Beszélgetés Lőrinczy Györggyel

Lőrinczy György majd két évtizedig volt a legjelentősebb és legrégebbi művészeti magánügynökség, a Pentaton élén, amikor megválasztották a Budapesti Operettszínház igazgatójának.  Az egykori Somosi Orfeum épületét 1922-ben bérelte ki Ben Blumenthal amerikai vállalkozó és építette át színházzá, amely 1923-tól a Fővárosi Operettszínház nevet viselte. Kabos Gyula és Bárdos Arthur izgatása idején még művészszínházként is működött. Igazgatói voltak az utóbbi évtizedekben Fényes Szabolcs, Gáspár Margit, Németh Sándor, Szinetár Miklós és Kerényi Miklós Gábor. Lőrinczy György  nemzetközi porondon megméretve is sikeres kulturális menedzser és második éve igazgatója az Operettszínháznak.

(forrás: Budapesti Operettszínház)

A Pentatonnál kevés munkatárssal dolgozott, itt megörökölt egy nagyon bonyolult szervezeti struktúrát is, amit működtetnie kell.

.Amikor ide belépek, nehéz nem arra gondolni, hogy Fényes Szabolcs, Szinetár Miklós, Kerényi Miklós Gábor vagy Hidas Frigyes széke volt ez, amibe beleülök. Meg kell győznöm magam arról, hogy alkalmas vagyok, mert rám esett a választás.   Nagy megerősítés az,  hogy a társulat, a fenntartó és a szakma egyaránt támogatott, mindenki rám szavazott, úgy kaptam a megbízást.  Úgy érzem, ez visszaigazolta az addigi munkámat.

Mit gondolt, hogy miért kapta a megbízást? Önnek nem volt ilyen jellegű színházi tapasztalata…

De mindig is ebben a közegben éltem.  A szakmát belülről ismerem. A pályázatomban is azt írtam – s talán az eddigi munkám is igazol –, hogy szeretnék a szakmáért tenni. Múlt héten például részt vettem a POSZT kapcsán a két színházi társaság közötti egyezség tárgyalásán. Mindig is szintéziskereső alkat voltam. Arra törekedtem, hogy mindenkivel jóban legyek. Gyakran mondogatom, hogy még mindig abból élek, akikkel jóban vagyok, és nem abból, akikkel összevesztem. Érdekes az én helyzetem. Nagyon régen nem volt olyan színházigazgató a színházi szakmában – különösen Budapesten, és ilyen nagy intézményben –, aki nem alkotó művész. Sokan ismerik az életrajzomból, hogy én tizennyolc évesen elhatároztam, menedzser leszek, s a szervezéssel fogok foglalkozni.  Sokféle munkám volt színházban, s utána is, a jegyirodától a sajtóügynökségig, a rendező-asszisztensségtől a producerségig, a fesztiválszervezésig.  Nem vagyok alkotó művész, de a Tavaszi fesztivál meg a Millenáris  miatt (a megnyíló intézmény első programigazgatója voltam), a fesztiválos múltam (Zimányi Zsófia mellett) és a nagyon sok rendezvény miatt, tulajdonképpen engem a szakmában majdnem mindenki ismer.  Nem úgy alkottak véleményt rólam, hogy hallottak felőlem, hanem úgy, hogy együtt dolgoztunk a számtalan helyszín valamelyikén. Csodálatos mesterek mellett tanultam második vagy harmadik emberként ezt a szakmát. Novák Tata (Novák Ferenc), Zimányi Zsófia, Selmeczy György, Kerényi Miklós Gábor. 

Sok helyen, területen szerzett tapasztalatokat. Miért az Operettszínház?

