#hattyúdal – Kolozsvári Állami Magyar Színház

A véletlen úgy hozta, hogy aznap, amikor a kolozsvári színház #hattyúdala a Jurányi Inkubátorházban vendégszerepelt, egy vonatútra vékony, táskazsebbe csúsztatható olvasnivalót kerestem és találtam: Popper Péter Színes pokol című könyvét. A színésztípusokról, a komédiásról és a varázslóról, az időnek való kiszolgáltatottságról s a színész eredendő és oldhatatlan magányosságáról szóló fejezetek aztán sorban rávetültek az esti előadás egyes jeleneteire. A főszereplő ugyanis egy idős színész, aki Csehov Hattyúdal című egyfelvonásosából felejtődött a színházban. Sinkó Ferenc rendező az eredeti darabból több momentumot megtartott, így a pityókásan a színházban elalvó színész mellett a gyakorlatilag ott élő súgó figuráját is, ugyanakkor bátran és radikálisan bontotta le a hagyományos darabszerkezetet, és épített helyette valami újat. (Ezt a megszüntetve megőrzést jelzi a cím is: a keresőcímke (hashtag) kettős keresztje a hattyúdal előtt.) 

Ötvös Kinga, Bodolai Balázs, Keresztes Sándor és Albert Csilla (fotó: Biró István)

A lebontást itt szó szerint kell érteni, ugyanis ez az előadás ott kezdődik, ahol a többi véget ér: ütemes tapsra érkezünk a színházterembe, és azt látjuk, hogy egy a csikósok hagyományos öltözetébe, bő gatyába, fekete kalapba öltözött, fehér varkocsos színész (Keresztes Sándor) áll fejét lehajtva a színpadon. Aztán – mintha ott se lenne – megérkeznek a díszletezők, és real time-ban lebontják körülötte a színpadot, egészen addig, hogy már csak a porszívózó takarítónők dolgoznak a kiürített térben. Az ügyelő utasításokat ad, a díszletezők beszélgetnek – zajlik a színház közönség által sosem látott élete, szereplővé téve a máskor a háttérben tevékenykedőket. A színészt, mintha ott sem lenne, hol kitakarják, hol odébb tolják, végül eltűnik egy kivitt díszletelem mögött, és marad a kiürített színpad. A kihordott díszletelemek egy hagyományos színpadképet rajzoltak ki, ahogy a csikós jelmez is, amelyből egy népszínműre asszociálhatunk. A színház itt bemutatott működése pedig szintén a hagyományos, kőszínházi formát jeleníti meg. 

Innentől kedve aztán mintha egy másik előadásba csöppennénk: mozgásszínházi, dokumentumszínházi jeleneteket látunk. Ötvös Kinga operaáriát énekel, szép, erős hangja betölti a teret, miközben kitekert testtartásokat, pózokat vesz fel. Keresztes Sándor csikós gúnya helyett egy szál rövidnadrágban a hasizmait táncoltatja. Albert Csilla előadást tart az öregedés testi és lelki tüneteiről, hosszasan sorolva, mi minden szűkül, töredezik, romlik-bomlik, sorvad. A tudományos előadások stílusában felolvasott anyag (laikus füllel legalábbis) verbatim orvosszakmai szövegnek tűnik. Később Bodolai Balázzsal a párnatánc valami egészen sajátos változatát adják elő: alsóneműben, az embernagyságnál nagyobb párnákkal vagy paplanokkal keringenek a színpadon. Vetítenek is: Ötvös Kinga egy írásvetítő segítségével körberajzolja Keresztes Sándor sziluettjét, máskor az arca vetül színésztársai alakjára. Az előadás egyik fő vonulata tehát a hagyományos kőszínház és az alternatív, kőszínházon túli törekvések egymás mellé állítása, mégpedig úgy, hogy az előbbiből az idejét múlt, önmagát túlélt részt lebontásra ítéli. Az külön érdekes, hogy minderre egy kőszínházban (a kolozsváriban) kerül sor, miként az is, hogy a vendégjáték alkalmával viszont éppen az újító törekvéseket befogadni hivatott, a kőszínházi modelltől igencsak elütő Jurányi Házban néztük az előadást. 

A másik – ettől nem független - szál az öregedés folyamatáról szól. És az előadás talán legnagyobb értéke éppen az, hogy egy egyszerűségében nagyszerű ötlettel, a színpad folyamatos és fokozatos kiürítésével nem csupán a színészi és a színházi, hanem az emberi öregedés metaforájává tud válni. Majd ezt az ütős metaforát az előadás második részében másféle eszközökkel – mint a tudományos szöveg vagy a fiatal és az öregedő testek megmutatása – tovább tudja árnyalni. Ráadásul úgy, hogy Keresztes Sándor játéka rá is cáfol minderre, hiszen több évtizedes kőszínházi pályafutás után képes testét-lelkét – nem akármilyen fizikumát – átadni ennek a másfajta játékmódnak, és mindehhez az önirónia sem hiányzik belőle. 

Ehhez a játékmódhoz képest aztán újabb váltást hoz az a jelenet, amelyben Albert Csilla és Bodolai Balázs az idős színészt interjúvolják bulvártévés, bugyuta hangnemben, amihez a színpadra visszatért díszletezők asszisztálnak. A színházért mindent feláldozó komédiás póza mögül, akinek a háttérből a súgó adja a szájába a válaszokat, kiütközik a valódi fájdalom az idő sodrában semmivé vált teljesítmények, szerepek miatt, és kiütközik a valódi magány – megint csak felidézve a Popper Péternél olvasottakat.

Hazafelé menet az egyik, színpadról kihordott díszletelemet, egy faragott szekrénykét a Jurányi előtti járdán láttam viszont, mintha egy lomtalanítás alkalmával rakták volna oda. Úgy olvastam, hogy a színész Sinkó Ferencnek ez az első kőszínházi rendezése. Markáns színház- és világlátásról árulkodó, akár programadónak is tekinthető munka. Lényegében ő is lomtalanítást hirdet benne, miközben megtartja, ami a színházban a legértékesebb, a változni, megújulni képes színészt; és főleg: az emberről beszél. 

Turbuly Lilla