Beszélgetés Fullajtár Andreával

1995. Amikor százéves volt a mozi. Amikor a tévé képernyőjén Szabó István konferálta fel a soron következő filmklasszikust. Amikor egy gálaműsorban, hasonló forgatókönyv alapján, századelős miliőben, vetítővászon előtt ülő színészhallgatók röpke jelenéseit láthattuk. S közöttük a hosszú, vörösesbarna hajú, svájcisapkás lányt, drámaian fátyolos, mély hanggal. Következő „találkozásunk” a Presszóban volt ‒ akkor már ő a mozivásznon, a hózentrágeres bölcsészlány, Bori – a flaszternyerseség maga. A Csalog Zsolt hajléktalan Etelkájáról szóló monodráma még diploma előtt bevitte őt a Katona József Színház falai közé – ennek idén lesz húsz éve –, és onnan azóta sem jött ki, csak néha, vendégségbe.. Tán erre mondják: hűséges típus.

(fotó: Nánási Pál)

Milyen gyerek voltál? Te is folyton produkáltad magad, mint vallomása szerint sok színész, vagy jártál színjátszó körbe? 

Egyáltalán nem. Szavalóversenyekre jártam, általában nyertem is, de soha nem volt kimondva, hogy színész akarok lenni.

De csak emlékszel egy pillanatra, egy történésre, amikor mégis csak megfogalmazódott benned, hogy ez lehet a te utad?

Gimnazista koromban azzal szórakoztam, hogy éjszakánként „irodalmi műsorokat” csináltam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy hallgattam egy kis komolyzenét, aztán lehalkítottam, jött egy kis vers, aztán megint valami komolyzene. Akkoriban kellett irodalomórára megtanulni Puskin Anyeginjéből Tatjána levelét. Ahogy mondogattam, tanulgattam, egyszer csak elsírtam magam. És akkor rájöttem, hogy bennem van egy ilyen képesség, hogy egy idegen szöveg beindít bennem bizonyos dolgokat. Az égvilágon semmi bajom nem volt, nem voltam reménytelenül szerelmes, semmi közöm nem volt abban az értelemben Puskin szövegéhez, egészen egyszerűen ott, ahol valószínűleg Tatjána is sír, ott én is elkezdtem sírni. Éjszaka volt. Először nagyon mélyen eltettem ezt a dolgot magamban. Inkább a tanáraim, leghangosabban a kémiatanárnőm kezdte el mondogatni, hogy nekem bizony ezt komolyan kellene csinálnom.

És jelentkeztél a Színművészetire...

Igen. Első helyre a bölcsészkart írtam be, francia‒magyar szakot, de azért beadtam a Színművészetire is. Ahol a második fordulón kiestem. Viszont ott ült a felvételin valaki, aki mondta, hogy menjek át a Nemzeti Színház stúdiójába. Átmentem, oda azonnal felvettek. Csernuss Mariann osztályába kerültem, akivel nagyon szerettem dolgozni. És amikor ő elkerült tőlünk, elindult egy lejtmenet. Közben már tudtam, hogy a Színművészetin Zsámbéki Gábor indít osztályt. Úgy voltam vele, hogy ha ő felvesz, akkor színész leszek, ha nem, akkor kész, abbahagyom és megyek tanárnak. Újra beadtam a bölcsészkarra is. És Zsámbéki felvett.

Legendás osztály voltatok. Elek Ferenc, Ónodi Eszter, Pelsőczy Réka, Tóth Anita veled együtt ma is a Katona társulatának tagja. Hogyan emlékszel vissza erre a négy évre? 

Nagyon melós osztály voltunk. Iszonyúan sokat dolgoztunk, általában reggel nyolctól éjfélig vagy még tovább próbáltunk, ott tanultunk bele ebbe az elképesztő mennyiségű munkába, ami aztán a legtöbbünknek azóta is megvan. Nagyon nagy százalékunk ma is a pályán van, színészként, Mundruczó Kornél rendező lett, Pelsőczy Réka és Rába Roland úgyszintén rendez. Nagyon szerettük egymást, a munkában nagyon jól összekovácsolódtunk már az első félévben. De nem voltunk az a „bulizós” társaság, ha össze is jöttünk, inkább csak beszélgetős estéink voltak. 

