Rapszodikus jegyzetek Déryről, Makkról és Molnár Piroskáról

Már amikor híre ment, hogy Makk Károly filmre adaptálja Déry Tibor novellista életművének két aktuális,történelemhordozó remekét, az l956 forró nyarán született Szerelmet és a hat esztendővel később, de már egy más történelmi korszakban felkavaró Két asszonyt, menthetetlen irodalmárként kételkedtünk. Lehet-e, szabad-e egy másik művészeti ág alapanyagának használni a korszak – és egy nemzedék – kitörölhetetlen irodalmi élményét. Annyiszor berzenkedtünk az egy rókáról több bőrt lehúzó művészi vállalkozások ellen, hogy még Makknak sem hittük el, vállalkozásából egyenértékű remekmű születhet, és főként, hogy a két írás a filmvásznon összeforrasztható. Politikai okból lecsukott, a kort tekintve nyilván ártatlan,  börtönéből váratlanul szabaduló férfi első, hazafelé vezető útját, boldogságát és szorongását az író mások, kortársak, barátok elbeszéléséből ismerte, míg a Két asszony saját l956 utáni börtöntapasztalatának, a hozzá legközelebb álló asszonyok hiteles legendájának megélt hozadéka volt. A Szerelem megjelenésekor, 56 júliusában a novellát elsőnek  közlő Irodalmi Újság munkatársa voltam, és kortársaimmal, kollégáimmal együtt élhettem  át  a  politikai és ugyanakkor irodalmi szenzációt. A Két asszony „kedvezményezett”, menye embersége által megkímélt öregasszonyát, Déry bécsi származású édesanyját nem ismertem. De az író szép és bátor feleségét, Böbét –  az elbeszélés Lucáját – sokakkal együtt csodáltam. Nem is csak rendhagyó szépségéért, ragyogó vörös kontyáért,  hanem szerelmét tanúsító bátorságáért is. A Két asszony hiteles története  is arról szólt, hogy  Böbe börtönben ülő férje helyett  folyamatosan vigaszt, illúziókat és erőt ajándékozó  leveleket írt, elhitetve anyósával, hogy imádott Tibor fiát azért nem láthatja, mert filmet forgat Párizsban. És mert Pest-szerte azt beszélték, hogy Böbe személyesen érte el a rendőrkapitánynál, hogy kertjük frissen termett epréből kóstolót vihessen be a börtönbe férjének. Arról viszont Déryék közvetlen baráti köréből hallottam, hogy a színészi pályán nem sok babért szerző Kúnsági Mária, azaz Böbe hogy tartotta szóval, témával egy-egy  egész estén Lukács Györgyöt, Szabolcsi Bencét, Horváth Zoltánt. Bizonyítva ezzel, hogy nem csak szép nő volt, de különös, varázserővel rendelkező egyéniség is. Amikor jóval később  lehetőségem nyílt rá, hogy nőalakjairól és a nők szerepéről  interjút készítsek Déryvel,  tulajdonképpen meg sem lepett, amikor az író elárulta, hogy sok más elbeszélésétől eltérően, a Két asszonyban jobban ragaszkodott az élő modellekhez: az öregasszony ‒ az édesanyja, Luca ‒ a felesége. És a történelmi helyzetet, amelyben megidézi őket, ugyancsak a valóság teremtette. (A megnövekedett szabadság mérlege, in: F. A.: A nő szerepe főszerep, Szépirodalmi Kiadó,1972.)

