Operaházi közjáték a Színművészeti és Filmművészeti Kamara megalakulásakor¹

1938. május 29-én hirdették ki az 1938. évi XV. törvénycikket – az úgynevezett első zsidótörvényt –, amely hivatalosan „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte.

Elfogadása után rögtön követelések fogalmazódtak meg a törvény nyomán haszonra váró „érdekeltek” oldaláról, hogy a benne kikötött felekezeti arányokat azonnal, tehát már a hatálybalépés előtt biztosítsák a színészet területén. Mint az Egyenlőség című lap 1938 júliusában írja, a Budapesti Színészek Szövetsége levelet küldött a Budapesti Színigazgatók Szövetségének, amelyben azt követelték, hogy már a folyó évben biztosítsák a színházak (színész) foglalkoztatásában a törvény előírta arányokat.² Ezek után a lap megállapítja:

„Mi úgy véljük, hogy a színészek tulságosan gyors igyekvése, mely a színtársulatok felekezeti megoszlását még a törvényes időn belül is sietteti, nem függ össze azzal a kulturális feladattal, amelyet a színházak betöltenek, és inkább [a] kenyérharc jellegét viseli magán.”³

Az Egyenlőségben – a magyar neológ zsidóság véleményét a korszakban meghatározó és közvetítő orgánumban – 1938 augusztusában közel egész oldalas cikk jelent meg, amelyet Fellegi István, a sopron–kaposvári színházak rendezője jegyzett. A levélformában megírt cikk szükségszerűen szubjektív, és érzelmekkel erősen telített. De ami fontos, szemléletesen írja le azt a változást, amely pillanatok alatt megosztotta a színésztársadalmat, sokakat késztetett korábbi álarcaik levételére, vagy éppen újak felvételére:

„Ugye nem veszed zokon, kedves kollégám, hogy szerény soraimmal zavarlak. Jól tudom, mostanában sok a dolgod, tegnap is találkoztam veled a színház folyosóján, hónod alatt vastag kéziratcsomagot szorongattál, zsebeid tele voltak azokkal a még nem régen ismeretlen című ujságokkal, amelyekből hihetetlen rövid idő alatt megtanultad az uj idők divatos szólamait. Megtanultad és dicséretes kitartással hirdetted, hogy nekem és a hozzám hasonló »rendezetleneknek« nincs helyük a magyar színpadon.”⁴

Kálmán Oszkár, Bársony Dóra, Lendvai Andor, Ney Dávid és Relle Gabriella

A törvény három hónapot adott a kormánynak arra, hogy megjelenjenek a végrehajtáshoz szükséges rendeletek. Ezek sorában 1938. augusztus hó 26-án adták ki a 6090/1938. ME sz. rendeletet a Színművészeti és Filmművészeti Kamara felállításáról, valamint egyidejűleg 6095/1938. ME sz. alatt külön rendelet is született, amely magában foglalta a kamara megalakításának szabályait.

A kamara felállításáról szóló rendelet meglehetősen robusztusra sikeredett, a 109 paragrafus részletesen szabályozza a belső működést, a különböző posztok létrehozását, a fegyelmi ügyek végigvitelét stb. A szabályozás a színházi és a filmes területeket illetően párhuzamos volt. Meghatározta a rendelet, hogy a törvény által zsidónak minősített kamarai tagok aránya szakcsoportonként (öt szakcsoport: művészeti ügyvezetők, előadóművészek, művészeti ügykezelők, igazgatási és műszaki ügyvezetők, művészeti segédszemélyzet) nem haladhatja meg a húsz százalékot, továbbá:

döntött a kamarai tagok névjegyzékének felállításáról, ahol az érthető korlátok (életkor, bűncselekmény, hivatalvesztés) mellett a következő – szabadon értelmezhető – megfogalmazás szerepel arról, hogy kit lehet a kamarai névjegyzékbe felvenni: „akinek egyénisége nemzeti szempontból, avagy a hivatás tisztességének szempontjából nem esik kifogás alá”;⁵

törölni kellett a tagok névjegyzékéből azokat, akiknek korábbi alkalmazása (szerződése) három év elteltével sem állt helyre (ez sokakat érintett később az állásukat elveszítő zsidó színészek, alkalmazottak közül);

színháznál csak azt lehetett alkalmazni, aki a kamarai névjegyzékben szerepelt. A névjegyzékből történő törlés esetén a munkaviszony, szerződéses viszony a színház részéről rögtöni hatállyal felmondható volt.

