A Pulitzer-ügy – Spinoza Színház

Megkockáztatnám, hogy a többség nagyon keveset tud Joseph Pulitzerről. Alighanem sokan felkapták a fejüket, amikor  azt olvasták a neten, hogy    a makói születésű amerikai milliárdos, Pulitzer magyar volt és magyar maradt. Az  újságírók és újságírójelöltek tájékozottabb csapata legalább annyit tud, hogy szakmánk legrangosabb elismerése a róla elnevezett, csak amerikaiaknak adható, immár 99 éves Pulitzer-díj. Jóval kevesebben tartják számon, hogy a hazai sajtó pártfogói, afféle vigaszdíjként létrehozták Magyarországon ennek az elismerésnek jóval szolidabb – de még mindig tekintélyes – hazai változatát, a  Pulitzer-emlékdíjat.  A feledéssel látványosan csak Makó perel, ahol a város szülöttének szobor őrzi az emlékét.

Aki ennél többet szeretne tudni a magyar-amerikai sajtócézárról, Csillag András sajtótörténésznek az ezredfordulón megjelent, vékony, ám rendkívül adatgazdag monográfiájából megtudhat minden lényegeset. (Csillag András: Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó, Osiris, 2000.) Csakhogy félő,  még a szakmabeliek közül is kevesen veszik a fáradságot a közelebbi ismerkedésre.   

Ezért is meglepő és bátor vállalkozásnak tűnt, hogy Sándor Anna, színház- és kávéház-igazgató, forgatókönyvíró „hazahozta” Hollandiából az élete nagyobb részét Amerikában töltő sajtómágnást a Dob utcába. Nem is csak az újságírót, a szerkesztőt, vagy az elképesztően sikeres üzletembert, hanem  az amerikai elnököt is perbe fogó, a sajtószabadságért síkraszálló, merész, de korántsem makulátlan jellemű polgárt, a később, öreg korára testben-lélekben megfáradt, betegségek gyötörte férfit.

Aki az elmondottak alapján afféle sajtótörténeti szemináriumra számit, kellemesen csalódik. A közgazdász diplomás színházalapító, Sándor Anna megbízható, vagy annak vélt források alapján érdekes, sőt nagyobb részt izgalmas dokumentumdrámát komponált, méghozzá nem Pulitzer magánéletéből, hanem a nyilvánosság védelmében vállalt szakmai és politikai polémiáiból. A Spinoza-beli premiert megelőző napon közölt ismertetés a téma szembe tűnő aktualitására utal (Házőrzők és vadászkutyák, Népszabadság, 2016. március l9.), s az előadás rendezőjére hivatkozva azt állítja, hogy a házőrzővé szelídített sajtó az öncenzúra foglyaként lemondott igazi funkciójáról, és hiába születne ma újjá Táncsics Mihály, napjainkban aligha vonulna tömeg megnyittatni a börtönét. A megállapítás nagyobb része – már ami Táncsics híveinek passzivitására vonatkozik –, igaz, de aki a Spinoza nézőterén ülők közül veszi a fáradságot és belegondol a tényfeltáró újságírás mai félig megnyomorított helyzetébe, s felidézi itt-ott kiemelkedő teljesítményeit,  valószínűleg tiltakozik. Sándor Anna darabja azért is időszerű, mert nem glorifikálja sem az akkori, sem a mai sajtót, viszont érzékelteti annak hatalmát. Az amerikai elnökkel vívott, nyíltszíni szócsata nem elsősorban a Panama körüli panamákat leplezi le, hanem a korrupció táplálta társadalmi visszásságok következményeit és a nyilvánosság erejét. A további színpadi tárgyalások feszültsége – például a Pulitzert fenyegető kartell-vád súlya –, igazából  nem mérhető az expozícióéval. Ezen a ponton a mai sajtóviszonyok anomáliáira érzékeny néző inkább az évtizedeken át sikeres, majd a későbbiekben megtagadott  bulvár-Pulitzer diadalára és kudarcaira lenne kíváncsi. A későbbiekben  talán a sikerekben osztozó újságírónő szakmai konfliktusai is megérdemelnék a valamivel részletesebb kifejtést.

Fodor Tamás, Szinetár Dóra és Makranczi Zalán  (fotó: Véner Orsolya)

Sándor Anna persze nem Shakespeare, még csak nem is Peter Weiss, de a társadalom égető kérdéseire fogékony, szorgalmas anyaggyűjtő, dokumentátor. Sőt, valamivel több is ennél: feltétlen elismerést érdemel  jól szerkesztett játékának visszafogott humora, iróniája. Legfőbb színházi érdeme a főszereplő sokrétű, ellentmondásaival együtt is hiteles jellemrajza. De a Pulitzer-ügy mégsem monodráma.

Czeizel Gábor rendezőként nemcsak elfogadja,  ki is használja az adott, meglehetősen szűk (térbeli) lehetőségeket. Pontosan felméri, hogy  bár a mindössze három szereplőből álló stáb majdnem kizárólag Fodor Tamás személyiségére és teljesítményére  épít, az összhatás a mű egészének köszönhető. De az is igaz, hogy a cikk címében feltett kérdésre –    ki mit tud Pulitzer Józsefről, avagy Joseph Pulitzerről –  az előadás után egészen más választ adhatunk. A legendás sajtómágnás merészsége, keménysége és sérülékenysége  Fodor alakításában  úgy érvényesül, hogy tudható: irigylésre méltó, ugyanakkor szánalmas nagyvonalúsága, bőkezű öröksége nélkül talán másként alakult volna a nemzeti és nemzetközi sajtó fejlődése is. Fodor olyan egy-ügyű írástudót játszik, akiben az angolul sem beszélő szegény makói zsidó fiú és az amerikai szellemi életben is jelentős szerepet betöltő üzletember egymásnak ellentmondó tulajdonságai  elválaszthatatlanok, s akinek érdemein a mi pályánkon azóta sem lehet átlépni. 

 A szakma minden ágában otthonos, sokoldalú, vonzó Szinetár Dóra nem túlságosan hálás kettős szerepet játszik a Pulitzer ügyben: országos jelentőségű ügyekben, az elnöki perben igazságot osztó bírónak kezdettől kicsit súlytalan, a darab második részében viszont annál rokonszenvesebb sikeres riporterként. Makránczi Zalán két szerepében egyaránt korrekt alakítást nyújt.

Talán még az est kezdeményezője és szerzője sem számított arra, hogy a közönség ennyire érzékenyen, fogékonyan reagál a sajtószabadság ügye mellett kiálló évfordulós doku-dráma aktuális, ugyanakkor időtálló igazságára. Ezért biztató a közönségigény kielégítésére utólag műsorra tűzött előadások fogadtatása. Sándor Anna nemcsak vállalkozása krónikájaként kiadott, olvasmányos kötetével, a Spinoza-kávé jó ízével, de színháza igényességével is bizonyít: aki még nem látta, a következő szezonban is megnézheti a sajtótörténeti vita-drámát. Nemcsak Pulitzer József, de Fodor Tamás kedvéért is érdemes.

Földes Anna