Előzetes dramaturgiai aggályaink mentségére szolgál, hogy a két, szellemiségében összetartozó, de egymástól időben és témában  távol álló novella egybeforrasztásának ötlete először még az elbeszélések szerzőjében is kételyeket támasztott. Makk Károly számára is meglepetés volt, amikor Déry nemcsak beleegyezését, de munkáját is felajánlotta, és maga vállalkozott a forgatókönyv megírására. Az  elkészült film nemcsak ettől lett remekmű. Amikor évtizedek távolában felidézzük a magunk nézői élményét, lelki szemeink előtt a rendező merész dramaturgiai munkáján túl mindenekelőtt a főszereplők sokrétűen megformált, árnyaltan kidolgozott jelleme, három nagyszerű színészi alakítás  jelenik meg. Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván játéka mindenkit lenyűgözött, rangos  fesztiválok zsűrijét, a hazai és  nemzetközi kritikát és a közönséget is. Nem (csak) a filmre álmodott novelláknak, a  magyar film váratlan remekének is örülhettünk. Felejthetetlen karakterek és érzelemgazdag, hiteles alakítások születtek a vásznon. De ami ennél is maradandóbb: a magánélet és a történelem szimbiózisába az emberség hatalmának, végletes helyzetben is lehetséges győzelmének a példája.

Pető Kata, Molnár Piroska és Spolarics Andrea (fotó: Éder Vera)

Ennek immáron több mint fél százada.  Időközben  többször is találkoztunk a nagyszerű prózaíróval színpadon is, láttuk a sikerre született szerepdarabot, a Kedves Bópeert és a vitatható Bécs l934-et, de csak ritka vendégként fordul elő  színházaink repertoárjában a Paál István rendezésében szenzációként fogadott Óriáscsecsemő. Veszteségünk  az is, hogy  évtizedek óta hiába várjuk a szolnoki ősbemutató óta változatlanul  aktuális Tanúkat.   Viszont alighanem sokak  meglepetésére – elkészült és színpadra került  a Déry-életmű kései fejezetéhez kapcsolódó színpadi változat, a Börtönnapok hordaléka is, Réczei Tamás feldolgozásában és rendezésében. Mivel a kecskeméti Katona József Színháznak ezt a majdnem visszhangtalan, de mindenképpen említésre méltó produkcióját sajnos nem láttam, inkább csak Kovács Dezsőnek a Revizorban közölt frappáns kritikája (2013. 11. 19.) ébresztette fel egyrészt kíváncsiságomat, másrészt, és talán még nagyobb nyomatékkal az ismertetésből  táplálkozó, éppen ezért nem eléggé  meggyőző kérdőjeleimet: vajon milyen morális és drámai alapja és dokumentumanyaga lehetett az író-rendezőnek, hogy minősítse,  (vagy legalábbis vizsgálja),  megtört-e Déry gerince a börtönben? Ki milyen okból, milyen külső-belső körülmények nyomására  és milyen lelkiismereti konfliktusok terhét tűrve vállalhatta a szellem embereinek, íróknak az ötvenhatos év tetteire emlékező, de azokat lényegében megtagadó nyilatkozatának aláírását? De a kecskeméti vállalkozás bátorságát semmiképpen nem merném elvitatni. 

Meglehet, ezzel is összefügg, hogy immáron több bizalmat előlegeztem a Rózsavölgyi Szalonban ősbemutatóként  meghirdetett Szerelemnek. Ha nem is estem hasra a színházi életünkben négy év alatt máris fontos helyet kivívott Szalon hangzatos reklám-szlogenjétől – „Több, mint irodalom – színház” –, mégis reméltem, hogy Déry és Örkény alkotótársa, a Szerelem című film rendezője, Makk Károly nem ok  és elkötelezettség  nélkül, és remélhetőleg nem is formálisan vállalhatta el az immáron 25 regisztrált bemutatóval rendelkező, Szép Ernő, Bródy Sándor, Németh László drámáival debütáló, Ausztriában is dolgozó Léner András mellett a művészeti konzultáns szerepét. Bíztam abban, hogy évtizedek távolában megszülethet az a színpadi  előadás, ami – a megelőlegezett cégérrel ellentétben –  valószínűleg nem több, mint irodalom, de bizonyára más: SZINHÁZ.

És ebben a várakozásomban nem is csalódtam.