Csalog Zsolt Csendet akarok című szocio-monodrámája neked – persze ezt akkor még nem tudtad – gyakorlatilag egyet jelentett a belépővel a Katonába. Huszonévesen húztad magadra egy negyvenes nő totálisan félresiklott életét. Hogyan történt ez pontosan? 

Másodévesek voltunk. Második félévben Zsámbéki Gábor behozta a szöveget, odaadta három lánynak, köztük nekem, hogy tanuljunk meg belőle részleteket. Megtanultam belőle olyan tíz oldalt, meghallgatta, és mondta, hogy tanuljam meg a felét. Az már egy 35 perces anyag volt, amit megnézett rá három hétre, és azt mondta, hogy jó, akkor ezt ősztől játszod a Kamrában. Gondolj csak bele, ez elképesztően váratlan helyzet egy főiskolásnak, hogy így, egyik pillanatról a másikra kiemeljék.

Medeia (forrás: Katona József Színház)

A Katonában mit szóltak hozzád? Hogyan fogadtak? 

Vegyesen. Képzeld el, egyszer csak berobban ide egy főiskolás, méghozzá egy monodrámával. Ráadásul abban az évadban ment el Bertalan Ági és Söptei Andrea, akinek gyakorlatilag az összes szerepét átvettem, kvázi azonnal főszereplő lettem, hogy idekerültem. Mit mondjak, nem volt könnyű. Feszengtem, szorongtam, úgy éltem meg, hogy senki nem akar velem beszélgetni... aztán túllendültünk a dolgon. Azóta sokakkal beszéltem erről, és kiderült, hogy mindenki gondolt a másikról valamit, meg persze voltak mindenféle hozzáköltések is.

Egy másik, már-már emblematikus szereped a kezdeti időszakból egy skót darab, a Kés a tyúkban név nélküli asszonya. Ez az előadás rengeteg díjat kapott. Egy intellektuálisan teljesen „szűz” nőt alakítottál hitelesen, holott egy ilyen karakter a te értelmiségi lényedtől iszonyúan távol áll. 

 Nem ez volt a lényeg. Ez azon ritka előadások egyike volt, amikor egyszer csak minden összeáll, de tényleg minden. Ez a skót színdarab egészen különleges a furcsa nyelvezete miatt, amit Varró Dániel megalkotott, teljesen más, mint a megszokott. David Harrower eredeti szövege ugyebár angolul van a nyelvi leleményre felépítve. Hogy ez magyar fordításban milyen remekül működik, igazából csak akkor derült ki számunkra, amikor külföldön turnéztunk vele, és mondjuk a románok nem nevettek, az oroszok sem, vagyis a magyar fordításnak hatalmas része volt abban, hogy ez itthon ekkora siker lett. Elképesztően szellemes, és emellett nagyon jól átadja ezt a furcsa helyzetet, hogy valaki iszonyúan szívná magába a tudást, miközben körülbelül hatszáz szóból áll a szókincse. Gothár Péter elgondolása meg a mi hármasunk Kocsis Gergővel és Lengyel Ferenccel nagyon passzolt ehhez az egészhez. Igen, nekem ez volt az első átütő siker, amit már „kész” színésznőként értem el, nem pedig „ígéretes pályakezdőként”.

Aztán egyszer csak jött von Cypressen-burgné… Aki látta A talizmánt, szerintem még most is tisztán hallja a sznob grófnő affektálását. Itt vált világossá a közönség számára, hogy nem akármilyen komikai vénád van...

Tényleg áttörés volt, hiszen addig a tragikai vonalon voltam elkönyvelve. Több mint tíz éven át játszottuk Nestroy darabját, A talizmánt. Akkor éreztem meg, hogy mennyire jó, amikor nem az történik, hogy magamat is jól beledöngölöm a földbe, meg a nézőket is jól megríkatom, hanem úgy van vége az előadásnak, hogy az emberek röhögnek. Ez valami elképesztően jó érzés. Másképpen jó. Azóta is állandóan igénylem, hogy legyen ilyen darab, mert nem lehet csak tragédiát játszani. Amellett persze, hogy nagyon nehéz jól komédiát játszani – nem véletlen, hogy nagyon kevés az, ami igazán be tud futni. 

Sirály (forrás: Katona József Színház)

Dosztojevszkij A félkegyelműjének színpadi adaptációjában, Az idiótában Nasztaszja Filippovna voltál. 

