Árvaálom – Trafó

Van egy félreeső út Rákospalota és Dunakeszi között, amelyen keresztül autóval nagyon gyorsan hazajutunk, de közben kínosan viselkedünk, szörnyülködünk, a kiskorúak szemét legszívesebben letakarnánk, vagy esetlen magyarázatokat találunk ki az ott álló lányok kilétét illetően. A szokásos látványtól elborzadunk, de néha elkapunk egy-egy megdöbbentően szép, riadt gyerektekintetet, amelytől aztán egy ideig nem tudunk szabadulni. Találgatjuk, honnan jöhettek és mi vitte őket arra, hogy hidegben, hőségben, minden méltóságuktól megfosztva árulják magukat. Felháborít, hogy ez ellen nem történik semmi, de azt nem tudjuk eldönteni, hogy büntetni kéne vagy normális kereteket biztosítani. A türelmi zóna lehetőleg ne a mi lakóhelyünk közelében legyen, többet úgysem tudunk tenni. Vagy mégis ?

Schermann Márta rendező úgy érezte, nem hunyhatjuk be a szemünket, nem tehetünk úgy, mintha Magyarországon nem létezne gyermekprostitúció. A legveszélyeztetettebbek pedig az állami gondozott fiúk és lányok, akik az emberkereskedők elsődleges célpontjai.(1) Az Árvaálom egy projekt, amelyben tevékeny részt vállalt az ügyben sokszorosan érintett Esztergomi Leánynevelő Intézet, az EMMI. Közel harminc újságírót fogadtak a zárt intézményben, lehetővé téve, hogy a lányokkal interjúk készüljenek, hogy a mindennapi életüket, történetüket megismerjék. Anyagi támogatást a Norvég Civil Alap nyújtott, hogy a terv megvalósuljon. A folyamat három részből áll, az első a már említett, intézetben folyó munka, a második az Árvaálom című előadás a Trafóban, a harmadik egy turné, melynek során különböző intézetekben adnak elő a darabból jeleneteket. A drámában valójában az állami gondozott lányok a főszereplők, hiszen a darab róluk szól, de történeteiket egy kivételével csak áttételesen, nem saját előadásukban ismerjük meg. A didaktikus céllal születő, komoly társadalmi problémára figyelmeztetni akaró, hiteles dokumentumokra alapozó dokumentarista színház ad teret a rendező elképzeléseinek. A színházi előadás nézőjeként kapcsolódunk a történethez. Eljut-e hozzánk az üzenet? 

Lázár Kati (fotó: Kincses Gyula)

A Trafó posztindusztriális épülete nem kényezteti a nézőt. Akarva-akaratlanul ébreszt társadalmi érzékenységet. A ruhatár, az előadás előtti hosszas várakozás, a helyfoglalás egy külvárosi vagy vidéki művelődési ház szervezte program hangulatát kelti.

Függöny nincs, nézőtér és játéktér fizikai határát az utolsó széksor jelzi, bár később ez módosul, mivel az állami gondozott lányok is többnyire csak nézői a róluk szóló darabnak. A játékteret, a díszleteket hosszasan tanulmányozhatjuk az előadás kezdete előtt, ez segíti a fokozatos ráhangolódást, ugyanakkor erősíti a statikus jelleget. A darab végéig ugyanis minden változatlan marad. Az előtérben az intézet vaságyai két sorban, szimmetrikus rendben, jelezve ezzel az intézmény zártságát. Hátrébb, középen, kissé megemelve egy tipikus, nagyon lelakott szoba részlete, egy ajtó nyílik innen, jelezve a mögötte lévő konyhát. A szoba közepén egy ágy, látszik az ágynemű is, mögötte egy régi, nagymamás falvédő a szegélyére csíptetett képekkel. A fal koszos, festést nagyon régóta nem látott. A berendezés része még egy nagyon egyszerű szék. A szoba mögött mindkét oldalon egy-egy dobogó, az egyiken egy zongora (harmónium).