A megalakítással kapcsolatos teendőket szabályozó második rendelet szerint a Kamara működése a szükséges eljárások lezárta után, 1939. január 1-jével kezdődik meg. A megalakítás elősegítésére miniszteri megbízottat rendeltek ki, valamint létrehoztak egy kilenctagú bizottságot. A miniszteri megbízott ifj. Wlassics Gyula államtitkár lett.⁶ A bizottság négy tagját a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki a szín- és a filmművészet körében működők közül: dr. Hosszú Zoltánt, a Nemzeti Színház tagját, Vértes Lajost, a Vígszínház tagját, Cselle Lajost, az Országos Színészegyesület alelnökét és dr. Bingerth Jánost, a Hunnia filmgyár vezérigazgatóját. A színházi világban működő tagokon kívül egy-egy tagot delegált a miniszterelnök, a belügy-, az igazságügy- és az iparügyi miniszter. A felvételüket remélőknek 1938. október 15-ig kellett kérelmüket a bizottsághoz eljuttatniuk, amelynek november végéig kellett határoznia a felvételről. Ugyancsak kitért a rendelet a képviseleti közgyűlés – amely a Kamara tisztségviselőit volt hivatva megválasztani – „kiküldötteinek” megválasztási módjára.

A miniszteri megbízott a felvettek névsorát a Budapesti Közlöny december 6-i számában tette közzé. Az előkészítő bizottság három hónapi megfeszített munka után összesen 1682 tagot vett fel a Színművészeti és Filmművészeti Kamarába, ezek közül 600 budapesti és 192 vidéki előadóművészt. (A többi tag – az akkori szóhasználattal – a többi szakcsoportból került ki.) A hivatalos lista nyomán a különböző lapok megpróbálták összeszedni, hogy kik azok, akik kimaradtak az előadóművészek névsorából, és ily módon nem nyertek felvételt a Kamarába. Ezek a hírek, mivel nem voltak hivatalosak, illetve semmiképpen nem voltak teljesnek tekinthetők, sajnos nem elégségesek annak felderítésére, hogy kik maradtak ki már az első körben a Kamarából. Mindenesetre olyan nevek szerepelnek a tudósításokban, mint például Bársony Rózsi, Rajna Alice, Sólyom Janka, Beregi Oszkár, Rádai Imre, Salamon Béla, Vidor Ferike és még sokan mások.⁷ A Népszava a hivatalos lista megjelenésének másnapján elemzi a kimaradottak névsorát. A lap információi szerint néhányuk esetében a szükséges iratok nem voltak rendben, ezért ezeknél a színészeknél később korrekció várható, azonban sokuk számára egzisztenciális ellehetetlenülést, a pálya végét jelenti a döntés:

„A kihagyottak számára a kamarából való kimaradás valósággal halálos ítéletet jelent. Többen közöttük életük nagyobb részét már eltöltötték a színpadon és ott becsült nevet szereztek maguknak. Sokan vannak, akiknek szépen induló karrierjét vágták ketté.”⁸

A rendeletek szerint a következő lépés annak az ülésnek az összehívása volt, amelynek feladata a száz elektor megválasztása, akik azután a Kamara harminckét tagú választmányát kijelölik. Ennek a majdani, tervezett választmánynak az előkészítő bizottság által benyújtott előzetes névsorát az Operaház és a Nemzeti Színház színészei külön-külön, de egybehangzóan sérelmesnek találták. A listáról véleményük szerint ugyanis sok olyan művész is lemaradt, akik joggal kérhettek volna részt a Kamara irányításából. 

