A Bécsi Ünnepi Hetek 2016-ban 

Idén is jobbnál jobb előadásokkal várta látogatóit a Bécsi Művészeti Hetek, minket, a szomszédból, 250 kilométerről érkezőket is. Idő, pénz, érdeklődés és nyelvtudás döntött abban, hogy a rendkívül bő kínálatból mit választottam ki – jegyzeteim semmiképpen sem próbálnak teljes képet adni a prózai előadásokról. 

MDLSX – Motus

Régóta figyelemmel kísérem az egyik legizgalmasabb olasz kísérleti társulatot, a Motust, amely néhány évvel ezelőtt Budapesten , a Trafóban is játszott – több ízben  írtam olaszországi előadásaikról a Criticai Lapokban. 

A Bécsi Ünnepi Heteken Silvia Calderoni egyszemélyes előadásával szerepeltek: a végig egyes szám első személyben előadott disco-színház a zenének, mozgásnak és szövegnek bonyolult egysége. Kivetített képekkel is operált, részben régebben felvett képsorokkal, emlékekkel, részben  mobiltelefonról selfie-ként közvetített felvételekkel. A kettő állandóan egymásba folyt, nehezen  lehetett megkülönböztetni, hogy melyik melyik. A cím: MDLSX, egy rendellenes fejlődésű személy útját jelzi, aki genetikailag XY kromoszómákkal fiúnak született, ugyanakkor külső jegyei alapján lánynak nevelték, s rendellenes fejlődésről szóló orvosi szakkönyv illusztrációjaként is szerepel. Az előadás az ő konfliktusairól szól, arról, hogyan találja meg végül férfi identitását. 

A nemi szerepekhez való viszonyulást irónia és önirónia jellemzi: amikor a főszereplő fiúként tér vissza családjához, szeretett bátyja (aki a 2001: Űrodüsszeia végét is értette!)  az addig helyette cipelt bőröndjét félúton leteszi: „Öcsi, most már hozzad magad!”. Az előadás zajos sikert aratott, hosszú, legalább tízperces tapsban, tetszésnyilvánításban részesítette a közönség.

Isoldes Abendbrot (fotó: Simon Hallstroem)

Isoldes Abendbrot (Izolda vacsorája) – rendező: Christoph Marthaler

Marthaler nemzetközi hírű svájci zenész-rendező, akinek előadásairól e helyen már többször írtam magam is. Számomra Avignonban lett ismerős 2010-ben, a kitűnő, szellemes Papperlapapp rendezésével, majd a Bécsi Ünnepi Játékokon viszontláttam Hit, remény, szeretet című Ödön von Horváth rendezését, melyet eredetileg a párizsi Odeon Színház  számára készített. A 2013-as Bécsi Ünnepi Hetek egyik kiemelkedő eseménye volt a bécsi Parlament nagytermében előadott: Letzte Tage. Ein Vorabend (Az utolsó este. Előest) című rendezése, melyet az I. világháború 100 éves évfordulója alkalmából készített  nacionalizmusról, populizmusról, rasszizmusról – a holokausztban meggyilkolt zsidó zeneszerzők műveire építve a maga rendkívül kritikus, keserűen ironikus, sziporkázóan ötletgazdag és szellemes módján. 

Ez év júniusában ismét rendkívül érdekes színpadkép fogadott bennünket: középen kb. háromnegyed körben  bárpult, körülötte  székek, a későbbiekben a forgószínpad a székeket körbevitte a stabil bárpult körül – ezáltal a rajtuk ülőket időnként eltűntette a színről, hogy aztán visszahozza őket, esetleg más ruhában (a barna szín gyakran dominált).

Marthaler szokása szerint elsősorban nem cselekményt mesél el, hanem különböző jeleneteket ad elő a színészekkel, elsősorban énekelteti őket. Az előadás egy csodálatos svéd énekesnő jutalomjátéka – szinte hihetetlen, hogy Anne Sofie von Otter , aki a legkülönbözőbb műfajokban németül, angolul, franciául énekel, 61 éves. Több szám a The Southlanders együttes dalai közül való, mint a három férfi énekes számára áthangszerelt I am a Mole and I Live in a Hole című (szó szerint: Vakond vagyok, s lyukban lakom), de szép számmal felvonul a klasszikus zene nem egy ismert műve is.

Az előadás elején piros nadrágos fiatalember érkezik a színpadra egy aktatáskányi kottával, s hosszú perceken át próbálja azokat elhelyezni a zongora kottatartóján, ahonnan azonban állandóan leesnek. Közben pincérnek öltözve bejön az énekesnő, s a színpad bal oldalán álló kandallón megnyom egy gombot, mire a kandalló megfordul, s a helyén egy elektromos orgona jelenik meg. Ezen keresgél egy dallamot, miközben a másik oldalon a férfi tovább folytatja harcát a kottákkal. A zongorista végül feladja a küzdelmet, a leesett kottákat ott hagyja, s abból kezd el játszani, amit a zongorán talált. 