A három térszelet benépesül, a vaságyakat elfoglalják a pizsamás, intézetis lányok, a szobában lévő ágyra leül az idős prostituált otthonkában, strandpapucsban, bokazokniban, az utcát vagy talán egy bárt jelképező dobogókra pedig feláll két fiatalabb prostituált, idomaikat hangsúlyozó, sárga miniruhában és piros tűsarkúban. Ez az elrendezés az előadás végéig kisebb mozzanatoktól eltekintve változatlan, de ebben a mozdulatlanságban feszültség, kilátástalanság, reménytelenség rejlik.

A lányok kislányos pizsamája gyerekkorukat, védtelenségüket, kiszolgáltatottságukat hangsúlyozza, az idős prostituáltat pedig emberivé, szerethetővé teszi a nagymamás, már-már kórházinak tűnő öltözék.

Váratlanul, a közönség soraiból egyszer csak megjelenik a rendező, akit határozottsága, tényszerű adatközlése alapján hihetnénk riporternek, öltözékét tekintve szigorú intézeti nevelőnőnek, a szavaiból sugárzó felelősségérzetet hallva pedig tanárnak vagy pszichológusnak. Egyszerre elidegenít és közelebb hoz, amikor ismerteti, mit fogunk látni. Ettől a perctől kezdve tanárként és szülőként is mindvégig lelkiismeret-furdalást érzek és harcolok magammal, amikor arra gondolok, hogy ezeket a történeteket gyerekek hallják, ugyanakkor rádöbbenek, hogy éppen velük történt. Ez a különleges keveréke, vibrálása a dokumentum-szerűségnek, az életnek és a színháznak mindvégig borzongató. Ha a nézőben némi bűntudatot kelteni volt az egyik cél, akkor az sikerült.

A mozgalmasságot az előadásban a fények, a reflektor irányának változása és a feszült, drámai dalbetétek jelentik. A fény mindig arra irányul, aki beszél, az előadás nagy részében az idős prostituáltat alakító Lázár Katira. Akár felfoghatnánk az ő monodrámájának is, annyira hiteles, hihető,  borzalmas, gyomorforgató és megmosolyogtatóan humoros, önironikus és önkritikus egyszerre. A két sárga ruhás nő az ő fiatalabb kori énje, a lányok pedig akár a gyerekei, a saját lelkiismerete lehetnének, hiszen az övéi is állami gondozásba kerültek. Bár viszonylag monoton hangon mesél, nincsenek nagy érzelmi kitörései, mégis figyelni kell rá, még az ágyról sem kell felállnia. Igazán művészi az, ahogy ez a sok megalázó, szókimondó történet milyen pszichés problémákra érzékeny jellemrajzot ad emberekről, főleg férfiakról, és mennyire érezni bennük a szeretetvágyat és az empátiát egyszerre. Némileg ellentétben van a rendező változást sürgető hite és az a felfogás, amit a főszereplő népének predesztinált sorsáról vall. Reményt sugall talán az, hogy az egyik menye már nem űzi ezt a mesterséget , és a gyermek, akivel várandós, már elkerülheti ezt a sorsot. Talán ez volt a rendezői szándék. A drogfüggő, sovány, remegő másik fiatal nő időnkénti megjelenése mutatja a negatív alternatívát. A mélyszegénység elől a prostitúción kívül a drog nyújtotta mámor ad végzetes menekülési „lehetőséget”.