A legsúlyosabb sérelem — a tagok megállapítása szerint — az Operaházat érte. Az Opera zenekarának tagjaival, tehát a Filharmonikusok kiváló művészeivel, európai hírű muzsikusokkal és professzorokkal történt meg ugyanis az a furcsaság, hogy a segédszemélyzet csoportjába vették fel őket. Sérelmezték azt is, hogy az operaházi művészek nem jutnak majd az őket megillető pozíciókba, hiszen alig akadtak közöttük, akiket az elektorok közé soroltak. 

Az Operaház tagjai társulati ülésen tanácskoztak, s az első hírek szerint Székelyhidy Ferenc⁹ mérsékeltebb indítványával szemben arra az elhatározásra jutottak, hogy a hétfői gyűlésre el sem mennek; kimondták, hogy az elektorlistán szereplő operaházi művészek a tisztséget nem vállalják. (Márkus László igazgató a társulati ülésen nem vett részt.) A hírek azután, az előbbieket korrigálva, a következő nyilatkozatról is beszámolnak:

„Az Operaház tagjainak társulati gyűléséről szóló tudósítás a történteket helytelen beállításban közli. A társulati gyűlés senkinek meg nem tiltotta, mert meg sem tilthatta passzív avagy aktív választójoga gyakorlását, ellenben túlnyomó többséggel a tagok elhatározzák, hogy egyelőre várakozó álláspontra helyezkednek. A társulati gyűlés határozatát egyhangúlag hozta meg, ez a határozat nem vonatkozik másra, mint hogy az Operaház tagjai és a Filharmóniai Társaság külön zenei kamara felállítását kéri és szorgalmazza.”¹⁰

A Nemzeti Színház társulati ülése – újsághír szerint – memorandumot intézett a kultuszminiszterhez, Teleki Pálhoz, amelyben a résztvevők szolidaritásukat fejezték ki tiltakozó operaházi kollégáikkal, közölve, hogy a testvérintézet színészei nélkül nem vesznek részt az elektorválasztáson.¹¹ Ezt a hírt néhány nappal később cáfolja egy másik lap:

„A Nemzeti Színház kommünikét juttatott el hozzánk s ebben hangoztatja, hogy a színház hivatalos megállapítása szerint a multheti társulati gyűlés nem foglalt állást semmiféle közös lista, vagy akció mellett…”¹²

A Kamara elektorválasztó gyűlését ifj. Wlassics Gyula államtitkár, miniszteri biztos nyitotta meg december 12-én, majd a hivatalos szavazólisták alapján megkezdődött a titkos szavazás. Még ugyanaznap, a Kamara képviseleti közgyűlésén jelölték ki a Kamara elnökét is, akit a kultuszminiszter által javasolt három személy – Kiss Ferenc, Harsányi Zsolt és Kardoss Géza – közül kellett kiválasztaniuk. „Kiss Ferenc nevének említésekor elemi erővel zúgott fel a taps” – írta később a Kamara hivatalos lapja,¹³ így a közgyűlés egyhangúlag Kiss Ferencet, a Nemzeti Színház örökös tagját és a Színművészeti Akadémia igazgatóját választotta elnökké.¹⁴ Ezt követően 1938. december 22-én megválasztották a Kamara tisztségviselőit és a fegyelmi bíróságok tagjait is. Az Operaház művészeinek tiltakozása eredményeként a Kamara választmányába végül operaházi tag is került Pilinszky Zsigmond személyében.¹⁵ Ezzel a Kamara megszervezése befejeződött, 1939. január 1-én megkezdhette működését.¹⁶

1938 decemberében fontos kultuszminisztériumi tanácskozásról adott hírt a Pesti Napló. A törvény rapid végrehajtása miatt több színigazgató nem vezethette volna tovább a színházát, vállalkozását, és vis majorra hivatkozva felmondhattak volna a teljes személyzetnek. Becslések szerint ilyen módon hat budapesti színház csukta volna be kapuit. Ebben a helyzetben a minisztérium a következő ígéretet tette:

„…a mostani szezon végéig minden maradhat úgy, ahogy ma van. Ez azt jelenti, hogy a kamarából kimaradt igazgatók és a színészek […] az évad befejeztéig változatlanul tovább működhetnek, illetve, hogy a törvény és a javaslat érvényük tartama alatt nem érinti a fennálló szerződéseket.”¹⁷

Fél évvel később, 1939 júliusában cikksorozat jelent meg A Magyar Zsidók Lapjában, amely a zsidótörvény végrehajtását elemezve jutott el az Operaházig. A kezdőmondat meg is adta az alaphangot:

„Péntek óta lélekben gyászba öltözötten jár-kél Budapest utcáin a sok-ezer zenerajongó: végrehajtották az Operaházban is a zsidótörvényt.”¹⁸

A cikk azután beszámol arról, hogy harmincegynéhány operaházi tag kapta meg az értesítést: július végével távozniuk kell. Kitér arra is, hogy a legtragikusabban Lendvay Andort és Ney Dávidot érintette az elbocsátás. Lendvay korábban azért tért vissza Münchenből, mert a náci hatalomátvétel után ugyanezen ok – tehát az ottani fajvédő törvények – miatt el kellett hagynia a bajor színházat; Ney Dávidot pedig családi tradíció fűzte az Operaházhoz (felmenői operaénekesek és részben az Operaház tagjai voltak).

Érdekes felszólalás hangzott el az operaházi elbocsátások ügyében Budapest Székesfőváros Közigazgatósági Bizottságának 1939. július 10-i ülésén. Ezen is, mint egyébként a későbbi ülések alkalmával (ahogy ezt a jegyzőkönyvek tanúsítják), vita folyt a zsidótörvények végrehajtásáról. Bánóczi Lászlónak,¹⁹ a bizottság tagjának felszólalása e tekintetben különösen fontos volt:

„Beszélnem kell még azokról a dolgokról, amelyek legutóbb a magyar királyi Operaházban történtek. Előrebocsátom, hogy nem felekezeti vagy faji szempontból szólok hozzá a kérdéshez és nem is felekezeti vagy faji okból. Elsősorban azért szólok hozzá, mert ez a kitűnően vezetett intézmény Budapest legelső kultúrintézménye, másodszor azért, mert a fővárosi idegenforgalom szempontjából az Operaház teljességgel nélkülözhetetlen. A főváros ezért szubvenciót is ad az Operaháznak. Tehát ebben a két vonatkozásban a fővárosnak komoly érdeke, hogy az Operaházban zavartalan művészi munka folyjon. Tudomásom szerint az Operaház és a zsidótörvény kapcsolatát illetően két felfogás küzdött egymással. Az egyik a kultuszminiszter úré, aki nem egészen alaptalanul azt vallotta, hogy az Operaház színház, a másik álláspont az igazságügyminiszter úré volt, aki azt mondotta, hogy az Operaház nem színház, hanem közhivatal, – nem tudom, valami hangügyi minisztérium, valami ilyesformát képzeltek. Az igazságügyminiszter úr álláspontja győzött, az Operaházat nem színháznak, hanem közhivatalnak minősítették és ennek az lett a következménye, hogy az Operaházból igen sok embert elbocsátottak.”²⁰

