Georges Feydeau: Rövid a póráz – Thália Színház

Gyakran felmerülő kérdés, hogy a számos vaudeville-szerző közül miért éppen Georges Feydeau darabjai azok, amelyeket nemcsak Franciaországban, de szerte Európában ma is gyakran és sikerrel játszanak. A közismert válasz(ok egyike), hogy Feydeau nemcsak szakmailag magaslott ki kortársai közül (ti. kisujjában volt a bohózat megformálásának tudománya), hanem műveinek az abszurd felé mutató vonásaival is. Ami abban az értelemben bizonyosan igaz, hogy Feydeau-nál a komikus bonyodalmak nem abból születnek, hogy a szereplők eleve ostoba, logikátlan, röhejes dolgokat csinálnak, hanem a logikusnak látszó cselekvések (taktikázások, hazugságok, elhallgatások) fordulnak visszájukra és szülik meg a félreértéseket, melyek azután lavinaként zúdulnak a szereplőkre. Az igazán sikerült bohózatokban a félreértések elképesztő sorozata nemcsak kiapadhatatlan komikumforrásként működik, de akár a világ kiismerhetetlen működésének, abszurditásának leképezéseként is értelmezhető. (És egy igazán jó előadás ezt meg is érezteti.) 

Mégis, magam mindig úgy éreztem, hogy a Feydeau-darabok e fontos sajátosságának kevesebb köze van a színpadi sikerekhez, mint szakmai kvalitásaiknak. Egész egyszerűen azért, mert ezeket a bohózatokat nem belvárosi művészszínházak szokták műsorukra tűzni, hogy meggyőzzék közönségüket a kissé lenézett vaudevuille-szerző műveinek esztétikai értékeiről, hanem publikumukat igényesen szórakoztatni kívánó bulvárszínházak, melyek ritkán akarják irodalomtörténeti revelációkban részesíteni a nézőket. Vagyis színpadi szempontból az az igazán jó Feydeau-bohózat, amelynek humora kicsit sem kopott meg, mechanizmusa a lehető legtökéletesebben működik, és hálás szerepek sorát tartalmazza. A jó előadásnak pedig minél tökéletesebben kell kiaknáznia az anyagban rejlő lehetőségeket. Merthogy Feydeau saját műfajának kimagasló szerzője ugyan, de nem Shakespeare, nem lehet önkényesen eltérni a kottájától; ha a rendező okoskodni kezd, átgondolatlanul próbálja „feljavítani” a szöveget, a bukás szinte borítékolható. (Bár a rossz Feydeau-bemutatók többségére inkább az jellemző, hogy a rendező és a színészek egyszerűen nem képesek pontosan működtetni a bohózati mechanizmust. Jobb esetben ilyenkor csak a játék ritmusa esik szét, rosszabb esetben ezt gátlástalan ripizés próbálja elfedni.) Márpedig az irodalmi szempontból legérdekesebb és az irodalomtörténeti teóriák levezetésére leginkább alkalmas szövegek színpadi szempontból nem feltétlenül tartoznak a legjobb Feydeau-darabok közé. Példa erre az Un fil à la patte, amelyet játszottak ugyan nem is kevésszer magyar színpadon, de meg sem közelíti a Bolha a fülbe, az Osztrigás Mici vagy A balek (A hülyéje) népszerűségét. Ennek csak egyik, kevésbé fontos oka a cím fordításának mizériája (eleinte általában Fel is út, le is út címen játszották, később futott Hagyjál békén!, sőt, emlékeim szerint Kopj le! címváltozatok alatt is – egyik sem mondható fordítói telitalálatnak). Fontosabb, hogy az általam látott előadások nem hagytak jó emléket maguk után, mivel sem a szöveg erényeivel, sem problémáival nem tudtak mit kezdeni. A Rövid a pórázban (Hamvai Kornél címváltozata nemcsak kevésbé görcsös, erőltetett, mint a korábbiak, de a francia eredeti jelentését is hívebben adja vissza) ugyanis néha csikorog a gépezet, egyes mellékszereplőkről menet közben csaknem megfeledkezik a szerző, mások szinte csak dramaturgiai funkciót töltenek be, meglepően élesek a stiláris váltások, és talán a szokottnál valamivel kevesebb az igazán hálás szerep. Így a rendezők néha okoskodva próbáltak beleírni a szövegbe (kevés sikerrel), máskor zenével dúsították a darabot (szanaszét törve a játék ritmusát), és előfordult, hogy a színészek privát poénok sokaságával igyekeztek gondoskodni a nézők szórakoztatásáról (rémes eredménnyel). És az előadások feltűnően nem tudtak élni a szöveg helyenként valóban az abszurd felé hajló túlzásaival, illetve a már-már kafkai harmadik felvonással, melyben szegény (és csöppet sem ártatlan) Bouzin olyasmiért semmisül meg, amit nem (ő) követett el. Így nemigen vált érzékelhetővé mindaz, amiért a szöveget szeretni lehetne – a környezetén ellenállhatatlanul uralkodó énekesnő, a dívával való kapcsolatából (érdek)házasságba menekülő link életművész és a magát dalszerzőnek álmodó, idegesítő módon nyomuló könyvelő története következésképpen besorolódott a színpadi szempontból kevesebb sikerrel kecsegtető, másodvonalbeli Feydeau-darabok közé.

