Szántó Judit (1932‒2016)

Először a régi emlékek jutnak eszembe, amikor a Színházi (akkor még Színháztudományi) Intézet munkatársaként havi rendszerességgel vittem a rám bízott cseh, szlovák és lengyel folyóiratok lektori jelentéseit. Udvariasan kopogtam a dokumentáció ajtaján, majd beléptem. Az ajtóval szemben Szántó Judit ült, aki minden alkalommal széles mosollyal és kitörő örömmel üdvözölt. Nem udvariasságból, azt hiszem, tényleg örült nekem. Nagyon fiatalok voltunk mind a ketten. Én a húszas éveim végén, ő is éppen csak túl a harmincon. Aztán ez a felszínes és kedélyes kapcsolat valamiféle kölcsönös rokonszenvvé változott. Többször kifejtette, hogy szereti a kézirataimat olvasni, mert precízek és nyomdakészek. Mi tagadás, jól estek a szavai. De nem vettem a bátorságot, hogy valamiféle hasonlóval viszonozzam a kedvességét, pedig akkor már ismertem néhány munkáját. Mindenevő voltam, faltam a színházelméleti könyveket, és természetes, hogy a kezembe került a Valóság és dráma nyugaton, Az angol színház új hulláma, meg a Hubay Miklóssal és Székely Györggyel közösen írt monográfia, A nyugat-európai dráma és színjátszás a XVIII‒XX. századig. De illetlenségnek tartottam ismereteimet fitogtatni. Ma már persze tudom, hogy az ilyesmi jól esik az embernek, és nyilván ő sem a kezdő munkatárs stréberségét érezte volna buzgalmamban. Felszínes ismeretségünk akkor változott némiképp, amikor a hatvanas évek vége táján a Magyar Tudományos Akadémián zajlott egy egész napos konferencia a Színháztudományi Intézet szervezésében. Utána együtt indultunk haza. Egyfelé laktunk, akkor még a Rottenbiller utcában élt a mamájával meg a lányával. Hont felkérésére a konferencián én is felszólaltam, és Szántó Judit hazafelé menet dicshimnuszok közepette vagy félórán át elemezte a mondandómat. Ő is szereplője volt az intézeti rendezvénynek, de megint csak nem vettem a bátorságot, hogy viszonzásul én is kinyögjek néhány elismerő mondatot az ő szerepléséről. Inkább arról beszéltem, hogy mi már tulajdonképpen a Színművészeti Főiskoláról ismerjük egymást. Ezen kicsit meglepődött, majd lelkesen felajánlotta, hogy akkor tegeződjünk. Nagyon megörültem. Sajnos a tegeződésünk csak addig tartott, amíg a Rottenbiller utcai házhoz értünk. Ott harsány szerbusszal elköszöntünk, és mire legközelebb találkoztunk, az alkoholmentes pertunkat tökéletesen elfelejtette. Visszaálltunk a tisztelettudó magázódásra, és ez a következő ötven évben nem változott. Egy ideig tervezgettem, hogy szóba hozom, aztán egyre idétlenebbnek tűnt volna felhívnom a figyelmét egykori megállapodásunkra.

Munkakapcsolatunknak voltak számomra nagyon fontos szakaszai. A legfontosabb ezek között a Színházi Kalauz 1981-ben megjelent negyedik, bővített és átdolgozott kiadása, amelynek a társszerkesztője volt. Azt hiszem, valójában valamennyi lényeges változtatást Szántó Judit irányított, az eredeti szerkesztő, Vajda György Mihály csak az elvi szempontokra és az arányokra ügyelt. Nagyon szerettem ezt a feladatot, az egész cseh, szlovák, lengyel, szerb, horvát anyagot rám bízták, sok számomra kedves és nagyszerű írót meg művet mutathattam be. A „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) korszaka virágzott, a két szerkesztő valahogy mégis elérte, hogy a „problematikus” kelet-európai szerzők is megfelelő súllyal legyenek benne a kétszeresére duzzadt és kétkötetes kiadásban. Az én nyelvterületeimen két esetben vesztettünk csatát: Zygmunt Krasińskival és Václav Havellel. Havel börtönben ült, Krasińskit pedig magasabb helyen reakciósnak minősítették. Így a nagy lengyel romantikus triászt ketten képviselték, Mickiewicz és Słowacki. (Pedig akkor már a Thália Színház bemutatott egy keresztmetszetet hármuk műveiből Lengyel fantázia címen.) Ha számszakilag nem is stimmelt a dolog, a szocialista eszmeiség nem szenvedett csorbát. És Havel nevét is kiradírozták, mintha a világon se lenne. A diktatúrák mindig hittek abban, hogy amiről nem beszélünk, az nem létezik.