Valóban sok mindennel foglalkoztam. Az alapdiplomám a művelődésszervező, ami a népművelés szak utódja. Engem mindig  érdekeltek azok a rendezvények és azok a műfajok, amelyek sok embert vonzanak.  Ez alkati kérdés. Amikor  Miklósi Erika és  Érdi Tamás menedzsmentjét vittem, bennük is azt szerettem, hogy olyan nézőket is megszólítottak, akik nem járnak komolyzenei koncertre. Ez habitus kérdése. Van, akit az elit művészet létrehozása érdekel, a keveseké.  Engem mindig az érdekelt, ami az átlagnézőnek, a nagyközönségnek szól, s emellett próbál még egy színvonalat is képviselni. Olyasmit, ami a szórakoztatás mellett esztétikus és  értékes is. Ezt ma is nagyon fontosnak tartom. Az Operettszínházhoz évtizedek kötnek. Tizenöt évig voltam külsős menedzserük, a  külföldi utazásaik szervezője. Én érzelmileg itt nagyon sok emberhez kötődöm, és a műfajt is elfogultan szeretem. Meghatározó élményem volt, hogy néptáncosként benne voltam az első, 1983-as István, a királyban.  Gyerekkorom óta szeretem az operettet. Az épülethez pedig családilag is kötődöm. Édesapám itt dolgozott fejgépesként,  és itt kérte meg édesanyám kezét A Csárdáskirálynő eljegyzési jelenete alatt. Nagyon szeretem ezt a műfajt és nagyon szeretem ezt a társulatot. Nem viszonzatlanul, mert ezt a társulat is sokszor kinyilvánítja. Említettem, hogy nyomasztó ilyen elődök után ebbe az irodába lépni, de nem biztos, hogy volt olyan elődöm, aki a háromszáznegyven közalkalmazott és a százhúsz vendégművész majd mindegyikét keresztnevén szólítja, és pontosan tudja, hogy mit is csinál. Ebben a tizenöt év turnézásnak is nagy szerepe van, mert nagyon sokakkal tölthettem heteket együtt Japántól Oroszországig és Németországtól Angliáig a világ sok táján.  A vendégjáték mindig alkalmat ad arra, hogy a műszaktól. a művészig és a pénzügyi munkatársakig  mindenki együtt legyen. Jól ismerem a társulatot.  Nyilván lett volna lehetőségem máshova pályázni. Én ezt választottam, és engem ide megválasztottak. A műfajról azt gondolom, hogy KERO (Kerényi Miklós Gábor) vezetésével egy nagyon komoly krízisből jött ki.  Ma már az operetteket szinte többen nézik, mint a musicalt. Nagyon sok fiatal jár hozzánk. Ez a műfaj sztárokat igényel, s nekünk vannak: Fischl Mónika,  Peller Károly, Peller Anna,  Dolhai Attila, Kerényi Miklós Máté, Dancs Annamari, hogy neveket is mondjak.  Sikerült egy olyan fiatal sztárcsapatot kialakítani, akik miatt a fiatalok ide járnak.

Virágot Algernonnak (forrás: Budapesti Operettszínház)

A sztár szónak ma nagyon rossz csengése van. Dolhai Attilának hangja is van és énekelni is tud –  nem gyakori dolog ez manapság.

Én nem sorozatsztárokra, hanem a társulat húzóerőire gondolok, akik ennek a műfajnak emblematikus egyéniségei. Rájuk  vesz jegyet a néző. Le lehet mérni ezt a szereposztásokból,  nem kell hozzá nagy közvélemény-kutatás.  Az mindig érdekes kérdés, hogy mire jön be a néző.

Mire jön be a néző?

