Solténszky Tibor (1953‒2016)

Kedves Színjátszók, Barátok, Kollégák!

Szomorú hírt kell megosztanom veletek:

ELMENT SOLY! 

„A színházzal kapcsolatos ismereteidet valahogy hasznosítsd, öcskös!” 

(paál istván, Solténszky Tibornak, 

élőszóban 1976-ban)

Tudtuk, hogy beteg, tudtuk, hogy nagyon beteg. A Balassagyarmati ISZN „nagy öregjeiről” megemlékező összejövetelén láttuk őt utoljára közösségünk elé lépni. „Ne segítsetek föl!” – mondta, és mankóival egyensúlyozva fölbillegett a színpadra. Azzal kezdte mondandóját, hogy „Tudom, én is a küszöbről szólok már hozzátok.” Hát, átlépte. Itt hagyott bennünket a mi Solynk, akinek annyit köszönhetünk! Mindig a közelünkben volt, sokunknak adott lelki, szellemi és szakmai segítséget. Igazi nagykövete volt mozgalmunknak a nemzetközi színtéren is, számos műhely került be általa a világ színházi vérkeringésébe. Élő kapcsolataival behálózta az egész Kárpát-medencei magyar színjátékos világot.

„Azt tartottam a világ rendjének, hogy ha én odateszem magam valamihez, akkor ezt mások elfogadják. Később azért lett ebből néhány konfliktus. Egyáltalán nem is figyeltem arra, hogy tetszem-e, vagy sem. Én csináltam ezerrel, amit kellett, amit gondoltam, hogy kell… Én Istitől [Paál István] is – a színházcsinálással kapcsolatban – azt tanultam, hogy a legfontosabb a kérlelhetetlen szakmaiság, hogy a lehető legjobbat, mindig a lehetséges legjobbat kell kihozni szövegből, emberből, akármiből.” 

(„Félmúlt” interjú, Szcenárium,

2015. szeptember)

Drága Soly,

A Magyar Szín-Játékos Szövetség Elnöksége és az egész magyar színjátszó közösség nevében köszönjük, hogy velünk voltál!

Regős János

elnök

Kedves Mindenki!

Mély megrendüléssel fogadtuk mi is a hírt. 

Hiába tudja, látja az ember, erre felkészülni soha nem lehet. Mert olyan ez, mint a színház. Jön a pillanat, és egyszerűen csak megtörténik.

És marad az emlékezet. De abból legalább hatalmas kosárral mindenkinek.Kívánunk szép hazautat Solynak, a Teleszterion nevében

 Komáromi Sándor

 Kísérje tisztelet és béke a fényes ösvényen…

Szegezdi Róbert

Megfoghatatlan veszteség a fizikai nemléte!

Mennyi mindent köszönhetünk neki. Mindig úgy éreztük, számára egyforma volt a hajléktalan és a király. Köszönjük a jóságodat. Sokat tanultunk tőled. Igyekszünk azzal adózni az emlékének, hogy tovább adjuk.

AHA hajléktalan színház, és Fecske

Ma a Trainingspot Társulattal megemlékeztünk, hiszen tulajdonképp a létünket köszönhetjük Solynak, utolsó rendezését is társulatunkkal jegyezte, ott tudtunk együtt búcsúzni tőle januárban a MU Színházban az Ovibraderrel, még bizakodva a csodában...

Nekem, személyesen ezzel Fodor Misi, NAL és Lapu Mari után az utolsó atyamesterem is elment... Próbáljuk ápolni az emlékét, és azt a muníciót, amit tőle kaptunk...

 Trspot, Papesz

Keleti István halála után színházi és amatőrszínházi berkekben egyetlen ember maradt, aki egyformán köszönt, visszaköszönt, és ugyanolyan hangon szólt mindenkihez. Ez ő volt, „A Soly.”  Észrevett mindenkit, akkor is, ha véletlenül épp egy fölsőbb régiókból való emberrel beszélgetett. Olyan természetes jóság és emberség áradt belőle, ami nagyon fog hiányozni. A hídépítőkhöz, a „kapu-emberekhez” tartozott. Külföldi kapcsolataink számottevő részét ő szőtte az utóbbi időkben,  s ha hirtelen szálltak meg bennünket távoli országok színjátszásunk iránt érdeklődő szakemberei, akár éjszaka is el lehetett érni, hogy jöjjön, meséljen, olyan nyelveken, amit az adott vendégek értenek. 

Jó volt vele zsűrizni. Tudta azt a nagyon fontos dolgot, hogy az olykor háborgásra okot adó produkciót az alkotók – rendszerint – nem bosszúból követik el, hanem azért olyan a végeredmény, amilyen, mert ennyire telik az energiákból és a készültségből. Meg tudta érezni, le tudta mérni, hogy „mi van a spájzban”, s még tanácsot is tudott adni, hogy az adott helyzetben miképp lehetne továbblépni. S volt még egy ritka alkotói-nevelői tulajdonsága: tudott hátra lépni, tudott háttérben maradni, sosem gyűrte le az exhibíció. A röptetésben lelte örömét. 

A rádióból való távozása, jobban mondva távoztatása mindnyájunk fájó szégyene és figyelmeztető jele: „Így végzed majd te is”, avagy „emlékszel, így történt veled is”. De nem volt panaszkodós fajta. A legjobb értelemben vett fejvadász volt, tehetségek és szándékok, szövegek és produkciók pártfogója. 

Művelt volt, tájékozott, érdeklődő és végtelenül türelmes.  A fájdalmak utolsó időszakában – gyönyörű gyerekei mellett – talán vigaszt nyújtott neki az is, hogy még láthatta, vannak fiatalok, akik követni tudják, és ami fontosabb, követni akarják őt a munkában, hogy nem volt hiába. 

Úgyhogy most: jó utat, drága Soly!

Gabnai Katalin