Jessica Swale: Nell Gwynn – Apollo Theatre, London

Nem kis erőfeszítésbe kerül átvergődni a giccsbe forduló, lampion szegélyezte árkádsor alatt a Chinatownban. A közvetlenül Viktória királynő halála után megnyílt teátrum, a West End-i Apollo Színház ad otthont London legfelkapottabb szenzációjának, a Nell Gwynn című előadásnak. Ha egy színpadi produkcióról – a jelenség a világ összes pontján azonos – rendkívül jó kritikák jelennek meg a print és online lapokban, akkor evidens, hogy a reakciók felsrófolják a közönség érdeklődését. Ha az utóbbi időben volt olyan színpadi előadás a brit fővárosban, amely a legkomolyabb újságoktól és magazinoktól is rendre ötből öt vagy négy csillagot kapott, akkor az – a Time Out szavait idézve – egy olyan négyszáz évvel előttünk élt nő vidám története, aki megváltoztatta a történelmet. Csakhogy a londoni nézők nem egyszerűen érdeklődnek, hanem szinte megrohamozzák a teátrumot: az esti előadás kezdete előtt még az ülőhelyek elfoglalása is kisebb logisztikai feladat elé állít. Arról nem is szólva, hogy az Apollo a legnagyobb kapacitású londoni színházak egyike, közel nyolcszáz néző befogadására képes. (A Nell Gwynnt a hét több napján délután is játsszák – úgy néz ki, az április 30-ai zárásig teltházzal.)

A londoni Nemzeti Színházban és a West Enden számtalan sikerdarabot rendező Christopher Luscombe – igazán markáns rendezői jegyeket nem viselő – színrevitelében Nell Gwynn története hagyományos keretek között elevenedik meg. A tágas színpadon korhű, gazdag terembelsőt látunk, felettünk impozáns királyi címer, benne az angol monarchia mottója. Az alattunk lévő tér két részre tagolt: egyik fele egy színházi próbaterem, a másik pedig palotaszárny, ahol a Stuart-házi uralkodó, II. Károly regnál. Az egyik emeleti páholyban XVII. századi ruhát viselő, loknis kisasszony foglal helyet, a színpad szélére pedig maga a címszereplő könyököl. Csinos, vékony teremtés, karján fonott kosárkával, amely narancsokkal tele. Nell Gwynn valóságos alakja volt a kora újkori Angliának, a két és fél órás előadás az ő szalonképessé finomított története, mellette még a koronás fők is csak asszisztálhatnak. Nell Gwynn a tradicionális férfiuralom világképét elsőként bontotta meg azzal, hogy egyszerű prostituáltból és narancsárus lányból, London színpadaira kerülve színésznő lett. Persze a darab nem szól arról, hogy milyen „erényeiért” vált az egykori gyermekprostituált a barokk színház üdvöskéjévé (bár amikor egy színész veszi gondozásába, egyből flörtölni kezd vele…). A mű szerzője, Jessica Swale elsősorban arra koncentrál, hogyan teljesítette be sorsát a kalandos életű nő, de szempont volt az is, hogy története egységes maradjon. Az írónő a lényegre szorítkozik, a problémásabb életrajzi tények felett nagyvonalúan szemet huny – csak odavetett sértésekből derül ki, hogy a férfiak által gyakran csak vezetéknevén szólított főhősnő valaha örömlány volt. Még ha tudjuk is, hogy az előadás Nell Gwynn életének csupán kiragadott szegmenseire hagyatkozik, akkor is maradéktalanul élvezetes. A színpadon megjelenő mű újraalkotásában kizárólag A-listás művészek vettek részt – akárcsak a Globe Színházban tartott tavalyi ősbemutató alkalmával –, az eredmény mégsem lett radikálisan újszerű vagy más szempontok alapján korszakalkotó. Az előre beígért szórakozás viszont garantált. 

„Ha a Stuart-restauráció idején élt Nell Gwyn csak fele olyan varázslatos volt, mint amilyenné Gemma Arterton teszi ebben a ragyogóan vicces és meghatóan szép életrajzi drámában, akkor nem csoda, hogy II. Károly beleszeretett” – írta kritikájában a Telegraph című mértékadó brit napilap. A harmincéves Arterton egyértelműen a siker kulcsa. Karizmatikus szépségével, finom bájával, sokoldalú színésznői múltjával és tapasztalataival az első pillanattól rabul ejti a nézőt, apró rezzenésekből, finom gesztusokból építkező alakítása átsegít a kevésbé jól felépített cselekményen. Samuel Pepys parlamenti képviselő, Nell kortársa – mellesleg a Royal Society tagja – szépnek és szellemesnek írta le az első hölgyet, akit felengedtek London színpadaira. Arterton vonzereje egyértelmű, humoros jeleneteiben pedig legalább olyan elementáris, mint a Tamara Drewe című, Stephen Frears által rendezett (Veszedelmes viszonyok, A királynő) mozi-vígjátékban. 