Erre nagyon nehéz válaszolni, mert ha pontosan tudnánk, akkor mindig azt csinálnánk. Szerintem az a jó, ha van egy mix. Meg kell nézni, s elemezni a  szereposztást, a zeneszerzőt, a darabot. Ha merészebb darabot választunk, tehát nem A Csárdáskirálynőt vagy A Szépség és a Szörnyeteget –  hogy egy musical példát is mondjak –, akkor  nyilván a rendezéssel vagy a szereposztásban próbál az ember úgy ráerősíteni, hogy az vonzó legyen. Én azt gondolom, hogy ez a színház egy nagyon érdekes mix.  Engem menedzserként és kreatív producerként az is foglalkoztat, hogy  tudom az egyes alkotócsapatokat úgy összehozni, hogy azok erősítsék egymást. Nekem az a feladatom, hogy ők a legnyugodtabban, legjobban tudjanak az előadásokra felkészülni. Volt még egy érdekes kérdése, amire egészen konkrét válaszom van. A Pentatonban tizenhárom-tizenhét embert vezettem, itt pedig a külsősökkel együtt közel ötszáz embert és egy öt milliárdos költségvetésű intézményt. Szerintem nincs különbség, hogy az ember öt embert vezet-e vagy ötszázat. Nyilván van, de a vezetés és a döntés képessége az nem más. A fő a vezetni tudás képessége. Akikkel ott együtt dolgoztam, az a hétköznapokban nem volt ekkora csapat, de a Tavaszi Fesztiválkor, vagy amikor gálát csináltunk az Operában vagy az Arénában, akkor én abban a pár napban nyolcvan‒száz fős stábokat vezényeltem neves külföldi fellépőktől a nézőtéri felügyelőkön át a roadokig (a zenekarok szállító-pakoló emberei). Vagyis, a munka nem volt nagyon más. Ez egy nagy közintézmény állami támogatással, egy jó brenddel, jó hagyományokkal. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hogy nehezen dől be. Egy magáncég sokkal sérülékenyebb.  Ha ott én egy klienssel összeveszek vagy nem felelek meg és nem fizet ki, akkor azon az egy projekten az egész cég el tud bukni. Ez itt nincs. Nyilván  más jellegű felelősségek vannak. Az engem is meglepett , hogy kinevezésem után pár héttel a miniszter úr delegált a színházművészeti bizottságba. Ez után két hónappal rám bízták a független színházi pályázatok kuratóriumának vezetését. Ősszel meghívtak a színművészeti egyetemre rendezőket és dramaturgokat oktatni menedzselésre. Párhuzamosan beadtam egy PhD-témát Marosvásárhelyre a doktori iskolába, ahová felvételt nyertem.  A színházmenedzseri kézikönyvet írom. A téma nagyon érdekes.  Azt dolgoztam ki, hogy milyen teendők vannak egy projekt kitalálásától az utolsó előadásig. Ezt a kurzust természetesen a marosvásárhelyi egyetem kérésére végzem. Két hónapja a budapesti színházigazgatók képviseletében a Magyar Színházi Társaság elnökségébe választottak. A szakma legkülönbözőbb területein szavaztak olyan bizalmat nekem nagy színházi ügyekben, ami meg is ijeszt, de ugyanakkor eddigi szakmai életemre nagyon-nagyon jó visszaigazolás.

Én és a kisöcsém (forrás: Budapesti Operettszínház)

Az Operettszínház nem egy műfajú. Pályázatában ötféle produkciót sorolt. Van a klasszikus operett a magyar hagyományok őrzésére, vannak az új zenés darabok –  ezek a kortárs művek. mint például  Szörényi és Kocsák darabjai –, aztán a nemzetközi musicalrepertoár legrangosabbjai –   ilyen volt az Elizabeth, a Mozart –, utána a nagy formátumú ifjúsági zenés programok – ilyen az Abigél például –, s a műfaji kalandozások, a kísérletezés az ötödik.  Sokféle, aminek mégis sok közös pontja van. 

