A bajnok – Katona József Színház

Egyszercsak kigyúlnak a csillagok. Sűrűn pettyezik a firmamentumot, amely a színpad félhomályára borul. Olyan dúsan, amilyen ragyogó pompában sohasem csodálhatják a menyboltot a fényszennyezett városok lakói. Legföljebb akkor láthatnak hasonlót, amikor pislákoló lámpácskák garmadáját telepítik egy-egy musical romantikus szcénái fölé. De ezúttal a Katona József Színházban vagyunk, mégpedig A bajnok előadásán, ahol ez a „szirupos” látvány Pintér Béla rendezésének a legelső jele, nehogy szépnek érzékeljük azt, ami csupán szépelgő. Afféle figyelmeztetés, hogy óvakodjunk a látszatoktól, fedezzük fel mögöttük a lényeget. 

 És megszólal a zene – A köpenynek, Puccini kisoperájának a zenéje. Szinte mezítelennek tetszenek az énekszólamok most, hogy a szimfonikus hangzást szemérmes zongoraszó váltja fel. Nem szárnyal úgy a muzsika, nem csapnak ki belőle elsöprő szenvedélyek. Eszünkbe juthat róla, hogy csupán egy évszázada, nem is olyan távoli múltban rótta kottapapírra a szerzője, akit gyakran nagy elődjével, Verdivel mértek össze, de mára nem kétséges, a műveiben ott lappanganak már az előjelei a huszadik században csakhamar változó operai ízlésnek. S ez az egyfelvonásosa sohasem volt afféle „kosztümös” darab. Aligha szentségtörés kinek-kinek a maga korához igazítani. 

Ahogy most Pintér Béla tette az eredeti librettótól messzire rugaszkodó szövegkönyvével. Természetesen nem érte be azzal, hogy a szerelmi drámát mai nyelvezetünkre lefordítsa. Vagy csupán felderítse, hol is lehetnek még jelenkorunkban olyan tomboló érzelmek, ellenállhatatlan vágyak, lebírhatatlan féltékenységek, amelyek úgy határoznák meg a sorsokat, ahogy annakidején tragédiába sodorhatták egy áruszállító uszály-tulajdonost, a feleségét és annak rakodómunkás szeretőjét. Olyan karaktereket és szituációkat kellett találnia, amelyek révén nemcsak pszichológiai látleletet, hanem érvényes társadalmi helyzetképet adhat. Ennél kevesebb nem is illeszkedett volna igényes rendezői munkásságába, amely úgy gondolatgazdag, hogy mindinkább érzékeny az aktualitásokra. 

Rezes Judit és Bezerédi Zoltán (fotó: Horváth Judit)

Mintha „dobbantásból” jutott volna oda, ahol a leghitelesebben működhetnek a Puccini-operából transzformált alakok. Nem érezni semmilyen kényszerűséget, nyögvenyelős erőszakoltságot. Hol máshol volna ez a terep, mint a politikai elitünkben? Mégpedig egy kisváros vezető rétegében, ahol maroknyian képviselik mindazt, ami jellemző nagyobb léptékben is. És lehetne-e alkalmasabb helyzet, mint egy választási herce-hurca kimenetele, amikor a megőrzött pozíció birtokában „elfelejtenek” viselkedni a győztesek? Ilyen Verőcsény is „by night”. Azon az éjszakán, amikor a negyedízben újraválasztott polgármester szennyese kiborul. A „bajnokként” ünnepelt Horváth Attila masszív alkoholistaként néz a pohara fenekére, amit kólának becézett kokainnal tetéz, s még egy gyors numerát is lebonyolítana. De bármivel is zsibbasztja magát, az egója nem viseli el, hogy a neje mindinkább semmibe veszi, s nem őhozzá, hanem a kick-boxos olimpiai bajnokhoz vonzódik. Ám ezúttal a rivális nem férfi, hanem nő. Ami megint lényegbevágó módosítás. Hiszen egy leszbikus kapcsolat hangosabb botránnyal fenyeget, mint egy heteroszexuális viszony. A lappangó homofóbiával utalhat a színjáték az előítéletes közgondolkodásra is. (Ezért valójában mellékes a szóbeszéd, hogy megesett hasonló valamelyik „felvégen”.) Szembeszökő változtatás az is, hogy a férj ezúttal nem gyilkolja meg vetélytársát, csak majdnem. Így pedig megúszhatja a felelősségre vonást. Ami megintcsak jellemző a közállapotainkra. 

A textusban végtére nincs semmi túlzás. Nyelvében sem távolodik el attól, amit használunk a mindennapokban. Bár felbukkannak párszor azok az obszcén szavak, amelyeket a pallérozottabb ízlésűek kerülnek. De álságos volna azt állítani, hogy a jólszituáltak száját sohasem hagynák el. Csupán a zene kontrasztjától ütköznek ki. Egy kortárs opera láttán-hallatán nem szoktunk hahotázni, már csak a muzsika tisztelete miatt sem. Aki így kezdi nézni az előadást, habozhat is, hogy nevessen-e. Ám tartózkodását egy csapásra feloldják a tévéműsorokat imitáló, elementáris humorú betétek. Leginkább az Animal Planetről becammogó, árván maradt szibériai mackó, akinek küzdelmes magányát meg is könnyezi a polgármester, rokonléleknek érezvén magát a „csúcsragadozóval”.

