Kemenes András zongoraestje a BMC-ben

A jelentős eseményeknek „holdudvaruk” van, így például a Kurtág 90 nagyszabású rendezvénysorozatot követően szinte automatikusan megkülönböztetett figyelem jutott  helyszínként a jubileum megvalósulásában oroszlánrészt vállaló Budapest Music Centernek. A BMC havi műsorfüzeteit többek vették kézbe, így megnőtt a lehetősége annak, hogy a Koncertkalendáriumban „C. P. (!) E. Bach: Sechs Sonaten mit veränderten Reprisen für Clavier, Wq 50” műsorral hirdetett márciusi est ne sikkadjon el a gazdag  kínálatban.

Ezúttal sok muzsikus tette szabaddá a csütörtök estéjét (köztük szép számban zenetanárok, kiváltképp billentyűsök). A vonzerőt a műsor és az előadó személye egyaránt növelte. Kevéssé hatott tehát a műsorismertetőnek az a mondata, miszerint „ami Carl Philipp Emanuel Bach Szonáták megmásított visszatéréssel című sorozatát (1760) zenetörténeti mérföldkővé teszi, az elsősorban nem hallani-, hanem látnivaló”. A „mérföldköveket” nézni érdemes, a második legidősebb Bach-fiú zenéjét pedig hallgatni. Kiváltképp, ha tudjuk, mit értsünk „megmásított” alatt. Kevés utánjárással akár Pernye András Előadóművészet és zenei köznyelv című, szerényen esszé műfajba sorolt könyvében (Zeneműkiadó Budapest, 1974) is megtalálható egy informatívabb fordítás: „variált visszatéréssel” – hogy erről van szó, az az idézett ajánlószöveg folytatásából is kiderül. Amúgy a sorozat mérföldkő volta igencsak megkérdőjelezhető – nem úgy a szerzőé, akinek sajátos megítélés jutott már életében (és azóta is). Még élt J. S. Bach, amikor német földön a Bach-név alatt Carl Philipp Emanuelt értették (szörnyülködve vettem észre a hibásan írott keresztnevet a BMC hírlevelében!), kulcsfontosságú volt a szerepe abban, hogy mi hagyományozódjék át (s hogyan) apja életéből-munkásságából az utókorra, s azon kevesek közé tartozott, akikről mindhárom bécsi klasszikus mester az elismerés hangján szólt. „Tanítványként” Haydn volt közülük a legfogékonyabb – az ő szonátáinak, s főképp fantáziáinak ismerete nélkül billentyűs műveiben aligha lehetett volna oly pregnáns a Sturm und Drang érzés, lassútételeiben a formai sémák fantázia-jellegű oldásával.

C. Ph. E. Bach zenéjének napjainkban is vannak régizenei apostolai – most viszont olyan szellemben csendült fel hat szonátája, amely az első hangtól az utolsóig azt éreztette: a kortársunkká avanzsált zenetörténet csillagóráját éljük. Nem múzeumi relikvia, nem letűnt kor emléke volt e muzsika, hanem valami oldott-kötetlen gyönyörködnivaló. Ezek a szonáták egyébként nem a szerző billentyűs művészetének csúcsteljesítményei (a ráadásszámként adott Fantázia erről hatásosan meggyőzhette a közönséget), úgyhogy csak elgondolkodhatunk azon, milyen zenei közegben élhetett a szerző, aki – fennmaradt dokumentumok szerint – úgy érezte, „egész életében nevetséges igényeket kellett kiszolgálnia”.

Zsenialitásával talán taposómalomnak érezte, hogy ki kell írnia a díszítéseket, segítendő Kenner és Liebhaber közönségét – az utókor viszont rendkívül hálás lehet a zongorázó polgároknak az improvizáció terén megmutatkozó hiányosságaiért, hiszen ennek köszönhetjük, hogy e kiírt díszítések révén fogalmat alkothatunk magunknak C. Ph. E. Bach előadóművészetéről.

De rögtön tegyük hozzá: e kiírt díszítések optimális esetben tájékoztató jellegűek, s ami még fontosabb, nem mechanikus „lejátszásra” valók (csakúgy, mint bármely kottakép, amióta feltalálták a kottanyomtatást), hatásukat az előadói értés, empátia tudja fokozni.

Kemenes András a szólistaként ritkán fellépő zongoraművész-tanárok közé tartozik, aki zenei eszmélése óta mindig szívesen elmélyül a zenei anyagban, lett légyen az kottakép vagy hangzás. Értelem, érzelem és indulat hármas egysége abban az intenzív jelenlétben mutatkozik meg, amellyel minden hang iránt felelősséget érez és vállal (a Kurtág-, Rados-, Webersinke-iskolákon túl megannyi mesterkurzuson való részvétele során is ennek szükségszerűségéről bizonyosodott meg). 

Perfekt technika gondoskodott a differenciált hangszínvilágról, a művek értő olvasata pedig a tételek többségében kétségkívül meglévő drámai töltetről (ne feledjük, amikor ezeket a szonátákat komponálta, már mintegy két évtizede hallja a Berlini Operában többek között Hasse remekeit!) – a kitűnő formai felépítés pedig megkönnyítette, hogy a hallgató felfedezhesse a humor megnyilvánulásait. 

Megbizonyosodhattunk: C. Ph. E. korántsem csupán „kiszolgálta” a korabeli igényeket, hanem az általuk kínált keretek között juttatta érvényre zenei invencióját. Egyszersmind elgondolkodhatunk azon: mennyire fogékony lehetett zeneileg az a közönség, amely ilyen hirtelen stílusváltásnak képes volt azonnal behódolni. Elkötelezett hívévé válni ennek az „előremutató” muzsikának, nemcsak hallgatnivalóként, hanem megszeretve az újdonságot, annak a zenei köznyelvnek az ismeretében, amelybe beleszületett, s amely életét végigkísérte. 

Csak remélni lehet, hogy a nagysikerű hangverseny műsora hangfelvételként is megörökíttetik – s hogy a szerző további műveivel is időről-időre megismerkedhet a hallgatóság, hasonlóképp frissességet árasztó előadásban.

Fittler Katalin