Azt mondjuk, hogy zenés népszínház vagyunk.  Ez azt jelenti:  senkinek sem kell úgy éreznie, hogy az iskolázottsága vagy az ízlése, a színházi felkészültsége nem elég ahhoz, hogy ide bejöjjön. A rendezőknek azt mondom, hogy itt akármilyen merész, mai ötletet meg lehet valósítani –   sőt, én örülök is ennek –, ha azt a nem annyira színházba járó  vagy a modern formanyelvekben kevésbé járatos néző is megérti és élvezni tudja. Meggyőződésem, hogy ha egy néző valamit nem ért, akkor nem érzi jól magát a színházban. Ha azt érzi, hogy a mű nem neki szól,  nem fog még egyszer odamenni.  Igazából az öt műfaj egy, mert mindegyik  a kor aktuális zenéjét  vagy általában a zenét dramatikus  történetekhez használja. Mi azt mondjuk, zenés színház vagyunk. Akármelyik „műfajunkhoz” nyúlunk az ötből, az ugyanúgy egy történetmesélés, érzelmeket, üzeneteket, hatásokat juttat, akárcsak a prózai színház vagy a tánc, csak a zene által.  Mi nemcsak prózával, mozgással, történettel vagy a színészi játékkal érünk el hatást, hanem a mindent átfogó muzsikával. Mi zenén keresztül kommunikálunk.  Az operett,  a musical – sőt,  szerintem az opera is – arról szól,  hogy az egyes korokban  az adott kor divatos  zenéjét beviszik a színházba és azt történetmesélésre használják . A múlt század elején ez az operett volt,  korábban az opera, most a musical, és lehet, hogy majd születnek  rap meg  remix darabok is.  Mi most nemzeti intézmény lettünk, kiemelt támogatással, nagyon erős ifjúsági programmal.  Színház vagyunk és az a dolgunk, hogy a puszta szórakozáson felül a néző kapjon valamit esztétikailag, érzelmileg, kultúrtörténetileg. Bizonyos szerzőkre – Shakespeare, Mozart,  Daphne du Maurier, Tamási Áron, Szabó Magda (most csak játszott darabjaink vonatkozásait sorolom) – fel is hívjuk a figyelmet. Igazából jól hangzik  ez az öt műfaj, de ez valójában egy. Ebből a sorból egy picit kilóg a klasszikus magyar nagyoperett-szerzők  színvonalas repertoáron tartása. Mi ugyan A Csárdáskirálynőről, a Marica grófnőről – vagy legutóbbi nagy bemutatónkról, a Sybillről is –  azt gondoljuk, alkalmasak arra, hogy velük érzelmeket is felkorbácsoló történetet meséljünk. Következő nagyoperett-bemutatónk –  kicsit felfrissített szövegkönyvvel – A chicagói hercegnő, amely egy kevésszer játszott Kálmán-operett. Arról szól, hogy Európában találkozik egy képzeletbeli balkáni ország elszegényedett hercege és egy amerikai milliárdos lány, aki bármit megengedhet magának. Tulajdonképpen a balkáni, az európai és az amerikai kultúra különbözőségéről, az eltérő neveltetések ütközéséről szól a darab.  Hát ennél aktuálisabbat 2016-ban nem tudok mondani. Megjelenik egy dzsesszzenekar és egy balkáni cigányzenekar, és megnézzük, hogy egy szórakozóhelyen az amerikai dzsessz-szaxofon és egy keleti harmonika a színpadon mit tud egymással kezdeni. Szerintem csodálatos szimbólum.

Rómeó és Júlia (forrás: Budapesti Operettszínház)

Világszínvonalú az operett-örökségünk. Milyen lehetősége van arra, hogy figyelje a világ tendenciáit, és ez a színház hogy kapcsolódik a nemzetközi kulturális életbe? 