A Félkegyelmű a világirodalom egyik legfájdalmasabb és leggyönyörűbb regénye egy krisztusi lényről. Gimnazista koromban, amikor olvastam, szerelmes is voltam Miskin hercegbe. Regényt színpadra adaptálni soha nem könnyű feladat, valami mégis nagyon jól működött a Katonás verzióban, Máté Gábor rendezésében. Fekete Ernővel és Nagy Ervinnel játszottuk a három főszerepet, ma is élénken él bennem az utolsó jelenet...

Kisfiad születése után a görög drámairodalom egyik legsúlyosabb szerepével, a gyerekgyilkos Médeiával tértél vissza. A csikorgó fehér köveken járkáló, lidérces üvöltéseket hallató félig ember, félig isten Médeia ijesztő volt. Kisgyermekes anyaként különösen nehéz lehetett próbálnod ezt az alakot...

Színészi pályám meghatározó szerepe volt, nagyon sokat tanultam belőle. Minden vonatkozásban kihívás volt, sokkal többet követelt tőlem, mint addig bármi, amit játszottam. Utólag visszanézve minden nehézség eltörpül, de akkor azt hittem, nem fogom tudni eljátszani egy gyerekgyilkos nő szerepét, miközben a nyolchónapos kisfiam várt otthon próbák  után.  Valahogy meg kellett tanulnom kettéosztani az agyamat, idegrendszeremet. Végül sikerült... De azt hiszem, egyikünk sem gondolta, mekkora sikere lesz. 96-szor ment, Magyarországon kívül voltunk vele Jeruzsálemben és Görögországban, ahol végül eltemettük.

Néhány évvel később Lady Macbeth voltál Hajduk Károly oldalán. Milyen volt a Fullajtár-féle Lady?

Amit elsőre mondanék: Zsámbéki egy próbán azt mondta, szereti bennem, hogy hajlandó vagyok esztelenségeket is kipróbálni egy jó színpadi pillanatért. Ezek közé tartozott, hogy beugrottam hat darab csiszolatlan üvegkristály közé az őrület-jelenet próbáján. Ez végül nem maradt az előadásban, mert szétvágtak a kristályok több helyen, de nem volt látványos... (nevet) Ami viszont működött, hogy a jobb vállamra vettem a férjemet játszó Hajduk Károlyt. Az előadás plakátján is ez a pillanat volt látható. Szóval ilyen nő volt a Lady.

Időről időre „elengednek” a Katonából más produkciókba. Talán a leginkább tabudöntögető előadás a Tháliában színre vitt Vaginamonológok volt, Bozsik Yvette rendezésében. 

Bizony, száz fölötti előadásszámot ért meg, de sok más aspektusból is nagyon fontos előadás volt. Először is a próbaidőszak miatt, meg aztán a közönségtalálkozók is nagyon tanulságosak voltak. Amíg raktuk össze az anyagot, kibukott, hogy tulajdonképpen minden, ami a nőiséggel kapcsolatos, mennyire tabutéma, mennyire nem lehet róla beszélni. Yvette nagyon vigyázott rá, hogy finoman legyen fölrakva minden téma a színpadra. Persze, zavar is volt, de inkább azt lehetett megérezni, hogy kinek milyen a viszonya magával vagy a párjával. Rendszeres volt például, hogy párok előadás végére összebújtak vagy nagyon-nagyon széthúzódtak. Volt, aki tudott mosolyogni, volt, aki végig zárt arccal ült. Kínos témák csiholtak végletes reakciókat, de jöttek rá az emberek. A kedvencem egy majdnem 90 éves bácsi meg a felesége volt, ők többször is jöttek és boldogan tapsoltak. 

Másik emlékezetes kirándulásod a Greta Garbóról szóló előadás volt a Pinceszínházban, Szandtner Annával. Két nő egy életen át titkolt szerelme, ráadásul egyikük egy moziikon, a megközelíthetetlen jégcsap...

Nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy e levelezés révén sokkal árnyaltabb képet kapunk Garbóról. Az viszont tény, hogy a magánéletének egy olyan szegmensét mutatta meg, amit nem nagyon lehetett róla tudni, hiszen ő és Mimi egyaránt ragaszkodtak ahhoz, hogy a halálukig ne kapjon nyilvánosságot a levelezésük. Haláluk után kiadták a leveleket, és kiderült, hogy egy hatalmas, életen át tartó szerelem volt kettőjük között, sok mindennel, azzal együtt, hogy Mimi férjhez ment és gyerekeket szült... Jó volt játszani, de talán leginkább azért, mert Annával volt jó játszani. Ő ugye elment a Katonából, abba is hagyta a pályát egy időre, és ezzel az előadással tért vissza. Ami pedig magát a szerepet illeti, engem voltaképpen az a szélsőséges színészsors izgatott, ami Garbónak osztályrészül jutott, a kettősség, az ellentét, ami a külső csillogás és az eltitkolt belső világ között feszült. 

Ami a jelenlegi „külső” produkciókat illeti, Őze Áronnal egy e-mail-szerelemben őrlődsz a Gyógyír északi szélre című előadásban, Mácsai Pállal pedig Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni levelezéséből olvastok fel részleteket, csodálatos zenei intermezzókkal megszakítva, ami Dés Lászlónak, Dés Andrásnak és Lukács Miklósnak köszönhető. Kinek az ötlete volt a Nem tudhatom – Radnóti és korunk című est? 

Ugye a naplót Ferencz Győző állította össze. Még nem adták ki, amikor Dés László felhívott, hogy amióta a pályán vagyok, szeretne velem dolgozni, lenne-e kedvem ahhoz, hogy ő szaxofonozik, én meg a Mácsai Pállal részletek olvasok fel Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni levelezéséből. Ez a telefon, konkrétan szilveszter napján, borzasztó abszurdnak tűnt és iszonyúan örültem neki. Viszonylag hamar realizálódott, és hála istennek, azóta is rendszeresen vannak előadások, most már jó ideje a Katonában.

Ahol idestova másfél éve alakítod Bertolt Brecht markotányosnőjét, Kurázsi mamát. Mennyit változott az előadás ez idő alatt ésmiben? 

Rengeteget. Az összes mondata mást jelent most, mint tavaly januárban, amikor bemutattuk. Ez pedig iszonyúan mutatja, hogy milyen brutálisan veszélyessé vált egyetlen év alatt ez a mikroklíma, amiben itt élünk Európa közepén. Mikor tavaly októberben felújítottuk, már jócskán tombolt ez az őrület a menekültek körül, ami valami egészen más megvilágításba helyezte a mondatokat. Ebben az évadban a második, vagy a harmadik előadásunk volt, amikor november 13-án a párizsi merénylet történt. Ott és akkor aztán végképp befagyott a nézőtér. Döbbenetes volt. Egyébként kíváncsi lennék, hogy ha most próbálnánk, akkor milyen irányba vinné el az előadást az, hogy most mi van itt nálunk. Lehet, hogy teljesen más dolgok kapnának hangsúlyt benne, gondolok itt például a vetítések szimbolikájára, hogy mennyire mást keresett volna talán a rendező, Zsámbéki Gábor is, ha most foglalkozunk vele. Látod, ilyenkor derül ki, hogy egy színpadi szerző mennyire időtálló tud lenni, hogy mennyire érvényesek a mondatai és a helyzetei, amiket a történelem újra és újra megjátszik.

Az idei évadban az első bemutatód a Harper Regan volt. Egy kortárs brit darab címszerepe, egy negyvenes nő lélekcincáló tripje, elhallgatások fullasztó elegye, ami aztán robban. Mi volt jó ebben a munkában?

Az, hogy végre megint együtt dolgozhattam Székely Kriszta rendezővel, akivel korábban Stockholmban csináltunk egy 15 perces etűdöt. És beigazolódott, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Nagyon szeretem azt a világot, ami kialakult, az előadás atmoszféráját, és furcsa módon szeretik az emberek is, járnak rá, pedig egy nő sztorija... Egy negyvenes nőé... Who cares about forties…? (nevet) Mégis szeretik. Nem gondolom egy ördöglakatnak, nem mondanám, hogy egy borzalmasan mély darab, de szeretem a kollégáimat, ahogy játszanak benne, baromi jó figurákat hoznak, szeretek velük játszani. Jó este, nekem kicsit szomorú szerepileg, mégis jó együtt lenni velük. 

A Katonában decemberben volt a következő premiered: a Sirály Arkagyinája. Miért fontos ez a darab egy társulatnak?

