Kemény-kötés 2.*
Nem tudom, volt-e valami mélyebb szándéka Korngut Henriknek a névválasztással, amikor elhatározta, hogy Keményre magyarosítja a nevét, vagy csak az ilyen esetekben kialakult szokásra gondolt, hogy a régi és az új családnév kezdőbetűje lehetőleg azonos legyen. Persze, gondolom, egy új vezetéknév megválasztását is mindig hasonló töprengés és körültekintés előzi meg, mint az újszülött gyerek keresztnevének eldöntését. Korngut Henrik jól választott. Ezt nemcsak a családjukról szóló eddig megjelent két könyv sorozatcíme, a Kemény-kötés bizonyítja, de további szójátékokra ösztönzi a létrehozókat, az olvasókat és a magyar vásári bábjáték lelkes híveit. Elég, ha csak a keményfejűségre, a keményfából faragott és keménykötésű jellemre utaló fogalmak jutnak eszünkbe. Akarva-akaratlanul beszélő névvé vált idősebb és ifjabb Kemény Henrik neve, akárcsak színházuk fafejű hőseié vagy más nemzetségekhez tartozó rokonaiké.
Ennek a vaskos kötetnek az a legfőbb vonzereje, hogy aki elkezdi lapozgatni, egy fokozatosan kibontakozó dokumentumregény társszerzőjévé válik. Nincs benne semmi csalafintaság, maga a megrendítő és szívszorító valóság tárul ki előttünk. A történetben vannak felemelő, csillogó és hátborzongató részletek. A könyv egy család sorsáról szól. Három nemzedékről, amelynek tagjait két diktatúra próbálta eltiporni, némelyiküket sikerrel, másokat sikertelenül. A történetben sok a tipikus és legalább annyi az egyedi, váratlan fordulat.
A Kemény Bábszínház képeskönyve négy nagy fejezetre oszlik. Az első fejezet egy kiállításra invitál bennünket. A bemutatott színes és fekete-fehér fotókon a Korngut-Kemény család fennmaradt bábjai láthatók gondos műleírásokkal. A bevezető „képi diskurzusra” hívja az olvasót. Én sok kiállítást láttam a Kemény család bábszínházáról. A kötetben szereplő valamennyi bábot jól ismerem. Most, amikor kettesben töltöttem velük néhány órát, mégis sokkal közelebb kerültek hozzám, mint a korábbi találkozások alkalmával bármikor. Ennek egyik oka, hogy az eddigi kiállításokat szinte kivétel nélkül a megnyitón láttam. Sokan voltunk, beszélgettünk, fecsegtünk, pezsgőztünk, inkább valamiféle társadalmi kötelezettségnek tettünk eleget. Egy kicsit mindig úgy éreztem magam, mint amikor szívem választottjával nem tudok kettesben maradni. Mindig csatlakozik hozzánk valaki, és megzavarja a meghitt hangulatot. A személyes kapcsolat alig-alig jött létre ilyenkor. Most igazi találkán vehettem részt. A jól ismert bábok megszólítottak. Ez persze nem színházi kapcsolat, ahol több száz nézővel egyszerre jön (vagy nem jön) létre a különleges mágikus együttlét nézők és szereplők között. Most csak mi ketten vagyunk: a tárgy meg én. A tökéletes minőségű fotók több oldalról mutatják be a bábokat, amelyek pedig sohasem lépik túl a kiállított objektum feladatkörét. Nincsenek „akcióban”, élettelenek. Rám, a szemlélőre is számítanak, hogy gondolatban megérintsem, vagy képzeletemben életre keltsem ezeket a gyönyörűséges, megkopott, sok-sok előadáson elnyűtt figurákat.
A második fejezet legalább ilyen mértékben számít az én aktív közreműködésemre. Pedig ezek hol kézzel, hol régimódi írógéppel írott, szenvtelen hivatalos okmányok. Engedélyek, értesítések, határozatok, nyomtatott szóróanyagok, nyugták, kérvények, levelek. Ez már egyértelműen a szerkesztők, szerzők érzékenységét dicséri. Valamennyi dokumentum fakszimileként jelenik meg, ami nemcsak a kézírásoknak ad különös vonzerőt, de a korabeli írógépek betűi és a hivatalos fejlécek is túlmutatnak önmagukon. Mintha egy múzeumi tárló fölé hajolnék. Itt minden igazi és hiteles. Érzem a szakadozott, elsárgult papírok, borítékok különös, dohos illatát. Én magam is visszatérek egy száz-százhúsz évvel ezelőtti valóságba. Ereklyék jelennek meg a lapokon, elkenődött aláírásokkal, pecsétekkel. Ehhez a fejezethez csatlakozik Korngut Salamon és fia, idősebb Kemény Henrik tervdokumentációja a Fehérvári úti bérelt telken létesítendő „baba-színházhoz”, egy népligeti céllövöldéhez, a Mesevilág Bábszínházhoz, az 1927-ben megnyílt Bódéhoz, és idősebb Kemény Henrik előadás-naplójának kézirata, egykorú fotókkal és a 2011-es tűzeset szívszorító képeivel.