Persze adott a mókás alapszituáció: a feudális értékeket valló teátrum sínylődő társulatának teljes bukását, csődjét csak egy nő akadályozhatja meg. Ennél nevetségesebbet még elképzelni sem tudnának szereplőink, Nell is hitetlenkedve, nevetve fogadja pártfogója bíztatását. Amikor azonban arra kerül sor, hogy sajátos módszerrel színpadi leckéket vegyen, még mesterét is leiskolázza. Komisz, mint egy bakfis, emellett öntudatos és szerfelett szellemes – olyan, amilyenek hajdanán a protofeministák lehettek. „Nell színpadi debütálása a társulattal kezdetben fagyos a félelemtől, még a szövegét is elfelejti, végül a puszta kétségbeesés hatására egy trágár gyermekdal tör fel belőle. A Drury Lane elképzelt közönsége – csakúgy, mint Arterton valóságos közönsége az Apollóban – innentől fogva a tenyeréből eszik” – summázta az erős színpadi jelenlétre építő előadás fogadtatását a Daily Mail. És nem túlzott, a közönség valóban imádja az egyszerű kis prostituáltból barokk színpadi sztárrá vált Nellt, aki sajátos Eliza Doolittle-karakter is – mindkét iskolázatlan lány életében sorsdöntő helyszín a Covent Garden. Csakhogy míg Higgins professzor Elizának nyelvleckéket ad, addig itt Mr. Hart, a kiváló színész Nellt a kor elvárásainak megfelelő teátrális előadóművésszé képezi. Az azonban G. B. Shaw nőalakjában és Swale hősnőjében is közös, hogy mindketten a legmagasabb körökig jutnak, utóbbi az angol király legmegbecsültebb szeretője lesz – ha hihetünk a krónikásoknak és a mű szerzőjének. 

Gemma Arterton1

Gemma Arterton és David Sturzaker (fotó: Tristram Kenton)

A Guardian kritikája kiemeli, hogy „Swale darabja finoman átsiklik a kor politikai és vallási konfliktusain, különösen az anglikán dominancia jellemezte ország uralkodója, Károly titkos ragaszkodásán a római katolikus hithez. Ennek ellenére öröm Nellt, a női emancipáció ikonját ünnepelni, és az előadót, aki nagyszerű kikapcsolódást nyújt a közönségnek.” És valóban, az előadás inkább víg-, mintsem szomorújáték. Az igazán megnyerő jelenetek azok, amelyek korabeli fülbemászó zenei betétekkel és táncjelenetekkel mulattatnak. Érezni, az alkotók célja a látvánnyal, a monumentális díszlettel, a nagy szereplőgárdával a néző lenyűgözése, az epizódszerepben néha feltűnő királyi spániellel pedig a közönség lekenyerezése. A kevésbé fajsúlyos alakításokhoz szokott West End-i nézők e téren nem jelentenek gondot.

Úgy sejtem, a befejezést valószínűleg olyannak szánták, amit könnyedén elbír az előadás. Csakhogy az uralkodó halála annyira banális és mesterkélt, hogy még egy bulvárelőadásban is nehezen emészthető. Az Apollo Színház előadása sokkal formátumosabb produkció, mint amilyennek a primitív, ostoba lezárás mutatja. Nell, aki a király miatt egy ideig távol volt a színpadtól, az uralkodó halálát követően talpig feketében visszatér a világot jelentő deszkákra. Hiányát addig ideiglenesen a tőle karakterben is eltérő idős matróna igyekszik betölteni (Michele Dotrice nagyszerű és szerethető a tenyeres-talpas, bumfordi asszonyként), de egyértelmű, hogy alkalmatlan a szerepre, még az ajtón sem tud bejönni, csak beesni. Amikor Nell a gyász hónapjaiban váratlanul belép a próbaterembe, győzködés nélkül belebújik szerepébe. A közönség még egyszer utoljára megtapasztalhatja, milyen a tűzről pattant, szemtelen Nell Gwynn, ha elemében van. Legjobb formájában – pazar fényjáték és élő zene mellett – repertoárja legjavát nyújtja, táncol és énekel a nézőknek. Megérdemelten, állva tapsolja vissza a közönség.

Gemma Arterton ígéretes hollywoodi karrierjét cserélte a hosszú távon kevésbé kifizetődő színpadi munkákra. Vezető színésznőként a legjobb előadásokban játszik, legutóbbi munkája, a Harc az egyenjogúságért! című musical díjat is hozott számára. A nők ’60-as évekbeli hátrányos megkülönböztetéséről szóló darab nemcsak a szórakoztatás legmagasabb foka, de napjaink kényes kérdéseire, a családon belüli erőszakra is ráirányította a figyelmet. Arterton igyekezett felhasználni népszerűségét arra, hogy civilként is tehessen valamit a még mindig elnyomott nőkért. Az évszázadok homályában már teljesen megfakultnak vélt Nell Gwynn esetében is azt szeretné, hogy a méltatlanul elfeledett, a nők színpadi jelenlétében mérföldkőnek számító királyi ágyas története minél szélesebb körben ismertté váljék, s eljusson akár Hollywoodba is. Csak remélni tudjuk, hogy ha így történik, még árnyaltabb produkcióban valósul meg. 

Mészáros Márton

 

NKA csak logo egyszines

1