Csehov Sirálya mindig hitvallás egy csapat részéről, hogy mit gondol a színházról. Szerintem nagyon fontos és jó dolog volt Ascher Tamással megcsinálni. Nagyon sokat piszkált engem, ami jólesett, hogy addig tapos, amíg nem lesz jó. Mellette nagyon sok ponton sikerült valami olyasmit megfogni a Sirályban, ami a mai vesztes életeinkről szól. A bemutató óta is dolgozunk ezen keményen. 

Mire gondolsz pontosan, milyen pontokra? 

Ascher abba az irányba tolja az egészet, hogy minél felismerhetőbben beszéljen azokról a csehovi helyzetekről, amik tulajdonképpen a mai életünket is szétfeszítik. Csehov idejében egy tehetséges ámde élhetetlen fiú kinézett valahogy, erről mindannyiunknak van egy elképzelése, ez eddig rendben is van. De! Ha mindezt Magyarországra, 2016-ra fordítjuk le, akkor itt már arról van szó, hogy van egy a karrierjében nagyon jól teljesítő nő, plusz a nyakán a harmincas fia, aki egyszerűen nem tud saját lábára állni. Nem húszas, harmincas! Ez tűpontos gondolat, hogy nem a húszéves, nyüzüge Trepljovot kell keresni, hanem a harmincasat már. 

Kurázsi mama – Pálos Hannával és Lengyel Ferenccel (forrás: Katona József Színház)

Decemberben történt még valami: több évnyi küzdelmes előkészítés után összeállt egy produkció, egy nagy álom. 

Igen, december elsején végre bemutattuk a Boomerang Baby-t, a Marlene Dietrich életét, gondolatait dalokon és a Dietrich ABC-n keresztül összegző estet. Az ötlet hét éve fogant meg, Zöldi Gergő mondogatta, hogy nekem Dietrich-dalokat kellene énekelnem. Kezdetben még valami monodráma-féleségben gondolkodtunk, több írót megkerestem ezzel, de mindenki visszadobta, mondván, a rendelkezésére álló szövegekben, anyagokban nem találja, hogy honnan lehetne megfogni. Túl kevés a volt szeretők bármelyikétől az anyag róla, és túl kevés az anyag tőle magától. Így lettek a dalok a dramaturgiai szervezőelemek, nem pedig a szöveg, mert nem volt annyi szöveg. És utólag azt mondom, hogy nem is kár, mert dalokkal sokkal több minden elmondható piciben, mint ha nekiállnánk sorolni, hogy mi minden történt vele. 

Ahogy A talizmánnal a komikai vénádat bizonyítottad, most az derült ki, hogy a zenés műfajban is otthon vagy, mi több, egy komplett estét végigénekelsz, teljesen egyedül, egy háromtagú jazz-zenekarral, noch dazu, angolul, németül és franciául is. 

Zenés színházat eleve nem csináltam soha, rengeteg szorongással vágtam bele, és Gátos Iván, a zenei vezető rendkívül jól kezelte az én aggályaimat, de aki a legtöbbet segített, az az előadás rendezője, Novák Eszter. Vele most dolgoztunk együtt először, és nagyon jól értettük, értjük egymást. Egyben másfél óra, gyakorlatilag – egy öltözést leszámítva – végig ott vagyok a színpadon. Nagyon szeretem ezt az estet, nagyon szeretem megmutatni, hogy Dietrich nem egy üresfejű filmcsillag volt, hanem nagyon is céltudatos, bevállalós nő, aki felmérte, mi folyik a hazájában, aki nem félt beszólni Hitlernek.

A háborús blokkban valami egészen megdöbbentőt látunk: egy kőkemény, pacifista hastáncbetétet. Ez kinek az ötlete volt? 

Az enyém. Ugyanis Dietrich sem csak énekelt a katonáknak a fronton. Volt egy külön száma: éneklő fűrészt vett elő, és elkezdett rajta játszani. Ezért akartam én is csinálni valami megdöbbentőt. Mivel egy ideje már hastáncolok, kitaláltam, hogy egy háborúellenes „protest-hastánc” kellene ide. A rendező, Novák Eszter döbbeneténél talán csak az edzőm, Dina Jamilah csodálkozása volt nagyobb, de aztán beigazolódott, amit gondoltam, hogy az ötlet működik. Az meg, hogy a rázóöv töltényekből van, a tervező Papp Janó munkáját dicséri. Elsőre ő is ledöbbent az ötlet hallatán, de megcsinálta. Iszonyú erős része az előadásnak, amikor a zenekarból kiül egy zenész és dobol, én meg hastáncolok. Az egész annyira illeszkedik a háborúhoz: itt egy nő, aki valahogy becsatlakozik a háborús menetbe. 