Két asszony és a harmadik

Nem csalódtam, mert a  darab becsületesen és hűségesen követte Déry szövegét. Öröm volt visszahallani a dialógusok legerőteljesebb, ismerős mondatait. Hivatkozhatnék az ismerős hősökkel való új találkozásra is, annak ellenére, hogy eleve  némi óvatosságra intett a  figurák és szituációk változása is. Nem társadalmi helyzete, állapota módosult az ágyhoz kötött, kilencvennél idősebb öregasszonynak, de átalakult a megjelenése: Darvas Lili törékeny, madárcsontú figurája után  meglepetés Molnár Piroska súlyos nagyasszonya. Őszintén szólva, megértem, hogy a nagyszerű színésznő Darvas Lili filmtörténeti jelentőségű, emlékezetes alakítása után először maga is vonakodott a fizikumától idegennek érzett szereptől. De megértem azt is, hogy a rendező mégis benne látta azt  a különleges fizikai és lelki erőt, a civil személyiségnek és a színpadi jelenlétnek azt a súlyát, amivel az élet által  sokáig elkényeztetett asszony, a saját (tegnapi) erőinek tudatában lévő anya és a nagyszerű színésznő egyszerre tartja  hatalmában és vonzáskörében a  hozzá közelállókat. Ennyire erős és egyszerre elesett csak az lehet, akinek még az önzése is nagyvonalú, és akit ilyennek fogad el a világ. A „két asszony” után a mai néző számára ő a harmadik, akire egy korszakot idézve sokáig emlékezünk.

Lucának – a bebörtönzött író nehéz sorsát filmes karrierré szépítő gyengéd teremtésnek, tapintatos feleségnek  látszólag kevés köze van Böbéhez és Törőcsikhez is. Böbe személyiségének erejét nem intellektusa, hanem inkább feltűnő szépsége, sugárzó nőisége adta. Luca alighanem szerényebb, halkabb lehetett Böbénél. De férje iránti szerelme, hűsége, gyengédsége hasonlónak tűnik. Makk Károly szerint – aki korábban már többször is adott szerepet Kunsági Máriának –  Böbe nem színésznőnek volt igazán jelentős, hanem nőiségében, ami azt jelenti: védő-, ápoló-, életszervező, megmentő nőként, s ebben a minőségében  a börtönévek alatt lett a legnagyobb.” (Kortársak Déry Tiborról, Szabó B. István interjúja, PIM, l994.)

Luca megjelenése és sorsa is ismerősebb, köznapibb: a filmbeli és  a színpadi cselekményből is az derül ki, hogy Böbénél nyilván nehezebben, tanárnőként keresi kenyerét, és az áldozat, amit anyósáért hoz, ennek következtében még nagyobb. Az öregasszony vigasztalására kitalált történetek ingyen vannak, de már az ajándék virágcsokorért fizetni kell. A Kaposvári Színház iskoláját és az ELTE esztétika szakát is kijáró, Lucát játszó Pető Katára sem jellemző Törőcsik föld felett lebegő tündérvolta: inkább „csak” érdekes, eredeti egyéniségnek tűnik, akinek elhisszük, hogy két lábon áll a földön; férje iránt érzett szerelme attól is pátosztalanul hiteles, hogy egyetlen szóval sem hangoztatja. Anyósa humorának célkeresztjében csak annyira feszeng, amennyire elkerülhetetlen. 

Egyetlen számomra pótolhatatlan figurája a színpadi változatnak a film Darvas Ivánja. Ha nem tudnám, hogy ő az, aki maga is megjárta a börtön poklát, és szabadulása után sem sikerült azonnal üdvözülnie, ha nem őrizném személyisége varázsát, akkor talán korrektebbül értékelném Őze Áronnak a Szerelem drámaiságában megmutatkozó hiteles szorongását, így  megvallom, hiányzik Darvas lebilincselő érzelmi és intellektuális kisugárzása. 

Ami a  film és a színház összevetését az elmondottak ellenére vitathatónak, sőt feleslegesnek sejteti, az az élő ember közvetlen jelenléte: a filmen megidézett egyéniségek szuggesztivitásánál csak az estéről estére változó, egyszeri, alkalmi találkozás erőteljesebb. Ezért illeti nem is csak elismerés, hanem köszönet is Makk Károlyt, amiért közreműködésével, tanácsaival lehetővé tette, hogy a két asszony után a harmadikat, sőt a negyediket is  szívünkbe zárhassuk.

Földes Anna