Molière: Úrhatnám polgár – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Sardar Tagirovsky Molière-rendezése úgy kezdődik, hogy egy díszletdobozban klasszikus jelmezű színészek hajladoznak, mintha konkrét vagy kvázi Lully-balettet adnának elő egy Molière-komédiához. Azután a bensőséges kis színpad hátrább húzódik. Szinte képernyővé lényegül át, háttér-televíziózáshoz – díszlettervező: Bartha József –, és másik, nyitott tér tárul fel a helyén, közben modern zene zúdul ránk. Az Úrhatnám polgár bizarr külsejű szereplői – jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz – úgy vonulnak előre, akárha divatbemutatón lépnének fel. Tán csodálni fogjuk őket, ámde nem szeretni.

Úrhatnám polgár. Használja-e még valaki az úrhatnám jelzőt bárkire? A sepsiszentgyörgyi verzió, amely Sényi Fanni dramaturg átirata, a címet megtartotta, egyébként azonban fiatalos vehemenciával esett neki a szövegnek. Különösebb panaszra nincs okunk, ez a vékony szövetű komédia elbírja a verbálisan korszerűre fazonírozást, mint azt már a 2008-as vígszínházi bemutatóhoz készült Parti Nagy Lajos-szöveg születésekor is megállapíthattuk. A kötetlenséggel nyilvánvalóan élt a rendező is, a színészek is. Erre példának hozhatom a vendégszövegek közül az egyik kedves atelier-jelenetet, amelyben a Filozófiatanárt játszó Nagy Alfréd pontosan azt mondja a Jourdain urat játszó Pálffy Tibornak, amit egy Tagirovsky-rendezéssel ezelőtt, a Meggyeskertben mondott neki: „A te apád paraszt volt, az enyém patikus, ebből még semmi sem következik.” Akkor ezek Petya Trofimov szavai voltak Lopahinhoz, de személyileg ugyanebben az összetételű kettősben. (Ugyanakkor vigyáznom kell a szövegidézetekkel, nehogy úgy járjak, mint az egy Tagirovsky-rendezéssel ezelőtti bírálatomnál, amikor is a megkapott példány elolvasása alapján olyasmit kértem számon, ami az előadásban már nem is úgy hangzott el.) 

urhatnam polgar 3

(fotó: Barabás Zsolt)

Ahogy az alkotók bizonyos egészséges szabadsággal kezelték a művet, ugyanúgy teszek én is e színikritika megírásánál. Számos elemét nem értettem a játéknak, vagy talán inkább: nem tudnám megmagyarázni, de próbálom szelektív és szubjektív módon deskribálni. Az előadás elején Pál Ferenczi Gyöngyi természetes eleganciájú Zenetanárja és Erdei Gábor nagy elméleti tudású Tánctanárja igen veszélyes terepre merészkednek. Arról beszélgetnek, hogy bár a kőgazdag Jourdain úrból élnek (így mondják: Zsurdá úr), nincs sok kedvük gyorstalpaló művészeti tanfolyamot tartani, amelynek során ha nem is művésszé, de érzékeny befogadóvá kell nevelniük megrendelőjüket. „Én szeretem az elismerést – osztja meg velünk a művész. – Csak ugye nem mindegy, hogy ki tapsol. Hogy a közönség tudja-e, mikor kell tapsolni! Mikor jár a taps, és mikor kell csendben maradni. Istenem, mekkora gyönyörűség – ne mondd, hogy nem! – mikor az ember olyanoknak dolgozik, akik érzik a művészet ízeit.” Felfigyelünk erre a nekünk címzett vallomásra, egy pillanatig talán hajlamosak lennénk megbántódni is a közönség kioktatásán, de az előadás játékosan azonnal leválik erről a vonalról. Ráadásul hamarosan megismerjük a nézőtér első sorában ülő Jourdain urat, aki egyáltalán nem hat bunkó vagy taszító parvenünek, sőt van benne valami titokzatos és imponáló. Először is nem buta, aztán nem zsugori, nem játssza meg magát, és még egy sor további jó tulajdonságát kifejezhetnénk nemekkel. Lehet-e például szebbet, poétikusabbat és dizájnosabbat kitalálni annál, mint hogy ő olyan vívójoggingot tervezett magának, amely néhány fehér textilpántból áll, vagyis a világon semmiféle védelmet nem nyújt a testének?

