Kelemen Kristóf–Nagy Orsolya: Miközben ezt a címet olvassák… – Trafó

Formabontó, tabudöntő és helyenként hitelrontónak is minősíthető előadás készült jelenlegi és nemrég végzett színészhallgatók szereplésével, a tavaly dramaturg szakon diplomázott Kelemen Kristóf rendezésében, és osztálytársa, Nagy Orsolya dramaturgiai közreműködésével a Trafóban. Alapját egy színháztörténeti kuriózum, a német Peter Handke ’60-as években írt Közönséggyalázás című „beszéddarabja” képezte, amelyet a budapesti színművészeti – akkor még – főiskola 1969-ben harmadéves színészhallgatóinak Békés András meg mert rendezni, a hallgatók pedig – teljesítve a feladatot és előre nem számolva az esetleges következményekkel – elő merészelték adni az Ódry Színpadon. A Handke-darab címe a maga konkrétságában fejezi ki a darab tárgyát: a közönséget támadó szidalomáradat hangzik el, rákérdezve társadalmi felelősségvállalásra, tiltakozva a kispolgári közöny ellen. Az 1969-es előadás közben Ádám Ottó felállt, és tiltakozásul elhagyta a termet – kiváltva a színpadon lévő hallgatók riadt aggodalmát saját egyetemi és későbbi pályafutásukat, jövőjüket illetően, egyszersmind színháztörténeti legendát teremtve. Ez a konkrét szorongásélmény szolgált kiindulópontul ahhoz, hogy mintegy 46 évvel később mai pályakezdő színészek emlékező, emlékeztető és merőben színházközéleti előadásban dolgozzák fel saját egzisztenciális, pálya eleji szorongásukat, meghatározó, akár még mindig aktuális traumáikat – a szakmabeli párbeszéd ösztönzésének nem titkolt (és ettől már önmagában rendhagyó) igényével.

A csaknem kétórás, részben kötött, részben improvizáció jellegűre rendezett, bizonyos részeiben és hatásaiban pszichoterápiásnak minősíthető esemény két jól elkülönülő részre tagolódik. Az első felében a hatvanas évekbeli Békés-osztály tagjaival feltehetően az előadás apropójából készített visszaemlékező interjúrészletek hangzanak el, de nem felvételről vagy felolvasva, hanem a fiatal színészek által eljátszva. Többek között Hámori Ildikó, Székhelyi József és Zsolnay Júlia elbeszélése elevenedik meg, néhol hangsúlyozott eltartással. Székhelyi szövegéből tudjuk meg például, hogy a legendás Handke-előadást – csakúgy, mint a német színházakban – ők is „civilben” játszották, farmerban és kockás ingben, fokozva az esemény tartalmi unikalitását. (Úgy látszik, hogy a kockás ing viselete időről időre közéleti jelentéshordozóvá válik…) 

mikozben 2

Horváth Alexandra, Horváth Márk, Tarr Judit, Eke Angéla és Rétfalvi Tamás

Kelemen Kristófék tehát színházról beszélnek egy végső fokon színházinak szánt előadásban. Az első részben rikító színű hippi-maskarákat viselnek a színészek (látvány: Pázmány Virág), vélhetően utalva a ’60-as évek végének társadalmi-politikai közegére, de elsősorban a második résztől való határozott elkülönítés szándékával, amelyben már civilben és civilként, Eke Angélaként, Horváth Márkként, Horváth Alexandraként, Rétfalvi Tamásként és Tarr Juditként mesélik saját egyetemi és színházi-munkahelyi élményeiket. 

Így tudjuk meg többek között, hogy Rétfalvi Tamás szakdolgozatvédése csak öt percig tartott, mert a bírálóbizottság – élén Huszti Péterrel – kimondatlanul, de félreérthetetlenül kínosnak találta a benne foglaltakat: az egyetemen szerzett, sokszor lélek- és személyiségölő tapasztalatok tárházát. Értesülhetünk arról, hogy Horváth Márk és bábszínész osztálytársai milyen mostoha bánásmódban részesültek a várva várt rendezőtanártól, Mohácsi Jánostól. Mohácsi ugyanis sokszor elhagyta az óráit, a készülő vizsgaelőadás pedig emiatt kis híján elmaradt, de legalábbis nívótlanra sikeredett. Eke Angéla a Bagó Bertalannal való közös egyetemi munkát emlegeti föl, ami még az elején hamvába holt – ráadásul a hallgatók kérésére. Tarr Judit a Vígszínházban töltött gyakorlati évéről számol be, melynek végén, noha két új szerep is várt rá a következő évadban, csak egyetemi tanára, Börcsök Enikő közbenjárására, titkárnői időpontosztás révén kerülhetett Eszenyi Enikő igazgató színe elé a szerződtetése ügyében. Eszenyi spontán módon szerződtette őt – jóllehet csak azért, mert a színház gazdaságilag végül is így jobban járt, mint ha szerepdíjat kellett volna fizetnie. Az évad végén pedig az igazgató közölte Tarr-ral, hogy mivel nem látja benne a Vígszínház leendő sztárját, nem szerződteti tovább (de szerepeit megtarthatja). A fiatal színésznő ezt a karrierje kettétöréseként élte meg.

Ezek a spontánnak ható, irányító kérdésekre adott feleletekként megfogalmazódó visszaemlékezések valójában tudatosan komponált színészi teljesítmények, melyek a felemlegetett „nagyokra” (Mohácsira, Eszenyire stb.) nézve bizony jelentősen inszinuálóak. Főleg úgy, hogy egyikük sem volt jelen, nemhogy az előadás részeként, de még nézőként sem. Noha az előadás végén – és a tervek szerint mindegyik előadást követően – Kelemen Kristóf kötetlen beszélgetésre hívja a színészeket és a közönséget, mégis ott maradnak a levegőben az egyoldalú állítások. Bár természetesen nincs kizárva, hogy az érintettek egyszer eljönnek, és ott maradnak beszélgetni, az előadásban nem hallgattatik meg a másik fél – pedig ez a párbeszéd elemi feltétele lenne. Így aztán hiába igénylik és ambicionálják Kelemen Kristófék, hogy a színházi szakma, különösen az egyetemi színészképzés színvonala és a színészi pályatervezés számtalan nehézsége érdemi és nyilvános viták tárgya legyen. Kíváncsi lennék rá, hogy az alkotók dramaturgi, rendezői és színészi tehetsége kiállná-e azt a próbatételt, ha egyik vagy másik előadáson (és nem utána!) a közönségből visszaszólna az egyetemi vizsgabizottság elnöke vagy a színházigazgató – ekkor lenne esélye a feloldó, tárgyát tekintve ténylegesen taburomboló, de jövőépítő közös gondolkodásnak. 

Mészáros Szilárd

 

NKA csak logo egyszines

1