Szemlátomást gördülékeny lehetett az együttműködés a Katona társulata és Pintér Béla között, akit inspirálhatott is, hogy kimozdult szokott közegéből. Nem kétséges, hogy az itteni színészek is helyt állnának a rendező saját kompániájában – és viszont –, mégis csapatnyian már kevésbé groteszk játékra sarkallnak. Nem kell törekedniük feltűnően elrajzolt figurákra. Ha nem énekelnék a dialógusokat, hiánytalanul valószerű alakoknak tetszenének. Persze, erős kihívás számukra az „énekbeszéd”. Prózista létükre is szépen megbirkóznak a feladattal. Nincs „fülsértés”, de akadnak kellemes meglepetések is. Ami Bagó Gizi és Berecz Bea hangmesteri munkálkodásának is köszönhető. Még többet nyomhatott a latban, hogy az eredeti dallamokat gondosan transzponálta a színészek hangjára Kéménczy Antal zongora-átirata, aki – Futó Balázzsal kettőzve – pontos támaszt nyújtva kíséri is a színészeket. Jóllehet a történések kisszerűsége és a zene nagyszerűsége felesel egymással, nevetésre ingerelve a nézőket, az előadáshoz készült változat sohasem „fokozta le” Puccinit. Nem butította le mesterműveit úgy, ahogy a mobiltelefonok viszolyogtató csengőhangjai teszik klasszikusokkal is.

„Kőgazdagék” villájában zajlanak az események, ahová csupán néhány komfortos bútordarabot tervezett Khell Zsolt, meg-megnyitva a teret – sőt, az asszociációs teret – nemcsak a csillagsátorral, de néhány rafinált járással is, amelyek kertbe, alsóbb szintre, utcákra vezetnek. Ezt veszik birtokba a szereplő, akiknek elegáns öltönyei vagy újdivatú ruhái Benedek Mari kosztümtervei szerint nem árulkodnak időnek előtte arról, ami a külcsín mögött rejlik. A forgón ringatott, termetes fotelébe süppedve ejtőzik a polgármester. Jóvágású férfi Nagy Ervin személyében. De ahogy ül, máris látszik, hogy csordultig teli öntömjénezéssel, egyszersmind önsajnálattal. Városának „első embereként” megköveteli, hogy mindenben kedvére tegyenek, a helyi média csakúgy, mint a kampánystábja. Ereje csak a pozíciójában van, míg a tulajdon házában gyönge, nyűgös, szeretetet zsaroló, sunyin vásott, akárcsak egy elkényeztetett kölyök. A színész kivételesen összetett jellemzést ad a hangulatingadozások stációin át a teljes kontrollvesztésig, gátlástalan erőszakig, majd kába rémületig eljutó potentátról. 

Semmi szeretnivaló nincs benne, mégis szorgosan nyalják a talpát. A városi tévések – kikapcs-bekapcs – úgy forgatnak vele, hogy készségesen hagyják kelletlen interjúalanyukat diktálni. Ajnározzák is, ahogy egy focisztárt a szurkolók. De míg Elek Ferenc operatőr Sanyija tudja, mikor kell hátrább vonulnia, addig Rajkai Zoltán hangtechnikus Lacija nem ismer mértéket. Ittasan előbukkan belőle a hímsoviniszta, a képzelt felsőbbrendűségébe kapaszkodó, durván fröcsögő kisember, amivel a színész emlékezetes perceket szerez. Pálmai Anna „trendi” riporternője pedig nemcsak a kérdéseivel játszik alá a polgármesternek, de kész a legszemélyesebb szolgálatokra is. Házhoz megy hívásra, az alakítás mégsem hagy afelől kétséget, hogy Ildikó a hízelgő „szerelmi áriája” ellenére egykettőre lecserélné Attilát, ha úgy kívánná az érdeke. Alighanem a kampányfőnöknek is megéri, hogy ugráltatják, legalábbis látszatra. Mert Bezerédi Zoltán erőteljes játékában a napnál is világosabb, hogy az önkormányzati „fejes” mellett ez a Józsi az „ész”. Határozott és tettre kész, körültekintő és lényeglátó, s ami a fő, vészhelyzetre gyorsan és eredményesen reagál. A hígvelejűek szerencséjére. A nézőnek pedig élmény látni, ahogy a motorjává válik a díszes kompániának, amikor elfajulnak az események. 

Ebből a társaságból legfeljebb a két nő kelt rokonszenvet, akik gyöngéd viszonyt ápolnak egymással – jóllehet egyikük sem makulátlan. Az olimpikon Julcsi elfogadja azt a szponzori támogatást, amelyet barátnője férjének köszönhet. Cserében használhatják a nevét a kampányolásban. Jordán Adél jóvoltából azonban nyilvánvaló az is, hogy szerelmes ragaszkodása miatt nem fordít hátat a verőcsényi brancsnak, holott szabadabb egyénisége erre sarkallná. Megvan a mentsége Margitnak, a feleségnek is, miért nem hagyja el méltatlan házastársát. Félti a gyermekét, akit elszakítanának tőle könnyűszerrel, mozgósítaná kapcsolatait a helybeli bagázs, ha megorrolna rá. Rezes Judit talál annyi tartást, jóravaló értéket az asszonyban, hogy önfeladó maradása tragikus, akár a klasszikus operahősök bukása. Ólomsúllyal viseli sorsának reménytelenségét. 

A jó nem nyeri el jutalmát, a rossz nem nyeri el büntetését. A fináléban a Nessun dorma dallamára kórusban éneklik, hogy „a hazugságban, tudjuk, hogy nincs határ, / nincs határ, / nincsen határ”. Milyen másképp hangzik, mint a lelket repítő „Vincero”! 

BOGÁCSI ERZSÉBET