Később azt is el akartam mondani, hogy egyik nagyszerű fordítása, Peter Simhandl Színháztörténete olyan helyen van a könyvespolcomon, hogy bármikor elérhessem. És gyakran forgatom is, bár a könyvet nem igazán kedvelem, elfogultnak, felszínesnek, hiányosnak és túlságosan német központúnak érzem. Szántó Judit egyike a keveseknek, akik szakirodalmat épp olyan odaadással és elmélyüléssel fordítottak, mint drámát. Van egy olasz aforizma: traduttore – traditore. Vagyis: a fordító áruló, egy fordítás sohasem lehet hű az eredetihez. Tetszetős állítás, amely csak részben igaz. Minden jó fordító megpróbálja a lehetetlent: hű akar maradni az eredeti szöveghez. Szántó Judit sokszor megtette ezt. És minden sora olyan, mintha magyarul írták volna. Ez a jó fordítás legfontosabb ismérve.

Néhányszor tanúja voltam, hogy egy-egy hozzánk látogató jeles külföldi színháztudós előadását tolmácsolta. Ez a leghálátlanabb és legnehezebb feladatok egyike. Különösen akkor, ha az előadó szabadon beszél. Ha nem lehet felkészülni rá. Ha rögtönözni kell. És ráadásul olyan nyelvből (angolból, németből, franciából), amelyet a hallgatóság egy része jól ért. Ilyenkor kaján vigyorral szoktuk hallgatni a kétségbeesett tolmácsot, aki mint a kötéltáncos a Niagara fölött, egyensúlyoz a szavak, mondatok áthatolhatatlan sűrűjében. Ő elképesztő természetességgel művelte ezt is. Akkor értettem meg a titkát: itt is azonosulni tudott az előadóval, mint amikor az írógépe, vagy a számítógépe fölé hajolva ültette át a saját anyanyelvére mások gondolatait.

Hogy a szakirodalom fordítása területén is lehet remekművet létrehozni, azt egy kivételes értékű alkotása, Gordon Craig híres esszéjének, A színész és az übermarionettnek a magyarítása igazolja. A bábjáték hívei és alkotói számára ez maga a Szentírás. Szántó Judit szavaival így szól hozzánk a színház nagy álmodozója: „Ha valaki papírra vet egy figurát, merev és komikus valamit rajzol. Az ilyen ember még csak nem is sejti, mit rejt magában az eszme, amelyet most marionettnek nevezünk. Az arc komolyságát, a test nyugalmát összetéveszti a színtiszta együgyűséggel és a torz szögletességgel. És mégis: még a modern bábok is rendkívüli jelenségek. Dübörögjön, vagy csak csöpörögjön a taps, az ő szívük nem ver se gyorsabban, se lassabban, jelzéseik nem válnak sem kapkodóvá, sem zavarodottá; és ha a hősnőre záporozik is a virág meg a szeretet, arca éppoly szépséges, ünnepélyes és távoli marad, mint egyébkor. A marionettben több van felvillanó géniusznál és több a közszemlére kirakott személyiség rikító csillogásánál. A marionett az én szememben egy letűnt civilizáció valamely nemes és szépséges művészetének végső visszhangja.” Íme, a szakszerűség, a pontosság és a költészet ritka összefonódása egy kiváló műfordító tolmácsolásában. 

Azt hiszem, élete legszomorúbb időszaka az volt, amikor harmincegy év után, 1988-ban távoznia kellett a Színházi Intézettől. A nyugdíjas életforma úgy hasított belé, mint egy éles penge. Akkor láttam először és utoljára sírni. Könnyek közt és keserű gúnnyal idézte az ismert szlogent: „életet az éveknek”. Most ez vár őrá is. Mit kezdjen a rászakadó tétlenséggel? Pedig jól járt, csak akkor még ezt hirtelenjében nem tudta. Igazi hivatását, az írást, a kritikusi mesterséget csak ekkor kezdte el igazán „főállásban” gyakorolni. Hogy milyen kritikus volt, azt ítélje meg az olvasó, hiszen a Színház című folyóirat mellett, melynek főmunkatársa lett, rendszeresen publikált a Criticai Lapokban is. Lapunk most ezzel az írással búcsúzik tőle. 

Én azt gondolom, hogy a kritikaírásban teljesedett ki leginkább sokoldalú személyisége. Elfogult volt. Elfogultságát meg sem próbálta leplezni. Tudott haragudni (ezért kritikus a kritikus), és tudott rajongani (ezért színházrajongó a színházrajongó). Előszeretettel használt olyan minősítéseket, hogy „zseniális” meg hogy most éppen nem zseniális. Nemcsak élőszóban, írásban is. Én ilyenkor a fejemet csóváltam. De mikor az írásait olvastam, még akkor is meggyőzően hatottak rám az érvei, amikor egészen más volt a véleményem. Mint utolsó találkozásunkkor, amikor egy színházi előadásról jöttünk kifelé, és hosszan vitatkoztunk a látottakon. 

De azt a sok mindent, amit ötven éves ismeretségünk során el szerettem volna neki mondani, most sem sikerült eldadognom. Nem tudtam, hogy az utolsó alkalmat is elszalasztottam. 

BALOGH GÉZA