MÜPA Budapest – Libri Kiadó, MÜPA Budapest Nonprofit Kft.

Az intézmény első évtizedét dokumentáló, reprezentatív kötet a súlyát tekintve: nehéz kiadvány. A megannyi művészeti ágnak megmutatkozási lehetőséget, játszóteret biztosító monumentális épület azonban olyan súllyal-jelentőséggel vett részt az elmúlt évtizednek – nemcsak hazai vonatkozású – kulturális életében, hogy még így is gondot jelenthetett a minél több megörökítésre-átörökítésre méltó adatnak-információnak és élménynek a beleapplikálása. 

A – kétségkívül ünnepi – kiadvány egyaránt készült a ma és a holnap művészetkedvelő közönségének. Rendkívüli értéket képvisel az a szándék, hogy nemcsak megnyitásától követi az épület életét, hanem felidézi a megszületéséig vezető utat, közzétéve a keletkezéstörténet megannyi (ilyen részletességgel feltehetőleg csak az érdekeltek számára ismert) részletét. Történik mindez olvasmányos formában, Demján Sándor (a TriGránit elnöke, akinek anyagi áldozatoktól sem visszariadó értékfelismerése nélkül aligha lehetett volna ilyen formában kivitelezni az épületet) és Káel Csaba (a Müpa jelenlegi, második vezérigazgatója) Előszavával. Zoboki Gábornak (mint e kötetből kiderül, „a Müpa fantomja”-ként elhíresült építésznek)  a ház „születéséről” írott, építészeti ismeretekkel nem rendelkező érdeklődők számára is érthető írásai alapján immár nemcsak „befogadó” intézménynek tekintjük az épületet, hanem – amiről szívesen megfeledkezik az akusztikus és vizuális élmények gyűjtője – építészeti alkotásnak is. Kiemelt figyelem jut (végre) J. Győri László interjújának, amelyet az időközben elhunyt akusztikai tervezővel, Russell Johnsonnal készített (először az Élet és Irodalom 2004-es 1. számában jelent meg). A megannyi tervezési-építészeti műhelytitokba beavatott olvasó számára inspiráló olvasmány Demeter Nóra építésznek a Ludwig Múzeumról szóló írása (Fehér doboz), s várhatóan sokan fogják figyelmesebben szemlélni Jovánovics György szobrászművész reliefjeit, miután elolvasták Földényi F. László írását (Zengő tér). Ez utóbbiak feltehetőleg e kötet számára készültek – nem derül ki viszont, vajon első közlés-e Káel Csaba 2008. április 17-i beszélgetése a Művészetek Palotája első vezérigazgatójával, Kiss Imrével („A minőségi kultúra képviselete”), s Fodor Géza rendkívül hasznos véleményezésének még a keletkezési ideje sem ismert (Ismerkedés egy hangversenyteremmel). 

A kötet egyharmadát kitevő írások két nyelven (magyarul és angolul) olvashatóak, s a gazdag képanyag feliratozása is kétnyelvű. Ezek sorát Réthey-Prikkel Tamásnak (a 3. írott fejezethez csoportosított) fotóesszéje nyitja meg. … a kulisszák mögött… ‒  ezt a címet kapta a válogatás, amelyet kétségkívül sok fejtörés előzhetett meg, küzdve a bőség zavarával. Már itt felmerül az a probléma, amely a későbbiekben is többször visszatér: a kétoldalnyi felület imponáló a fekvő helyzetű ábrák esetében, azonban – éppen az album vastagságából adódóan – ilyenkor gyakran zavaró „törés” jelentkezik (leginkább indokolt a nagy felületkihasználás a Fesztivál Színház zsinórpadlásának ábrázolásakor, és itt zökkenőmentesen folyamatos a látvány – 114‒115. oldal), ám a 124‒125. oldal esetében már „sérül” a látnivaló. Ezzel a képpel más problémám is van, érdemi! A felvétel („A hangversenyterem a koncerteken túl állandó próbák és hangfelvételek helyszíne is”) azt a sajnálatos jelenséget örökíti meg, hogy a próbák során azok a hangszeresek, akiknek épp nincs játszanivalójuk, mobiloznak… (A dokumentált „ellesett” pillanat szereplői felismerhetőek – vajon ők és társaik leszűrnek-e ebből tanulságot, netán elrestellik magukat,  vagy el kell könyvelnünk „korjelenség”-ként?). És nevesítettem volna a képaláírásban a Budapesti Wagner-napok emlékezetes szereplőit akkor is, ha a színfalak mögött készült a felvétel (135. old.).

