható. De az alkotók mintha arról beszélnének, hogy ez a gondolkodás igencsak téves, sőt káros: éppen ez tehet tönkre életeket. Az informatív műsorfüzetben – amiből nekem azért nagyon hiányzik egy interjú a rendkívül invenciózus rendezővel, Gáspár Ildikóval – Ari-Nagy Barbara, a dramaturg megkérdezi a szerzőt, hogy a rendszer hibás-e az életkudarcainkért. Mikó Csaba pedig igen becsületesen ezt válaszolja: „Azt gondolom, hogy nem. Inkább azt mondanám, hogy nem tudom, ki a hibás. Azt tudom, hogy valamiért hibáztatni szeretünk, okolni valakit vagy valakiket azért, hogy éppen hol tartunk.” Innen nézve egy hibás gondolkodás szomorú következményeit láthatjuk egy család életében. Az persze már nem véletlen, hogy ez a családot abszolutizáló alapelv éppen itt, Magyarországon alakult ki… 

DRTM4123

Kerekes Éva, Tenki Réka m. v., Nagy Zsolt, Polgár Csaba és Patkós Márton e. h. (fotó: Toldy Miklós)

A darabbeli család nem Budapesten él, hanem vidéken, bár nem túl messze a fővárostól, Gödöllőn. Nem gazdag és nem szegény, négyszobás, kertes házban lakik, fenntartja magát, de nagy nehézségek árán. Bizonyára sok ilyen család van. Boros Lőrinc díszlete a Gazdálkodj okosan! nevű társasjáték tábláját idézi, amin gyerekkorunkban megtanulhattuk, hogyan lehet szívós és kitartó munkával, takarékossággal egyről a kettőre, netán kettőről a háromra jutni, elérve például, hogy végre valaki főiskolára, egyetemre mehessen, kiemelkedhessen.

Tomi (Nagy Zsolt) speciel nem mehet. A tizennyolcadik születésnapján, 1995-ben még két egyetemre is akar menni, előbb jogot tanulna („mert rendnek kell lennie”), aztán közgazdaságtant („mert pénz kell az országnak”). Rendbe akarja hozni, „amit az elmúlt negyven év alatt szétbasztak ebben az országban”. Mindközönségesen Magyarország miniszterelnökének készül. Kamaszkori emléke, hogy apja, akit imád, behívta a garázsba transzparenst festeni: „RUSZKIK, HÚZZATOK HAZA!” Apa azt mondja, „ő negyven évig élt miattuk bezárva ebbe a kurva országba, úgyhogy most megy és a pofájukba vágja az egészet”. Apának komoly tervei is vannak. „Folyton arról beszél” – idézi őt lelkesen Tomi –, „hogy végre most már lehet. Van jövő! Van szabadság! Csak akarnunk kell és elérhetünk bármit! Te már bármi lehetsz, fiam, bármi!” Aztán Tomi nem lehet bármi, nem mehet egyetemre. Az egyik gyerek, az 1983-ban született Josa súlyos, gyógyíthatatlan beteg lesz, húszévesen meg is hal. Anyunak (Kerekes Éva) dolgoznia kell, apunak is, rengeteget. Alig látják – mi pedig egyáltalán nem látjuk, legfeljebb az árnyképét. Kamionos, hetente egyszer jár haza, később taxis, aki az ünnepeken is dolgozik. Hogy a család megéljen. És Tominak is dolgoznia kell. „A család érdeke az első, és neked segítened kell a családot.” Mikor karácsonykor Doda (Tenki Réka m. v.) arra kéri, meséljen, mi van vele, így válaszol: „Nincs igazán mit. Dolgozom. Élünk.” Dolgozik, él – aztán majd meghal, mint az apa, akit alig láttak. Kérdés, mi van, ha ő és apa nem dolgoznak ilyen keményen. Megtehetnék-e, hogy lazítanak?

Tomi megnősül, de elhagyja a felesége, viszi a gyereket is. És szép lassan kisiklik a többiek élete is. Doda nem lesz művész és nem lesz gazdag, férjhez megy, de elválik, lecsúszik; Laci (Polgár Csaba), aki vállalkozóként akar milliomossá válni, börtönbe kerül, Feszter (Takács Nóra Diána) egyre fásultabban próbálja megváltani az emberiséget, a hétvégéket ágyban tölti. A legfiatalabb, a nyolcvanhetes Simon (Patkós Márton e. h.) viszont megvalósítja Tomi álmát, a jogi kar után most a közgázra jár. Ő még bizakodik: „Okos vagyok, felkészült vagyok, erős vagyok.”

A közel három évtizedet átfogó, szükségszerűen töredezett cselekmény hét csomópont, hét fontos családi esemény – Josa születése, Tomi születésnapja, disznótor, karácsony, Doda esküvője, a szülők házassági évfordulója és az apa halála – köré sűrűsödik. Minden alkalommal az derül ki, hogy épp az hiányzik a családból, ami valóban családdá tehetné, az egymás iránti szeretet, a valódi felelősség. Folyvást kirobbannak az elfojtani nem is nagyon akart indulatok, Laci és Simon közt is csak nő a feszültség, karácsonykor Simon felgyújtja Laci motorját. Akkor indul ki az udvarra, amikor bent Tomi ütni kezdi Lacit, mert nem akar dolgozni, és a szemébe vágja: „Család? Dögöljünk meg együtt, vállvetve, mosolyogva? Apa egy megnyomorított, aki ellen még lázadni se lehet! Legfeljebb sajnálni. Te pedig épp olyan vagy, mint apa! Próbálsz hinni valamiben, ami nincs.