Nagyon  sokat utazunk.  Én is sokat utazom, és a társulat is sokat utazik. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a saját műfajunkban minket a világon az első pár színházzal egy sorban említenek. Ilyen típusú színház nem sok van Nyugat-Európában. Van egy-kettő Németországban, aztán Bécsben, de főleg Bécstől keletre.  Nyugat-Európában és Amerikában stagione rendszer van.  Egy producer bemutat egy darabot, és azt játsszák, ameddig igény van rá, majd aztán jön a következő darab. Igazából a nemzetközi trendek nem azok, amelyek felé mi megyünk. Van színház Budapesten, amely ezt a trendet követi és a szórakoztatás a fő, a popslágerek köré kanyarítva valamiféle történettel. A mi utunk más. Repertoárszínház vagyunk.   Mi a Marie Antoinette-tel és A  chicagói hercegnővel –  s a következő bemutatónkkal, a csodálatos Almodóvar-filmből Varró Dani fordításával készült Nők az idegösszeomlás szélén című musicallel, amit majd az Átrium Filmszínházban mutatunk be – szembemegyünk a nemzetközi trendekkel. A világ figyel ránk. Annyi a külföldi felkérésünk, hogy többet már nem is tudunk vállalni. A kollégák nemrég jöttek haza Japánból,  Karácsony és Szilveszter között két német projektünk volt,  és itthon is játszottunk eközben. Tavasszal Németországban, nyáron Japánban folytatódott a turnésorozat, s még a télen két hétre elutazunk Izraelbe.  Öt éves szerződésünk van a Tel-Avivi Operával, ahol tizenhat alkalommal játsszuk az idén A denevér című Strauss-operettet. Abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha valaki szeretne egy operai igényességű,  jól megrendezett, fiatalokkal előadott táncos nagyoperettet bemutatni, akkor minket talál meg. Azért sem akarunk a világtrend meg a szórakoztatás felé menni, mert akkor a nemzetközi piacon ezt a szerepünket elveszítenénk. Meg kell becsülnünk, hogy van Kálmán Imrénk, Lehár Ferencünk, Jacobi Viktorunk és Ábrahám Pálunk! Igazából a kulturális globalizációnak az az érdekessége, hogy megnézzük, annak az országnak vagy annak a városnak mi a specialitása. Ha valaki ma akar egy jó klasszikus balettet, akkor nyilvánvalóan Csajkovszkij meg a  hagyományok miatt egy orosz balettegyüttest hív.  Ha valamelyik fesztiváligazgató kitalálja, hogy operettet szeretne, akkor valószínűleg megtalál minket, mert látja. hogy  a legnagyobb helyeken ott vagyunk. A műfaj  nagyon sokat nyert vissza régi népszerűségéből. Például, a Komische Oper Berlin minden  decemberben bemutat egy Ábrahám Pál- vagy egy Kálmán Imre-operettet. Tavaly Anna Jurjeva Nytrebko és Juan Diego Flórez énekelte A Csárdáskirálynőt. Nagyon sajnálom, hogy ma nem énekelnek a mi operaénekeseink operettet. Azelőtt Pitti Katalin, Kalmár Magda, Bende Zsolt és Házy Erzsébet énekeltek, és nem gondolták, hogy valami rangon alulit cselekszenek.

Van alvó és játszó repertoárjuk és sokfélét adnak elő sok helyen.

Ebben az évadban,  mivel nagyon sok a külföldi szereplésünk, Budapesten másik nagy játszóhelyünk nincs. Korábban sokat játszottunk a Tháliában, tavaly pedig kísérleteztünk a Pesti Magyar Színházzal. Sokáig azt gondoltuk, hogy kéne nekünk egy másik nagy játszóhely. Most már nem gondoljuk. Sok a külföldi fellépés és nagyon sok vidéki előadást is vállalunk. Van raktárszínházunk és visszakaptuk a Moulin Rouge épületét, ahol már el is kezdtük a felújítást. 

Ott milyen előadásokat terveznek?