A dalbetétek a legsokkolóbb részei az előadásnak, szövegük durva, néha rendkívül alpári, mindent nevén nevező, némelyik a ma divatos „rap” formájában szólal meg. Ami igazán megdöbbentővé teszi ezeket az elemeket, az a disszonancia, ami a tartalom és a klasszikus, képzett hangon előadott dallam között feszül. Mintha csak Schubertet énekelnének ártatlan szöveggel, zongorakísérettel. Hallhatunk autentikus siratóéneket is, amely az érintett nép kultúráját, világát még közelebb hozza a nézőhöz. Figyelemre méltó az a fizikai teljesítmény is, ahogy az egész előadást végigállják, mozdulatlanul, tűsarkú cipőben a lányok. Ezzel is utalnak a naphosszat az út szélén álldogáló, mindent elviselni kényszerülő társaikra. A drámának hagyományos értelemben vett cselekménye nincs, ugyanolyan statikus, mint a két, szoborként álló nőalak.

A legvitatottabb és legkérdésesebb számomra a lányok szerepe. Amikor megszólaltak, olyan érzésem volt, mint egy iskolai ünnepségen, ahogy ott állok szöveggel a kezemben a tanítványaim közelében, és várom, mikor kell hirtelen súgni nekik. Bár hallottunk egy valóságos esetet is egy kislány szájából és egy dalt is egy másikéból, ami hitelessé teszi a darabot, az egyszerűen a jelenlétük.  Az is csak azért, mert előzőleg megtudtuk, hogy kik ők és mi mindenen mentek már keresztül. Érthető és elfogadható ez; felelőtlenség lenne kitenni őket annak a pszichés nyomásnak, amit a saját történeteik eljátszása jelentene, és nem is ez a feladatuk, hiszen nem színészek. A hibák még szerethetőbbé teszik őket és azt éreztetik, hogy tényleg gyerekek. Az abszurd az, hogy egy kegyetlen gépezet képes újra és újra bedarálni őket. Van a darabnak egy jelenete, amikor mindannyian előre jönnek, nézik a csillagokat és közben, ezzel  párhuzamosan anyák napi verseket hallunk. Vitatható az ötlet esztétikai értéke, nevezhetjük akár hatásvadásznak, nem igazán ízlésesnek, de ezek a percek voltak azok, amikor a gyerekek tekintetét hitelesnek, őszintének hittem. Azon gondolkodtam, mi járhat a fejükben, és akkor úgy éreztem, mindegy, hogy színházi értelemben jó-e az előadás vagy nem. A lényeg az, hogy vannak, akik érzelmileg összefogták ezeket a poklot megjárt, drogozó, csavargó gyerekeket és óriási pedagógiai munkával legalább egy ideig mederbe terelték az életüket. Drámapedagógiával foglalkozó emberek sem kívánhatnának nagyobb sikert. A darab minden szereplőjét összekapcsolta valami láthatatlan szeretet, kötelék. Ezt a hatalmas háttérmunkát bizonyította az, amikor az előadás végén újra visszajöttek, és a „hurrá, megcsináltuk” sikerélményét érezhettük a levegőben.

(fotó: Kincses Gyula)

Az előadás befejezéseként a gyermekprostitúcióval kapcsolatos statisztikai adatok elhangzása a rendező szájából  újra egy dokumentumfilm vagy egy híradás befejezésének érzetét keltve távolított el a látottaktól. Ez a száraz adatközlés nem biztos, hogy cselekvésre motivál. Én szívesebben távoztam volna a darab végének élményével. Mindenesetre az előadást követően kollégáimmal beszélgettünk arról, hogy mit kezdhet egy állami gondozott az intézet elhagyásakor kapott másfél millió forinttal; hogy kerül vissza újra a régi családba, a lehúzó ördögi körbe, ahonnan már nincs menekvés.

Azóta többször autóztunk végig az írásom elején már említett úton, és félve néztem az ott álló lányokra, nehogy véletlenül felfedezzem közöttük valamelyik hátrányos helyzetű, kilátástalan körülmények között élő tanítványomat. Óriási a pedagógusok felelőssége is. Sokféle jelből kell észrevennünk, ha baj van. Egyedül maradtunk ezzel a feladattal, hiszen egy ideje állítólag nincs szükség ifjúságvédelmi felelősökre és teljes állású iskolapszichológusokra.

Gelesz Andrea