Az énekesnő a bárpult mögé megy, s énekelni kezd, a zongora kíséri. Ezután három feltűnően különböző magasságú és külsejű férfi érkezik egymáson keresztül botladozva a színpadra, s Bach Vezess engem című kantátáját éneklik. Különböző dallamok sokasága következik, hol a három férfi, hol az énekesnő előadásában, különböző zenebohóc számokkal fűszerezve. Egyik csúcspont a három férfi színész-énekes által előadott I Am a Mole and I Live in a Hole. A szereplők és a színpad egy percre sem kerül nyugalmi helyzetbe, hol a játszók, hol maga a színpadkép produkál váratlan, bizarr hatásokat. A  Zongorista frakkja például, amikor viselője egy alkalommal balról bejőve a színpad jobb oldalán áll meg,  a frakk szárainak vége azonban a színpad baloldalán kívül marad, s azokon lépkedve jön be a legmagasabb énekes, és adja elő a soron következő énekszámot, míg végül a frakk szárait levágják s eltüntetik.  Az énekesnő külseje a zeneszámok hangulatának megfelelően állandóan változik, hol fekete, hol szőke, hol vörös parókát hord, s a  ruhákkal  cserélődik a habitusa is, egyszer például mindhárom imádóját megmérgezi, ám a halottak hamarosan felpattannak és tovább játszanak. A két óra hosszat tartó előadás egy pillanatra sem ül le, képes mindig valami újdonságot produkálni, ami érdekli és szórakoztatja a nézőket. Az egyik „játékos” dialógus  az „akik eltűntek, akik úgy tűnnek, mint akik eltűntek, akik úgy tűntek, mintha visszajöttek volna” mondatra épül.

A német nyelvű közönség az óvodából, az iskolából ismert dalocskákat is örömmel nyugtázta. 

A zene mellett a rendező a nyelvekkel is játszott: angol, német beszéddel, valamint több francia (franciául előadott) dallal.

The Encounter (Találkozás) – rendező: Simon McBurney

Az angol nyelvű előadás akusztikailag különleges és varázslatos – német nyelvterületen ősbemutató. A közönség minden tagja jó minőségű sztereó fejhallgatót kapott, amelyet az előadás kezdete előtt hosszasan ellenőriztek, hogy mindenkinek jól működik-e, s helyesen tette-e fel a jobb oldalit a jobb fülére, a baloldalit a balra. Az előadó bevezetésként először fejhallgató nélkül, majd fejhallgatóval mutatta be a különleges technikával felvett térbeli hangokat, ezután következett maga az előadás, melyben kivételes szerep jutott a hangok térbeliségének: valóban úgy  hallatszott, hogy az íróhoz gyermeke jobbról lentről szól, vagy a repülőgép elzúg a fejünk fölött, illetve a dzsungel zajai is a megfelelő oldalról szólalnak meg. Maga az előadás Petru Popescu könyvére épül, a The Encounter: Amazon Beamingre (Találkozás: Sugárzó Amazónia) címűre, amelyben a szerző Loren McIntyre-t interjúvolta meg egy korábbi utazásáról, melyet a National Geographic Magazine felkérésére tett. Loren McIntyre, miközben az amazóniai mayoruna törzs tagjaival próbálta felvenni a kapcsolatot, eltévedt. Naplójában leírta a bennszülöttek küzdelmét a rájuk törő civilizációval. Fotósként képekben is meg akarta örökíteni a látottakat, a fényképezőgép azonban megsemmisült (egy majom elvitte s összetörte), így a találkozást a fotós nem tudta képekben rögzíteni.

MDLSX – Motus (fotó: Ilaria Scarpa)

A mayorunák menekülnek az őserdőt kiirtó, olajkutakat fúró fehérek elől –  hitük szerint az olaj a föld vére, s ha a vérét veszik, a föld meghal. Ezért megpróbálnak elmenekülni, s visszatérni az eredethez, a forrásokhoz. A kezdethez való visszatérést jelképezi a törzs részéről az is, hogy minden tagja új nevet vesz fel. Loren meg akarja tartani a nevét: McIntyre-ből csak Intyre marad.

A vándorlás során találkoznak egy valamivel civilizáltabb mayoruna törzzsel, amelynek sámánja  töri a portugált. Így adja ezt McIntyre tudtára: „Igen, én beszélek portugálul, vétel.” (Egy munkacsoportban rádiósként tanulta  a nyelvet, ezért ragadványneve is „Vétel” lett.) A vándorlás során többen meghalnak, maga a törzsfőnök is. Végül egy óriási vihar alkalmával a megáradt folyó sodorja el a fotóst a törzstől, s viszi vissza a fehér emberek közé. 

Az előadás a többihez hasonlóan nagy sikert aratott, a közönség nagyra értékelte az előadás technikai bravúrjait. 

A három kitűnő produkció csak ízelítő volt a programokból. Nemcsak azt kívánom, hogy továbbra is részese lehessek a fesztiválnak, de nagyon jó lenne legalább néhányat látni az előadások közül Magyarországon is.

Fried Ilona