Pálffy Tibor Jourdain ura meghitt derűvel és egyszerűséggel figyeli a világot maga körül, és a humán tárgyak közötti eligazodásban valamiféle belső érzék segíti. Könnyen meglehet, hogy ő simán, magától is eljut az ízlésnek arra a szintjére, ahová mások esetleg hosszú, kacskaringós út után egyszerűsödnek el. Amikor a szereplésére kerül sor, elmondja ezt a régi nótát: „Szólna Henrik, a király: / Párizst adom néked, / De cserébe csere jár, / Add a szeretődet – / Szólnék: Henrik, jó király, / A nagy Párizs túl kis ár, / Túl kis ár megkapni, hej, / Az én szeretőmet!” Ez a kis vers éppen az, amit A mizantróp kétségkívül művelt és műértő Alceste-je hoz fel példának arra, hogy a nyers elődök munkái mennyivel többet érnek a mai irodalmi csodáknál. Arról nem is beszélve, hogy amikor Pálffy-Jourdain Doriméne-nek udvarol, elegánsan beveti Tartuffe Elmirát ostromló szövegét.

Sardar Tagirovsky rendezésében a régi és az új demonstratívan keveredik, olykor igazán mulatságosan. Például amikor a két, hosszú hajú, korhűszerű muzsikus egyike mandolinnal a kezében földhöz csapkodja magát, mint egy virtigli rockzenész. New wave-et hoz be a Jourdainék eladó lányának (Benedek Ágnes) udvarló Cléonte (Kónya-Ütő Bence) is, aki bánatosan üvölti mikrofonba egy hozzávetőleges dalban, hogy ő nem elég special. Az előadás legkomikusabb jelenete, amikor Kónya-Ütő Bence lánykérését visszautasítják a szülők: a fenségeknek tetszeni vágyó Pálffy Tibor-Jourdain és az arany kontyocskatartót, nyakdíszt és zipzáras pamutruhát viselő, háztartásszagú Jourdainné (Gajzágó Zsuzsa). Pálffy Tibor rávágja a kérőre a két műszaki dolgozó által direkt erre a célra behozott ajtót. Kónya-Ütő Bence legközelebb levetkőzve bukkan fel az ajtó mögött: mezítelen hátán Luci-freskó, fenekén női mell-rajzolat. A házaspár veszekedése közben elősettenkedik, és letolt gatyában a gördeszkájára szállva csalódottan kigurul a színről. Ellenállhatatlanul vicces abgang.

Az igazi szembenállás persze az élet és a művészet között mutatkozik. A darab ki- és leégett nemes szereplői – Szalma Hajnalka kecses, film noirba illő Doriméne grófnője és Ruscsák Péter stílusosan agresszív Dorante grófja, aki a nézőknek is kiosztja névjegyét – nem nyújtanak elfogadható mintát. A Jourdaint pumpolók – az említett tanárok és Szakács László Szabómestere – szervilisek és haszonlesők. Nincs dolguk igazságokkal. Viszont mindvégig ott áll egy fiatalember a színpadon, aki szép, méltóságteljes, néma és magabízó alak. Derzsi Dezső játssza félmeztelenül, fehérre mázolva a Vívómestert. Már akkor ott áll, amikor elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren. Az első felvonás végén gyönyörűséges lassúsággal, mozgásában oly tetten érhetetlenül, mint az óramutató, elfordítja a fejét. Majd előránt egy párbajtőrt valahonnan, és avval áll tovább mozdulatlanul. Végig a szünetben, a következő felvonásban, a következő szünetben és a legvégig. Ez a rendezői bánásmód számomra provokatívan hat. Provokálódom és empatizálódom. Nem helyeslem, hogy egy színészt szakadatlan szolgálatteljesítésre köteleztek egy 190 perces előadásban. De érzem, hogy Derzsi Dezső energiával és hittel telített mozdulatlan jelenléte többet jelent maceránál vagy gegnél. Ő a reményünk.

Az előadás végén Jourdain urat annak rendje és módja szerint mamamusivá avatják a csaló összeesküvők. (Mammamusinak mondják itt, amiről tévesen a Mamma miára asszociálunk.) Tettleg az történik, hogy az álruhás Cléonte és szolgája, Kovi (Kolcsár József) aranyszínűre festik a ház urát, majd mindenki mást is, magas rangú egyházi személynek és uralkodónak látszó embereket úgyszintén. Csak Derzsi Dezső marad fehér. Azt hiszem, őt nem lehet megvenni. Talicskába ülteti az arannyá vált Jourdaint és letolja hozzánk, a közönséghez. De megkegyelmez, nem hajítja közénk. Ez az előadás utolsó momentuma. Még bármi lehet.

Stuber Andrea

 

NKA csak logo egyszines

1