És kiderülnek a rémdrámákba illő szörnyű családi titkok is, amik még inkább szétzilálják a családot. Doda kamaszkorában elvetetett gyerekének apja Laci, az öccse, aki szerelmes levelet ír nővérének a börtönből, ami persze hazugság is lehet, hisz ki akar kerülni. Josa pedig (akiről kiderül, hogy valójában Aljosa) egy orosz katonától fogant – ezt a kissé túlcsavart motívumot csak az a néző képes appercipiálni, aki végig feszülten figyel, vagyis kevesen.

Bűnét az anya vallotta be az apának Josa halála után, tudjuk meg Fesztertől. Amikor pedig mennek az apához a kórházba, a gyerekeinek vall az apáról: „Ő mindent megtett, de én nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam szeretni őt!” Az apa halála után Tomi még tesz egy kétségbeesett kísérletet, azt javasolván, költözzenek össze a házban, ahol már csak az anya lakik egyedül. Mindenki visszautasítja, végül ő is kifakad, mantrázva a teljesen kiüresedett tételt: „Azt hiszitek, nekem nem kell hánynom ettől az egésztől? De mi egy család vagyunk. És ha most adódott egy ilyen probléma – ANYU –, akkor össze kell szorítanunk a fogunkat, haza kell költöznünk és meg kell oldanunk a dolgot!” De nem költöznek haza, a dolog, semmilyen dolog nem oldódik meg, egyszer s mindenkorra megoldatlan minden. Az anya egyedül marad – az ő tekintetét visszük magunkkal. S mert ez a tekintet Kerekes Éváé is, nem felejtjük el.

Az előbb már említett nézőnek nincs könnyű dolga. Én például sokáig gondolkoztam azon, hogy honnan, milyen időből beszélnek a szereplők. A legvalószínűbbnek azt érzem, hogy a mából, a mostból, az aznap estéből – Simon egy alkalommal megkéri a nézőket, tegye fel a kezét a vele egykorú –a színpadi és a valóságos pillanat tehát ugyanaz. Egy család tagjai mintegy színházi családterápiás prezentációként eljátsszák nekünk a történetüket; igaz, csak 2010-ig. Eljátsszák és elmondják. Mikó Csaba különleges – és ha nem is zökkenőmentesen, de jól működő – formát talált mondandójához, nem először. Feloldja a dialóg és a monológ közötti határt, folyamatosan váltogatja, mintegy egymásba csúsztatja a két megszólalási módot. A monologikus részekben a szereplők nem eljátszanak, hanem elmondanak, kommentálnak valamit: „Vasárnap volt, a családdal az Ady Endre sétányon sétáltunk…”, vagy azt vallják be, amit valóban gondolnak a kimondott szavak mögött. Kell némi erőfeszítés, hogy ezt megszokjuk. Meg olyan színészek (mert nekik sem lehet könnyű), mint például Takács Nóra Diána, aki a vékony komikus vonalat viszi (valamin nevetni is kell néha), és ilyen mondatokat kell elfogadhatóvá tennie: „Amikor tüntettünk Púposért, a gorilláért, mert elválasztották a testvérétől és depressziós lett, akkor sokat olvastam a főemlősök alfahímharcáról.” És a színésznő megoldja! Ahogy pedig Kerekes Éva csendesen elmondja az anya karácsonyi monológját, az az előadás megrendítő csúcspontja: „Azt hiszik, az élet több annál, mint hogy eszünk, iszunk, dolgozunk, aztán meghalunk. Beszélnek, mert nem tudják, eljön a nap, amikor megérted: az idő nem áll meg, nem lesz jobb, és nincs értelme semminek.” Megrendítő az is, amikor az anya abortuszra viszi a lányát: nem beszélnek, de mi halljuk a gondolataikat. 

Nem hibátlan előadás, nekem például sok a videotechnika (Bánki Ákos és Szőllősi Géza munkája). Megoldatlannak vélem az önbizalomtól duzzadó Simon („Én vagyok a jelen, a ma, az én feladatom lezárni a múltat, hogy megszülethessen a jövő.”) virtuális családirtásának színpadi megvalósítását is. Simon itt sorra veszi családjának tagjait, s mindegyikükről külön-külön megállapítja, hogy nem bízható rá a jövő. Érdekes egyébként, hogy a szüleiről ugyanazt mondja, amit korábban az anya az apáról: „Megfélemlítette és megnyomorította őket a kommunizmus. Elárulták, becsapták és kihasználták őket.” Laci pedig azt mondja egyszer, hogy apát is a kapitalisták ölték meg. Ez a gondolkodásmód teljesen kiiktatja az egyéni felelősséget, az egyént – s ezzel fel is menti. Hisz nem ő a hibás, mindenért a „kommunizmus”, a „kapitalizmus” okolható. Azért is, hogy az apátlanok nem tudnak felnőni – felnőttként hordott ruházatuk (jelmez: Izsák Lili) is emlékeztet valahogy gyerekkori viseletükre. 

Nem árt elgondolkodnunk azon, hogy nem vagyunk-e véletlenül ennek a családnak legalábbis távoli rokonai. 

D. Magyari Imre

 

NKA csak logo egyszines

1