Rovid TM4972 2

Vida Péter és Molnár Piroska (fotó: Toldy Miklós)

Nem állítom, hogy a Thália Színház friss bemutatója alapvetően fog ezen változtatni, de azt igen, hogy a létrejött szövegváltozat megteremti ennek lehetőségét. A színlap szemérmesen elhallgatja, hogy a néző nem Feydeau darabját látja, hanem a fordítóként jelölt Hamvai Kornél átiratát. Hamvai nem egyszerűen napjainkba helyezte a bohózat cselekményét, hanem alaposan, tudatosan és átgondoltan átalakította a mű struktúráját. A három felvonásos darabot két felvonásossá formálta, szerepeket vont össze, kreált, illetve hagyott el, s több ponton erősen belenyúlt a cselekménybe. Érezhetően a legkevésbé sem tartozott szándékai közé, hogy a mű irodalomtörténeti jelentőségét, az abszurd drámához való kapcsolódását igazolja, így az eredeti harmadik felvonást irgalmatlanul ki is radírozta. Mondhatnám: mély fájdalmamra – és valóban szívesen látnám a darab olyan előadását, amely e képlet igazolása mellett tud magával ragadóan mulatságos lenni. De maximálisan elfogadom azt az írói-fordítói ambíciót, mely elsősorban a színpadi hatékonyságot tartja szem előtt, s amely a darab szerepeit, cselekményszálait, jeleneteit aszerint hasznosítja, hogy mennyire tartja fontosnak a színpadi masinéria működtetése, a színpadi humorforrások biztosítása szempontjából. Márpedig e tekintetben Hamvai Kornél tanítani való munkát végzett. Az ő verziójában Lucette nem operaénekesnő, hanem popdíva, az első felvonás helyszíne egy klipforgatás, a francia arisztokrácia ünnepi rendezvényén kiöregedett sztárok hada fordul meg – és sorolhatnám tovább azokat a tematikai változtatásokat, amelyek a mába helyezik a cselekményt. Hogy mindez ne tűnjön erőltetettnek, ahhoz komoly átdolgozói leleményesség, mértékletesség és stílusérzék szükségeltetik. Hamvai tökéletesen tisztában van azzal, mit bír el a szöveg és mit nem; a strukturális változtatásoknál nem a szöveg „modernizálására” törekszik, hanem voltaképpen a hagyományos bohózati technikák változatos és koncentrált alkalmazásával teszi hatásosabbá a darabot. Nem felejti, hogy a bohózat nem társadalomkritika és nem is moralizáló vígjáték, így óvakodik a szöveghez nem illő szatirikus hangnemtől, de ahol lehet, csipetnyi iróniával illeti a szereplők által megszemélyesített társadalmi rétegeket. A szerző által kissé elfelejtett figurák és félbehagyott cselekményszálak közül meghagyja és továbbírja a jól hasznosíthatókat, a többit pedig lelkifurdalás nélkül törli. Marcelline-ből, Lucette sopánkodó vénkisasszony nővéréből például menedzsert farag, aki nem tűnik el a darab közepén, hanem pártfogoltja ügyes-bajos dolgainak intézését mindvégig összekapcsolja saját szívfájdalmainak orvoslásával. Cheuneviette, Lucette exe és gyermekének apja (aki legtöbbször csípős megjegyzésekkel véteti magát észre, de nem aktív alakítója a történéseknek) névleg megmarad ugyan, de gyakorlatilag a kihúzott Irrigua tábornok szerepkörét veszi át. Igaz, nem katonaként, hanem gengszterfőnökként okoz szüntelen riadalmat, ami nem csupán hihetőbb, „kortársibb” foglalkozás, de jótékony iróniával kapcsolja össze a „felsőbb köröket” a maffiavilággal. Előfordul az is, hogy két apró, csupán dramaturgiai funkciójú szerepből kreál egy valódit: Duverger bárónő lányának, Vivianne-nak nincs angol nevelőnője, de van bizalmas (és kellően csacska) barátnője, aki az első felvonásból kihúzott énekesnő, Nini nevét veszi fel (és a forgatáson mint a báróné által beprotezsált asszisztens van jelen). Amellett, hogy jobb és természetesebb partner Vivianne megismeréséhez, mint egy angolul beszélő társalkodónő, neki is megvan a maga is története („liezonja” Belmondóékkal). Firminből, az inasból pedig magát titkon nagy művésznek képzelő örök asszisztens válik, aki sokkal inkább részese lehet a cselekmény forgatagának, mint a dolgokat szükségszerűen kívülről szemlélő inas – és így fontos epizodistaként visszatérhet a második felvonásban is. Vagyis Hamvai nemcsak az „új” figurákat találja ki, hanem gondot fordít kapcsolataikra is – olyan új cselekményszálakat kreálva, amelyek az eredetiben nem léteztek (a legjobb példa erre talán Cheuneviette és Marcelline fordulatos kapcsolata). A két felvonásos szerkezet megköveteli, hogy a második az eredetinél is túlpörgetettebb legyen – és innen már valóban nem volna értelme az eredeti harmadik felvonás abszurd szituációját is átfordítani. A bohózat vége így szükségszerűen konvencionálisabb az eredetinél, de ezért kárpótol ötletgazdagsága, gördülékenysége, szellemessége. Lehet persze szkeptikusan azt mondani, hogy a nagy munkával létrehozott új verzió nem mulatságosabb az átdolgozásra nemigen szoruló reprezentáns Feydeau-műveknél, de számomra a vállalkozást már az a szándék is igazolja, hogy ne mindig ugyanazok a darabok kerüljenek színre – s ha létrejött egy olyan szöveg, amely a Bolha a fülbe vagy az Osztrigás Mici mellé állítható, és több reprízt is megél majd, azt bónusznak tekinthetjük.

