Kander–Ebb–Fosse: Chicago – Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház
Színes, gazdag, látványos előadás a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház utolsó bemutatóinak egyike. Úgy értem, a jelenlegi vezetés irányításával tartott utolsó bemutatók egyike. Borsós Beáta igazgató és Dobák Lívia művészeti igazgató az elmúlt néhány évben feltette a teátrumot az ország színházi térképére. Finoman, de határozottan átalakították a társulatot, neves és kevésbé neves, ám tehetséges, fiatal rendezőket hívtak, vállalva az ezzel járó kockázatot. Fokozatosan és egyértelműen emelkedett az előadások színvonala, létrejöttek különösen izgalmas produkciók is, a szórakoztató célú bemutatók pedig mind meggyőzőbb szakmai színvonalon valósultak meg. A jó munka el is nyerte jutalmát: Borsos Beáta nem nyert mandátumot a következő ciklusra. (Ami sajnos, nem példa nélküli döntés, ám az csaknem az, hogy olyan pályázat kerüljön elutasításra, amelyet néhány nappal korábban a fenntartók képviselőit is magában foglaló bírálóbizottság még egyhangúlag támogatott, az okokról pedig nyilvánosan semmit sem lehet hallani.) A Chicago nem búcsúelőadásnak, hanem évad végi szórakoztató produkciónak készült és az is maradt – s éppen így mutatja a színház látványos megerősödésének tényét.
Lapis Erika és Csarnóy Zsuzsa
Merthogy a musical kiállítása egy pillanatra sem idézi a korábbi, kissé „szegényszínházi” ízű vállalkozásokat, szép, igényes a díszlet, a jelmezek, professzionálisan dolgozik a zenekar, a tánckar, átgondolt a koreográfia – a produkció bármelyik hasonló méretű és technikai adottságú színházban maximálisan vállalható volna. (És aki tudja, honnan indult el néhány éve a színház, annak minimum méltányolnia kell ezt a tényt.) Ami a rendezést illeti, Lendvai Zoltán bizonyosan nem kívánta megváltani a világot e produkcióval. Amit lehet sajnálni, de aminek lehet örülni is – ez alighanem ízlés kérdése. Merthogy a Chicago ama igen kevés musical közé tartozik, amely adott esetben éppúgy funkcionálhat mélyen elgondolkodtató, megrázó műalkotásként, mint kiváló szórakoztatóipari termékként (utóbbi esetben is alkalmas mellesleg gondolatok felkeltésére). Az előbbi út azonban rögös, valóban eredeti gondolat és rendezői invenció szükségeltetik hozzá – ennek híján sokkal szerencsésebb színvonalas bulvárként kezelni, mintsem túlkomolykodni, blöffölni, lila füstbe borítani a történetet, vagy éppen didaktikusan sulykolni az „eszmei mondanivalót”. Lendvai Zoltán tehát aligha döntött rosszul, amikor nem ezt az utat választotta, hanem egyértelműen szórakoztató célú előadást rendezett a Kander–Ebb–Fosse alkotótrió darabjából, alapvetően a nézőre bízva, mennyire gondolkodik el a látottakon. Az ízléses, lendületes, jó arányérzékkel készült (kisebb túlzásokba talán csak a második felvonás második felében eső) rendezés jól funkcionáló ötlete az alapszituáció teatralizálása – kettős értelemben is. Lendvai ugyanis nem építtet börtön-kulisszát; Libor Katalin díszlete a játék elejétől a végéig azt a revüszínházat formázza, ahol a Roxie‒Velma duó majd szabadulása után fellép. Vagyis a rendezés úgy stilizál, hogy a színház metaforikus értelmére teszi a hangsúlyt; hiszen színház az igazságszolgáltatás, az igazság, és megvannak az előre leosztott szerepek is. De a színházmetaforát nem rágja a szánkba, csupán felkínálja az előadás. És ha nincsenek is nagy trouvaille-ok a játékban, sok kicsi poén, ötlet segíti a játszókat a szerepek kibontásában. Ötletesek, színesek Papp Janó jelmezei is – a tervező arra is pontosan ügyel, a szexis ruhák annyit fedjenek fel és annyit takarjanak, hogy a nem tinédzser korú színésznőkön is előnyösen mutassanak.
Középen: Fazakas Júlia
A néhány vendégművésszel kiegészülő színészcsapat pedig igen meggyőzően abszolválja a feladatot – nemcsak prózában, hanem énekben, táncban is. (Az egyetlen kivétel Mary Sunshine szólama, amelyet, ha már ennyire nincs hozzá megfelelő énekhang a társulatban, jobb lett volna elhagyni és csupán prózában megszólaltatni. S a szöveges feladatot is kapó táncosok egyikének-másikának szövegmondásán érződik a színészi tapasztalat hiánya – de nem annyira, hogy az bántó legyen). Roxie Hartot Fazakas Júlia elbűvölően amorális, szertelen, kortalan nőnek játssza, aki valószínűleg mindörökre megmarad veszélyesen bolondos csitrinek (hiszen felnőni, bármiért felelősséget vállalni képtelen). Ahogy Roxie a környezetét, a színésznő úgy uralja a színpadot; a sokszínű, játékos, temperamentumos, ha kell, indokoltan harsány alakítás – melyhez pontos, magabiztos ének társul – mindvégig a játék fókuszában áll. Roxie riválisa, Velma Kelly a kiemelkedő vokális adottságait most is kiválóan hasznosító Lapis Erika erőteljes alakításában céltudatosabb, nyersebb, keményebb nő, akiből talán éppen a Roxie-ra jellemző szinte gyermeki gátlástalanság hiányzik ahhoz, hogy a kritikus pillanatokban felülkerekedhessen. A két szerepformálás tökéletesen ellenpontozza és kiegészíti egymást, s precízen társul hozzájuk Csarnóy Zsuzsa mindent kézben tartó Morton mamája. Csarnóy a szerepkonvencióktól kicsit eltérően nem mindenkire rátelepedő markotányosnőt játszik, hanem ügyes menedzsert, aki nagyszerűen manipulál a háttérből. Korunk hőse ő, de persze még inkább az a sztárügyvéd, Billy Flinn, akinek szerepében Király Attila úgy és azért tud komikus és riasztó lenni egyszerre, mert a színházként funkcionáló egész világot kézben tartó macsót és annak paródiáját is illúziókeltően játssza el. Az ő ellenpontját, az Amosról nem könnyen megfejthető okból Albertra keresztelt szerencsétlen, becsapott kisembert Kiss Attila sallangmentes egyszerűséggel hozza, szakszerűen prezentálva a mindenki által levegőnek nézett, örök vesztes kliséit.
A játékos, szellemes, magas szakmai színvonalon megvalósított előadáson nem érződik az a nyilvánvalóan jelenlévő feszültség, amelyet a társulat sorsát övező bizonytalanság okozhat. Jelen pillanatban csak találgatni lehet, milyen irányban folytatódik az öt évvel ezelőtt megkezdett munka, s ebben mennyi része lesz a társulat jelenlegi művészeinek. De még ha a lehető legoptimistább várakozással is tekintünk Őze Áron igazgatásának elkövetkezendő évei elé, akkor is egy méltánytalan és megmagyaráz(hat)atlan döntéssel lezárt sikeres időszak búcsújaként könyvelhetjük el az előadást.
Urbán Balázs