Három éve a színház mellett tanítasz is: volt osztályfőnököddel, Zsámbéki Gáborral közösen vezettek színészosztályt a Színművészeti Egyetemen. Kiegészítitek egymást? 

Jaj, nagyon. Gábor természetesen rendezőként közelít meg mindent, vagyis hogy honnan hová akar eljuttatni egy növendéket egy jelenetben. Én meg el tudom magyarázni, hogy annak mik a technikai eszközei, hogy mondjuk egy instrukciót meg lehessen csinálni. Nem véletlen, hogy több mint húsz éve dolgozunk együtt, mert sokszor bizony ugyanazt mondjuk egy-egy jelenet kapcsán; más szavakkal, de pontosan azt a problémát vagy hiányt hangsúlyozzuk. Ami nagyon jó, mert nyilván borzasztóan megzavarná az osztályt, ha két osztályfőnök mindig mást mondana egy jelenetről.

Most harmadévesek. 

Igen. Az első két év nagyon jó volt, mert akkor csak velünk vannak. Persze vannak mozgásórák, beszédórák, elméleti órák, de a színészmesterség órákon velünk dolgoznak, jeleneteket csinálnak előbb a saját fantáziájukból, aztán különböző színpadi szerzőktől. Tulajdonképpen ez a legintenzívebb része a munkának, hiszen harmadévtől már rendezők jönnek hozzájuk, megszületik egy-egy előadás, az már nem annyira bensőséges, mint az első két év.

Amit láthatott tőlük az Ódry Színpad közönsége, az a Sárga vonal című előadás Zsámbéki Gábor rendezésében, ezzel mutatkoztak be, majd a Hangulatkocsma című zenés mesterség vizsga következett, amire Kocsis Gergellyel készültek fel. Utóbbiról mit kell tudnunk? 

Adva volt több műdal a két világháború közötti időszakból, illetve az ötvenes‒hatvanas évekből. Meg volt adva a helyszín, egy kocsma, és az volt a feladatuk, hogy írjanak olyan karaktereket, olyan szituációkat, amelyek megtörténhetnek ebben a miliőben ezekkel a karakterekkel, és valahogy fűzzék erre a dalokat is. Ebből született az előadás, ez készült januárban, január közepén mutatták be. Nagyon fantáziadús, szórakoztató, szerethető pillanatok vannak benne, és szívszorítóak is. Jó nézni őket, kiderül belőle, hogy mekkoran fantáziájuk van, és ez nagyon-nagyon jó. 

Hatványozottan nehéz helyzetben vannak ahhoz képest, amikor te végeztél. Hogyan lehet őket felkészíteni az indulásra? 

El kell indítani őket valahogy, de tanácsot adni nem lehet, hiszen folyamatosan változik minden. Ami mondjuk még akkor igaz volt, amikor felvettük őket, az már most nem igaz. Már most mások a viszonyok, és még van több mint két évük, ki tudja, akkor mi lesz. Reménykedünk, hogy tehetséges emberek, és megtalálják az útjukat. 

Lépten-nyomon azt hallani, látni, hogy mennyi minden múlik az önmenedzselésen. Ez tanítható?

Volt kurzusuk arról, hogy hogyan kell pályázatot írni, hogyan kell szerződni. Azonban ezek sajnos csak apró segítségek, amiket meg lehet adni, de az majd rajtuk áll, hogy mit kezdenek vele. Készíteni lehet őket, de felkészíteni nem. Mindegyiküknek magának kell majd kiállni saját magáért. 

És az idegrendszer igénybevételére mennyire készíthetők fel? Vannak tanítható technikák a húzós próbafolyamat, az előadások utáni „lepörgésre”?

Ez mindig visszatérő téma. Ahányszor csak adódott az osztályban magánéletileg vagy akár munka közben egy-egy problémás szituáció, akkor az magával vonta azt, hogy leültünk és beszéltünk róla. Hogy bizony olyankor is fel kell kelni és be kell menni próbálni, meg előadásra, amikor nagyon nem érzi magát úgy a színész. 