Az csupán stiláris kérdés, hogy „mancs”-nak titulálja-e valaki Fafner szobor-értékű óriás-kezét (138).

Minden elismerést megérdemelnek a kötet összeállítói Az első tíz évünk című 4. fejezetért, amely évekre lebontva tartalmazza a Müpa-programokat (időrendben, két nyelven), majd képekkel és vendégkönyvi bejegyzésekkel teszi élményszerűvé a könyv forgatását. Az emlékezetes estek szereplőinek láttán a gyakori Müpa-látogatók számára megannyi személyes emlék elevenedik meg – a fiatalabb generációk pedig kordokumentumnak tekinthetik. 

A telhetetlen érdeklődő persze mindig talál elégedetlenkednivalót; bármennyire „dizájnos” is a kivitelezés, a helykihasználás nem mindig ökonomikus. Kérdés, miért nem láthatjuk a bejegyzések facsimiléjét – kétnyelvű gépírásos fordításuk is elférne egyazon oldalon. Ennek továbbgondolása: amennyiben kép is szerepel a prominens vendégről, akkor már kerüljön egymás mellé felvétel és írásos dokumentum. (Egy példa: Joyce DiDonato 234. oldali képét követhette volna vendégkönyvi bejegyzése (235. oldalon) – onnan a következő (jelenleg üres) oldalra kerülhetett volna a 235. oldali kép, s a felszabadult 237. oldal további fotó elhelyezésére adott volna lehetőséget.) És néha kétkedően felugrik a szemöldök: tényleg indokolt egyik-másik bejegyzés publikussá tétele? (202. oldal) Ami a képek elrendezését illeti, a legnagyobb kárvallott Harcsa Veronika (186‒187. oldal). A képaláírások is okoznak némi „gondot”, a néha személyes(kedő) megjegyzések-értékelések; a dicsérő jelzőket senkitől sem sajnálom, de felmerül a kérdés: a többiek eszerint nem annyira „jók”?! 

Az exkluzív kiadvány legnagyobb értéke azonban kétségkívül a három CD-melléklet, amelyek megannyi emlékezetes pillanatot idéznek fel. 

A hanganyag válogatóinak sem lehetett irigylésre méltó a helyzetük. Ám abban a biztos tudatban dolgozhattak, hogy „rossz” döntést aligha hozhatnak. A szubjektivitás létjogosultságának elfogadása mellett is lehetnek objektív hiányérzetek. Például, a vidéki nagyvárosok zenekarai közül mindezidáig egyetlenként a Müpában bérletsorozatra vállalkozó Pannon Filharmonikusok mindenképp megérdemeltek volna egy tracket… És mostohának érzem a minden szempontból jelentős, folyamatosan nagy érdeklődésre számot tartó maratonok helyzetét, mindösszesen a Chopin- és Mozart-maraton egy-egy hangképének felvillantásával. Hogy a Mahler Ünnep is hiányzik, restellem leírni (egy Mahler-dalnak csak lehetett volna helyet szorítani…).

A két komolyzenei korong s egy harmadik változatos „vegyes” műsorral – kétségkívül inspiráló zenehallgatási anyag.

A kiadvány nagy, súlyos, mondhatni, neki kell készülődni az olvasásnak (vagy akár a képek nézegetésének) – mégis magán-kézikönyvtári könyvnek tartom, amit kihagyni kár lenne bárkinek. Kiváltképp azoknak, akik a Müpa-rendezvények látogatói, s azoknak, akik nem (vagy csak ritkán) jutnak el a Müpába. És fokozott aktualitással bír azon művészek számára, akik személyesen részt vettek valamelyik itt közzétett produkciórészletben.

Kordokumentum, korszakos jelentőséggel.

Fittler Katalin