Rovid TM5133

Schell Judit és Pindroch Csaba (fotó: Toldy Miklós)

A Thália Színház Kelemen József rendezte előadása haloványabb ugyan, mint maga az átdolgozás, de többnyire sikerül gördülékenyen működtetni a Hamvai Kornél által újraalkotott bohózati masinériát. Azért csak többnyire, mert a második felvonásban (főként a csúcspontok közelében) érezni kisebb-nagyobb tempógondokat, amelyek meg-megtörik a játék lendületét. (A Feydeau-kotta kényes pontja ez mindig: ha nem tűpontosak a kimenetelek, bejövetelek, ajtócsapódások, reakciók, spétek stb., akkor a játék ritmusával együtt a hitelessége is csorbát szenvedhet.) Remélhetőleg ezeket a későbbiekben sikerül kiszűrni az előadásból, melynek amúgy méltánylandó erénye az arányosság és a mértékletesség. A színészek csak olyan túlzásokat engednek meg maguknak, amelyeket a szöveg és a szituáció generál, s noha jórészt szokott eszközeiket használják, azokat pontosan hajlítják a bohózati szituációkhoz. Schell Judit (Lucette) a pózokból élő és megélő, de nagyon is emberi érzésekre vágyó dívát, Pindroch Csaba (Fernand) a minden szituációhoz alkalmazkodni kívánó és minden felelősséget másra hárító életművészt, Vida Péter (Bouzin) az agresszív, simlis, minden eszközzel érvényesülni próbáló és mindig pofára eső örök balekot hozza színre pontosan, színesen, a professzionálisan karikírozott karakterekbe emberi vonásokat is csempészve. Fokozottan igaz ez Molnár Piroskára (Duverger bárónő), aki a sznob milliárdos alakjába a tapasztalt, a kritikus helyzetekben mindig a józan észre hallgató nagyasszony vonásait is belesűríti. Náluk természetszerűleg jóval harsányabb eszközökkel él Szabó Győző (Cheuneviette), aki általában pontosan találja el azt a mezsgyét, ahol a félelmetes hírű, ám ehhez képest folyamatosan melléfogó gengszterfőnök alakja még minden kulisszahasogatás nélkül tud nevetséges lenni. Gubás Gabi (Marcelline) sokat profitál a jelentősen kibővült szereplehetőségből, és igen szórakoztató karaktert farag az öntudatos szingliként férfi(ak) után rohangáló menedzserasszony alakjából. Fodor Annamária mívesen karikírozza a bennfentes(kedő) kritikust, Lovas Rozi élettel teli, finoman sprőd és cinikus lánykát formál Vivianne-ből, Tóth Eszter Ninije pajkos mosollyal és hasonlóan finom cinizmussal kering a színre sem lépő öreg celebek hálójában, Hunyadkürty István a több funkcióban is boldogulni próbáló, önérzetes kisember mulatságos alakját jeleníti meg Firminként. A mértékletességre törekvésnek következménye lehet az is, hogy egyes csúcspontokon picivel alatta marad a játék intenzitása az optimálisnak, de meglehet, ez ízlés kérdése is (és egy-két kicsit álmosabb perc nem nagy ár a stílustévesztés, a ripizés elmaradásáért). Az előadás látványvilágát viszont ötlettelennek érzem. Cziegler Balázs díszlete különösen a második felvonásban kelt hiányérzetet, amikor meg sem kísérli, hogy vizuális szinten karikírozza, vagy akár csak érzékletesen megjelenítse a mai (francia vagy magyar, teljesen mindegy) milliárdosok világát. És kicsit hasonló a helyzet Cselényi Nóra egyébként mutatós jelmezeivel is, amelyeknek legsikerültebbje Lucette első felvonásbeli, klipforgatáshoz felvett ruhája, amely nemcsak látványos darab, de a show-biznisz túlzásainak eklatáns képi megfogalmazása is – ám a többi jelmezen hasonló elgondolást nem éreztem. Tudjuk be ezt annak, hogy ezúttal a látvány inkább keret kívánt maradni – amit keretez, az mindenképpen figyelemre méltó, sőt, akár folytatható is: Feydeau igazán termékeny szerző volt…

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1