De meddig feszegethetők a határok? Van erre bevált recept?

Nincs, ezt sajnos mindenkinek magának kell kialakítania. És ami a legfontosabb: tudni kell, hogy ki kell alakítania! Mert ha erre nem hívják fel az ember figyelmét, akkor csak megy, mint az őrült addig, amíg túl nem pörgeti magát. Ezért kell felkészíteni a diákot, hogy treníroznia kell magát, be kell osztania az energiáját. Tudnia kell, hogy egy főpróbahét milyen stresszel jár. Mindenkinek ki kell derítenie magáról, hogy hol van a gyenge pontja idegrendszerileg, hogy mit bír nehezebben. Az önismereten múlik minden. Mert ha nem ismeri magát, vagy elhazudja maga elől, akkor a szervezet előbb-utóbb felmondja a szolgálatot egy időre. 

Őrültség kell a színészethez? 

Szerinted...? Önmagában már az is őrültség, hogy ma színházat akarjon valaki csinálni. A jó színházi próba olyan, mintha szerelmes lennél: minden idegszálad, az egész tested benne van valamiben, és amikor ráérzel erre, azután mindig ezt akarod. Technikailag nagyon ott kell lenni, testemet, agyamat felkészítve. A színpadon minden alakalommal, estéről estére egyszerinek kell hatni. Ennek kell alárendelned az életedet, és ez nagyon kemény döntés.

A színpadon megélt érzelmeket hogyan érzékeli a test? Azokra a fizikai hatásokra gondolok, amiket az érzelmek váltanak ki. Be lehet csapni a szervezetet? 

 Amikor megalkotsz valamit, az idegrendszer kilengései időről időre iszonyatosan átveszik az uralmat a test fölött, de ezeket régebben mind művészi lázálomnak hitték. Most viszont már ott tart a tudomány, hogy nyomon tudják követni, milyen agyterületet mozgósít a színész egy szituáció eljátszásakor, amikor próbál egy szerepet. És bizony kimutatták, hogy ugyanazokat, mint a való életben valóban megélt helyzetekben. Pontosan ezért nem játék, hogy mennyire élünk tisztán, mennyire próbáljuk az energiáinkat tisztán tartani, tartalékolni azokra a nagy igénybevételekre, amiket a színészet jelent. 

Vagyis olykor a valódi élet, a magánélet rovására...?

Igen. Ha úgy érzi, hogy egy szituáció a magánéletében vagy akár a szakmai életében kezdi elszippantani attól, ami fontos, akkor tudat alatt bedob valamit, hogy ne arra menjen el az energia. Mert nem bírja az idegrendszer: vagy ezt csinálom ezerrel, vagy azt. A kettő együtt, azonos intenzitással nem megy. Ilyen értelemben a színész rettentő önző, a szakmájáért, de ez tudat alatti önzés, öntudatlanul működik így, hogy a közönség estéről estére azt lássa, amit kell, amit megérdemel. Rettenetes nagy ár ez, amit meg kell fizetni, lehetőség szerint úgy, hogy ne gyűlöld érte magad.

Visszatérve a Katonára, meg az elmúlt majdnem húsz évre: mi tart itt?

Nézd, biztos, hogy hűséges típus vagyok, anélkül ez nem működött volna. Másrészt mindig tudott újat adni ez a dolog. És amikor úgy éreztem, hogy jól esne már valami mást csinálni, más emberekkel, akkor engedték, hogy kifelé is nézelődjek. Játszottam sok helyen, más kollégákkal, de azért mondjuk ki, itt a Katonában olyan színvonalas rendező- és színészgárda van, akiket nem lehet megunni. Ha egy színész azt érzi, hogy gondolkoznak benne, akkor azt nagyon nehéz felcserélni valami olyanra, ami az első három évadban sok szereppel kecsegtet, de a társulat, a szemlélet egyébként annyira nem vonz. Ezek iszonyú fontos szempontok, és nekem a mérleg nyelve mindig abba az irányba billent, hogy maradjak. Per pillanat, köszönöm, nagyon jól vagyok, és remélem, hogy tíz év múlva is ezt mondhatom, mert ez az első húsz év azt gondolom, eléggé rendben volt. 

Az interjút készítette: Kónya Rita Veronika