Kamaraszínházi produkciókat és zenés önálló esteket, s olyanokat is, amelyek voltak a régi Somosi Orfeumban. Az előcsarnokokat összenyitjuk, kicsit kitágul a tér, megváltozik a régi épület hangulata, s lesz kávézó is. Nagyon sok vidéki koprodukciót hozunk létre,  főleg vidéki nemzeti színházakkal. Kaposvárott van egy Luxemburg grófja előadásunk, amit közösen finanszíroztunk.  Ott mutattuk be, és bekerül majd az itteni repertoárba is. Az úgynevezett alvó repertoárból különböző előadásokat kölcsönadunk vidéki nagy színházaknak.  Mi adjuk fő szerepekre a vendéget, az ottani  társulat tagjai pedig játsszák a prózai szerepeket. Ilyen volt Debrecenben a Marica grófnő.  Most készülünk egy ilyen típusú Viktória produkcióra Miskolccal, illetve Kolozsvárral a Cigányszerelemből, és Debrecenben jövő évadban lesz egy másik koprodukciónk A denevérből, Székesfehérvárott pedig az Abigélből. Együttműködünk a vidéki színházakkal, mert nagyon fontos számunkra a vidéki közönség. Sokan járnak el vidékről budapesti előadásinkra is. Tavaly kezdtük – s folytatni szeretnénk az idén is – a nyári turnésorozatot.  Végigjárjuk a nyári szabadtéri színpadokat Tokajtól Sopronig, Bajától  Siófokig és Debrecenig egy-egy produkciónkkal. A második játszóhelyet így,  külfölddel meg a vidéki előadásokkal  váltottuk ki.

Sybill (forrás: Budapesti Operettszínház)

Több a fiatal az előadásokon, és említette, hogy az Átriumba is terveznek bemutatót…

Nekik szóló előadásokat hozunk létre, ilyen például a Rómeó és Júlia. Vannak olyan darabjaink – főleg hét közben, kedd-szerdai napokon, korábbi kezdéssel –, amikor kimondottan középiskolai csoportok tudnak a szervezőkön keresztül bejelentkezni. Ilyenkor igény szerint kulisszajárást vagy művésztalálkozót is szervezünk. Ebben a körben most az Abigél, a Rómeó és Júlia, az Isten pénze szerepel. A kisebbeknek tervezzük a végzős bábosztállyal a Színművészeti Egyetemmel közösen a Dzsoni és Árnika bemutatóját. Előadással készülünk az 56-os  évfordulóra is. 

Munkájában szakmai segítőkre számíthat?

Mindenekelőtt Kerényi Miklós Gáborra, akivel barátok is vagyunk és egyfelé gondolkodunk. Ő meghatározó most is. Somogyi Szilárd itt nőtt fel nálunk, és szerződtetett rendező. Tavaly rendezett itt Verebes István. Réthly Attila mostanában sokat dolgozik itt. Két nagyon sikeres bemutató köthető a nevéhez: az Amerikai komédia és az Én és a kisöcsém. Most ő rendezi az Almodóvár-darabot.  Nagy öröm a társulatnak, hogy visszatér hozzánk Béres Attila, és A chicagói hercegnőt állítja színpadra. Szabó Máténak a nagyon sikeres Sybillt köszönhetjük. Várjuk a Katona József Színház tavaly végzett rendezőjét, Székely Krisztát. Ő rendezi majd júniusban azt a kortárs operát, amit a Miskolci Operafesztivállal közösen hozunk létre. Jövő évadban pedig az egyik diplomázó rendezőhallgató számára kínálunk lehetőséget a Moulin Rouge-ban, amit Kálmán Orfeum néven tervezünk újraindítani. Mi azt gondoljuk a zenés rendezésről, hogy ez külön szakma. Azt várjuk el, hogy a rendező  „a KERO-iskola” szerint, a zenéből induljon ki. Sok prózai rendező követi el azt a hibát, hogy a szöveget akarja megerősíteni a zenével szemben. Felépít egy nagyon jó  prózai jelenetet, s amikor elérkezünk egy áriáig vagy duettig, akkor azzal színházilag nem tud mit kezdeni. Mi azt gondoljuk, hogy nálunk az igazi színház akkor kezdődik, amikor megszólal a zene. Ha emellett nagyon erős a prózai vonal, az bónusz, plusz, és boldogok vagyunk, de ez zenés színház és a mi társulatunk abban magas színvonalú.

Az interjút készítette:  Józsa Ágnes