A Magyar Királyi Operaház évkönyvének 1939–1940. évi kiadásában – a korábbi évekhez hasonlóan – megtalálható az évad magánénekes és magánénekesnő tagjainak, valamint az Operaház más foglalkoztatottjainak névsora. Ezeket az előző évi évkönyv adataival összevetve látható, hogy az énekes (és természetesen a nem énekes) alkalmazottak közül kiknek a szerződése szűnt meg az 1939-cel kezdődő évadban. (Ugyanez a következő évadokra is megállapítható a megfelelő évkönyvekből.) Az 1939-ben induló évadban az előző évad magánénekesei közül heten hiányoznak, mindannyian zsidó vallásúak. A következő évadban (már a második zsidótörvényt követően) újabb öt magánénekes hiányzik a névsorból, közülük ketten estek a zsidótörvény hatálya alá. A távozni kényszerült énekesek közül Bársony Dóra, Ladányi Ilona, Relle Gabriella, Lendvay Andor, Ney Dávid, majd Farkas Sándor és Kálmán Oszkár az OMIKE Művészakcióban kapott folyamatos megbízást 1939 végétől 1944-ig.²¹ Diósy Edit és Halász Gitta is kénytelenek voltak származásuk miatt távozni 1939-ben az Operaházból, a zsidó származású Dobay Líviát 1942-től nem találjuk a névsorban, míg Székely Mihály kormányzói mentesség birtokában 1944-ig színpadra léphetett. Az elbocsátások persze érintették az Operaház minden területét, táncosokat, zenekari és énekkari tagokat, technikai személyzetet, mindenkit. Közülük nem kevesen folytatták tevékenységüket az OMIKE Művészakciójában.²²

Az újságok többnyire szemérmesen hallgattak az Operaház művészgárdájának lefejezéséről. Ha írtak az elbocsátásokról, akkor az okot – amely persze senki előtt nem volt ismeretlen – eufemisztikusan körülírták vagy megkerülték. Jó példa erre Az Újság Kálmán Oszkárt búcsúztató cikke:

„Kálmán Oszkár a magyar ének-kulturának évtizedek óta nagyszerű művésze, ragyogó sikerekkel telt pályájának uj fordulójához érkezett. Október elsejétől kezdve nem szerepel az Operaház állandó működő tagjainak sorában […] bár a körülmények mindenki legnagyobb sajnálatára nem tették lehetővé további állandó működését, remélhetőleg ezentúl is lesz bőven alkalom arra, hogy Kálmán Oszkár sokoldalú, gazdag művészetében gyönyörködhessünk.”²³

Kálmán Oszkár ezt követően, 1940 novemberétől 1944 márciusáig állandó fellépője volt az OMIKE Művészakciójának, játszott például a Sevillai borbélyban, a Bohéméletben és a Don Pasqualéban.

A második zsidótörvény 1939. május 5-én lépett hatályba. A törvény rendelkezett arról, hogy zsidó (ami itt már nem vallási, hanem származási kategória) nem léphet tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként az állam, a törvényhatóság, a község vagy bármely más köztestület, közintézet vagy közüzem szolgálatába. Ezt a Kamara így fordítja le: az állami színházak 1939. május 4-től újabb zsidó alkalmazottakat nem vehetnek fel, a tilalom kiterjed mind a művészszemélyzetre, mind a gazdasági és egyéb tisztviselőkre. (Tehát numerus nullust kívánt alkalmazni.) Ezt a megközelítést érvényesítették azután az Operaház esetében is. A korabeli sajtó vizsgálata alapján korántsem tudjuk biztonsággal megállapítani, hogy 1939 derekán, most már a két megszületett zsidótörvény alapján, hány embert bocsátottak el az Operaházból. Amíg A Magyar Zsidók Lapja harminc-egynéhányat említ, a július 2-án megjelent Esti Kurir értesülését a következő címmel közli: Felmondtak az Operaház 58 tagjának. A cikk szerint hiába kilincselt enyhítésért Márkus László, az Operaház igazgatója a minisztériumban, a legszigorúbb utasítást kapta arra vonatkozóan, hogy a zsidótörvényt haladéktalanul és sürgősen hajtsa végre. E pillanatban nem világos – írta a szerző –, hogy mi lesz így a következő szezonnal.²⁴ A Pesti Napló ugyanaznap azt közölte, hogy a zsidótörvény végrehajtását harminchét elbocsátással kezdte meg az Operaház. A lap így ír az „Operaház vezetőségéhez közelálló helyre” hivatkozva:

„A távozók közül egy sincs, akinek munkáját a színház vezetősége valaha is kifogásolta volna művészi szempontból. Kötelességtudó, kitűnő művészek voltak valamennyien.”²⁵

A Színművészeti és Filmművészeti Kamara megalakulását követően és a Kamara létéhez szorosan kapcsolódó zsidótörvények végrehajtása során még egy, úgy tűnik, egyedi epizód kapcsolódik az Operaházhoz. 1939 novemberében az Esti Kurir tudósítást közölt: megtartották a perfelvételi tárgyalást az Operaház egyes elbocsátott tagjainak ügyében, akik egyévi fizetésért perlik az igazgatóságot. Az elbocsátott tagok Rupert Rezső országgyűlési képviselőt, ügyvédet kérték fel képviseletükre. Az indoklás szerint az elbocsátottak szerződéses viszonyban álltak az Operaházzal, a felmondás viszont nem e szerződésnek megfelelően történt. Így a keresetben arra kérték a bíróságot, hogy az állapítsa meg a szerződésszegést, és kötelezze az Operaház igazgatóságát, hogy az 1939–1940-re járó illetményüket teljes egészében fizesse ki.²⁶ A perről két hónappal később rövid hír jelent meg az Esti Kurirban valamint a Magyar Nemzetben, jelezve, hogy a bíróság megítélte az elbocsátott operaházi tagoknak a követelésükben szereplő fizetést. Eszerint a pert indító öt énekkari tagnak egyenként 2175 és 3006 pengő közötti összegeket ítélt meg a bíróság egyévi alkalmazotti járandóság címén.²⁷

Egy – szintén énekkari tag által indított – hasonló per fellebbezés folytán került valamivel később a Budapesti Királyi Törvényszék elé. Itt is a szerződés szerinti felmondás hiánya volt a per tárgya. Ez a per szintén az Operaház vereségével végződött, az indoklás szerint azért, mert a zsidótörvény a magánalkalmazottakra vonatkozik, míg a felperes közintézményben dolgozott. A bíróság a követelt összeg teljes megítélése mellett döntött, mivel nem látott semmilyen okot a „kárenyhítésre”.²⁸

A változásokat és az Operaházból kiebrudalt színészek, énekesek, technikai segítők életérzését foglalja össze emlékkönyvében Lendvay Andor, az Operaház – ekkor már csak volt – magánénekese:

„Sorsom kissé hosszú felvonásközt iktatott életembe. A művész alkotásaiban él, az alkotás felett nyomtalanul suhan el az idő. Az interpretáló – mint magam is – a produkció pillanatában él, művészete el is hal a pillanattal. Az alkotónak magányra, az interpretálónak tömegre van szüksége ahhoz, hogy művészete megnemesedjék. Én most nagyon magányosan ülök öltözőmben »Két felvonás között«.”²⁹

A következő felvonás pedig néhányuk számára a Goldmark-színpad menedéke, vagy éppen a hosszú ideig tartó műsorszünet volt.

Harsányi László

JEGYZETEK

¹ Ez a tanulmány a Színművészeti és Filmművészeti Kamaráról készülő hosszabb elemzés második része. A tanulmány csakúgy, mint a Criticai Lapok 2015/13. számában megjelent első rész, a Kamara és az érintett intézmények tevékenységének csak az úgynevezett „zsidótörvények” valós céljaival összefüggő elemeit kívánja elemezni, tehát az érintett színművészek jogfosztásának, pályájuktól való eltiltásának történetét tárgyalja. 

² Az elfogadott törvény a zsidó vallású foglalkoztatottak számát húsz százalékban korlátozta egyes területeken, többek között a színházakban is.

³ A zsidótörvény végrehajtása: Színészek, biztosítók, ügyvédek…, Egyenlőség, 1938. július 7., 11.

