Ahogy múlik az ember élete, mind többször kell búcsúznia szeretteitől, barátaitól, kollégáitól. Az utóbbi időben bőven jutott a fájdalomból. Solténszky Tibor dramaturgnak, rendezőnek még nem is olyan rég ünnepeltük a 60. születésnapját, és már nincs közöttünk. S néhány hete még krémeseztünk, pletykálkodtunk, jól kibeszéltük a szakmát Szántó Judittal az Európa Kávéházban, mondván, gyakrabban kéne találkoznunk színházon kívül is. Hát nem fogunk többé, sehol.

Az elmúlásról szól Csehov Hattyúdal című műve. A Kolozsvári Állami Magyar Színház  előadásában úgy ocsúdik az idősödő színész a díszletbontás közepette, mint a Cseresznyéskert ottfelejtett öreg Firsze Ranyevszkajáék birtokán a bedeszkázott házban.

Emléke él már csak annak a színháznak, amelyet egykori gazdasági igazgatója, Lázár Egon idéz meg írásában. És emléke él már csak azoknak a művészeknek, akik az első zsidótörvény hatálya alá esvén vesztették el munkájukat az Operaházban. Tanulmányában Harsányi László folytatja e szégyenletes jogszabály – milyen bizarr itt az előtag: jog –  végrehajtásának,   az 1938-ban megalakult Színművészeti és  Filmművészeti Kamara szerepvállalásának feltárását, feldolgozását. S hogy hogyan jutott el a világ az efféle törvények megalkotásáig, elfogadásáig és alkalmazásáig, ennek a folyamatnak az első stációit ábrázolja igen érzékletesen Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című drámája, melyet az Örkény Színház mutatott be legutóbb Bagossy László rendezésében, meglehetős empátiával a történelmi mindennapokból mit sem értő kisemberek iránt.

Brecht esetében az efféle empátia másként működik. Bár A kaukázusi krétakörben végül is – mint a mesében – minden jóra fordul, s a hatalom gyakorlói lelepleződnek egészen az igazságot szolgáltató részeges-önironikus  bíróig, Acdakig, a szerző s az általa választott intellektuális forma nem hagy kétséget afelől, hogy a valóságban miként működnek a dolgok – igaz, Brechtnek már volt rálátása mindarra, amit csak megérzett, megsejtett Ödön von Horváth, aki három nappal a magyarországi első zsidótörvény kihirdetése után, 1938. június 1-jén halt meg.  

Korunk hatalmi-politikai és magánéleti játszmái elevenednek meg A bajnok című, nagy vihart kavart opusban, amelyet a Katona József Színház mutatott be. Ha az emberhez nem jutott el korábban a bulvár, illetve a jobboldali sajtó által szellőztetett konkrét eset, bizony fogalma sincs róla, hogy létezik elemeiben hasonló történet a valóságban, de hát a színház, a dráma Arisztotelész óta tudvalévőleg ilyen: ami megtörténhet, az adja hitelét. 

Megtörténhetne például a valóságban mindaz, ami a Sárga vonal című, Magyarországon először játszott darabban meg is történik a Színház- és Filmművészeti Egyetem Zsámbéki Gábor rendezte előadásában, nem kevés megfontolandó összefüggésre rámutatva a körülöttünk lévő világ működését illetően.  A III. éves színművész osztály másik tanárával, Fullajtár Andreával a színészképzésről is beszélgetett szerzőnk, Kónya Rita Veronika.

Egy színészi pálya jelentős állomása lehet Hamlet alakítása, ám hogy milyen lesz a dán királyfi az adott előadásban, az manapság legalább annyira függ a rendezőtől, mint a játszótól. A szombathelyi Weöres Sándor Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház Hamletje is középkorú, ami mindenképp meghatározza a múlthoz és a jelenhez való viszonyát. Közös továbbá a két előadásban, hogy a holtak a záró jelenetben visszatérnek, ami Csizner Ildikó értelmezése szerint „egyértelmű kifejezése annak, hogy a szeretteink örökre velünk maradnak”, de annak is, „hogy a múltat hiába is próbáljuk eltörölni, az történetünk kitörölhetetlen része marad.” 

Szűcs Katalin  Ágnes

 

NKA csak logo egyszines

1