⁴ Fellegi István, A zsidótörvény árnyékában. Levél egy vidéki színészhez, Egyenlőség, 1938. augusztus 4., 8.

⁵ Lásd http://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1938/?query=SZO%3D(6.090%2F1938)&pg=1118&layout=s (letöltve: 2016. február 3.).

⁶ Ifj. báró Wlassics Gyula (1884–1962) író, kultúrpolitikus.

⁷ Pesti Napló, 1938. december 6., 17.; Népszava, 1938. december 6., 7.; Budapesti Hírlap, 1938. december 6., 10.

⁸ Népszava, 1938. december 7., 4.

⁹ Székelyhidy Ferenc (1885–1954) operaénekes.

¹⁰ Minderről részletesen beszámol a Pesti Napló december 10-i száma a 14. oldalon.

¹¹ Budapesti Hírlap, 1938. december 11., 13.

¹² Pesti Napló, 1938. december 13., 14.

¹³ A színművészeti és filmművészeti kamara megalakulása, Magyar Színészet, 1939. március 16., 2.

¹⁴ Kiss Ferenc (1892–1978) színész, 1919 őszétől a budapesti Nemzeti Színház tagja volt; rövid ideig a Király Színházban és a Magyar Színháznál is fellépett, de visszatért a Nemzeti Színházhoz. A harmincas évek végén lett a Színművészeti Akadémia igazgatója.

¹⁵ Pilinszky Zsigmond (1883–1957) énekes, tenor.

¹⁶ A színművészeti és filmművészeti kamara megalakulása, id. kiad., 6.

¹⁷ Pesti Napló, 1938. december 29., 13.

¹⁸ A Magyar Zsidók Lapja, 1939. július 6., 3.

¹⁹ Bánóczi László (1884–1945) rendező, dramaturg, 1940-től az OMIKE Művészakció (lásd a 21. jegyzetben) egyik vezetője.

²⁰ Fővárosi Közlöny, 1939. 44. (július 28.), 1066. Felszólalása visszhang nélkül maradt.

²¹ Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület, 1909–1944. Történetét a következő tanulmányok dolgozzák fel: Harsányi László, „Egyengessétek a sivatagban az Úrnak ösvényét…” (Az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület [OMIKE] működése 1908–1938 között), Múltunk, 2015/2, 35–71; Uő, Színház az egész kis világ, Criticai Lapok, 2015/01–02, 3.

²² Közéjük tartozott például Hidas Hedvig magántáncosnő is. Felmondólevelét 1939. június 28-án kapta meg: „Az 1939. IV. tc. rendelkezései, amelyek illetékes értelmezés szerint az Operaház tagjainak alkalmaztatására is vonatkoznak, szerződésének meghosszabbítását kizárják. Ennélfogva sajnálkozással közlöm, hogy a f. évi június hó 30-án lejáró szerződését nincs módomban megújítani. Amidőn a M. Kir. Operaház kötelékében kifejtett eddigi működéséért köszönetet mondok, vagyok megkülönböztetett tisztelettel: Márkus László a M. Kir. Operaház igazgatója.” Idézi: Gara Márk, Mindenem a tánc volt (Szabálytalan portré Hidas Hedviggel – 2. rész), 2011, lásd http://real.mtak.hu/2891/1/Mindenem_a_t%C3%A1nc_volt_Szab%C3%A1lytalan_portr%C3%A9_Hidas_Hedviggel_2.pdf (letöltve: 2016. április 8.).

²³ Újság, 1940. szeptember 20., 8.

²⁴ Esti Kurir, 1939. július 2.

²⁵ Pesti Napló, 1939. július 2.

²⁶ Esti Kurir, 1939. november 24., 6.

²⁷ Magyar Nemzet, 1940. január 25., 7.; Esti Kurir, 1940. január 29.

²⁸ Esti Kurir, 1940. március 8., 5.

²⁹ Lendvay Andor, Két felvonás között, Budapest, Baross Könyvkiadóvállalat, 1942, 7.