A harmadik fejezet Keményék családi albumának emlékeit mutatja be. Az iskolai bizonyítványok és engedélyek sorában ott találjuk a Papa utolsó levelezőlapját, amelyet a munkaszolgálatból küldött nem sokkal a halála előtt. Meg egy patyolatfehér papíron olvasható, 1999-ben kelt értesítést, amely tájékoztatja a családot, hogy „Kemény Henrik (1888. Stern Száli) az irattár veszteségi nyilvántartása szerint 1944. 12.27-én Nagycenk helységben meghalt.” A lexikonokban a halálozás éve után szereplő kérdőjelet ezután felválthatja a bizonyosság. A sokáig eltűntként nyilvántartott Papa szomorú története végleg lezárul.
A dokumentumok között különösen megindítóak az ő kézzel írott versei szerelmetes párjához, Kriflik Máriához. Az egyik oldalon egy préselt virág is van 1923-ból. Továbbá néhány cselvetésének írásos bizonyítéka, amellyel a hatóságokat kijátszva 1930-ban (!) megmenti a fiai életét. „Örökbe fogadja” Kriflik Henriket és Kriflik Mátyást. (A harmadik gyermek, Katalin csak hat évvel később, 1936-ban születik.) Ezzel kinyilvánítja, hogy a gyerekeknek nem ő a vér szerinti édesapjuk, tehát a zsidótörvények rájuk nem vonatkoznak. Viszont az örökbefogadás után nem „zabigyerekek” többé, örökbefogadójuk nevét tartoznak viselni. A trükk 1941-ben még egy fordulatot vesz: Kriflik Mária névváltoztatási kérvényt nyújt be a hatóságokhoz, amelyben nevét Keményire magyarosítja. Nem Keményre, hanem egy alig észrevehető i-vel a végén, ami akár tévedés is lehetne. (Házasságkötésükre sohasem került sor. Eleinte nem tartották szükségesnek, később pedig a hatóságok szigorúan büntették a „vegyes házasságokat”, azaz zsidók és keresztények hivatalos egybekelését.) A kétségbeesett próbálkozások sikerrel járnak. Ifjabb Kemény Henrik pedig gondosan megőrizte az abszurd tragikomédiába illő örökbefogadási ötlet megvalósítását bizonyító valamennyi okmányt. A böngészésük közben egyszerre mosolygunk és lúdbőrzik a hátunk.
A záró fejezet tartalmazza a legnagyobb meglepetést: Az Uti-napló címmel ellátott feljegyzések Korngut Henrik kudarccal végződő amerikai kivándorlásáról tudósítanak. Korábbi ismereteink szerint 1911-ben körülbelül egy esztendőt töltött az Egyesült Államokban, majd miután nem boldogult, hazatért. Most két dolgot tudunk meg az eddig lappangó iratokból: hogy a kivándorlás fő oka egy szerelem volt, és hogy mindössze négy hónapot töltött a tengerentúlon. Hosszabb európai bolyongás után 1911. július 26-án érkezett meg Chicagóba, és november 30-án már ismét Budapesten volt. De a felfedezésnél fontosabb, hogy a naplóból megismerjük Korngut Henrik (ekkor még így hívták) személyiségét, természetes intelligenciáját, honvágyát és egész gondolkodásmódját. A fejezetben ezután több Vitéz László-bábjáték kézzel írott szövege, A bábjáték technikája című, 1934-ben keletkezett, szintén kézzel írott tanulmány és a család hagyatékában talált további bábjátékok gépelt kézirata található, ugyancsak fakszimileként.
Ezt a könyvet megszállott emberek hozták létre. Sok vonatkozásban csatlakozik a 2012-ben megjelent Kemény-kötés 1-hez, megismétli, kiegészíti és korrigálja az abban elhangzottakat. De míg az jobbára érintetlenül hagyta Kemény Henrik 2004 és 2010 között rögzített monológját (és nem mindig törekedett a tévedések kiigazítására, sem a benne szereplő személyek azonosítására és adatolására), a mostani hatalmas vállalkozás minden tudományos igényt kielégít. Olyan megbízható forrást kínál a további kutatáshoz, amely megkönnyíti az utódok munkáját és egy majdani monográfia elkészülését.
Ugyanakkor személyes vallomás is, amely megtiszteli és nem egyszer zavarba ejti az olvasót. Azzal tiszteli meg, hogy partnernek tekinti, és azzal ejti zavarba, hogy a történet legintimebb szféráiba is beavatja. Az alkotók (Láposi Terka író-szerkesztő, Kékesi Kun Árpád lektor, Majoros Gyula tervező, Fekete Anetta tipográfus-tördelőszerkesztő; a bábok fotóit készítette: Surányi Gergő) pontosan tudják, hogy a rajongás és az ügyszeretet nem elég ahhoz, hogy a magyar vásári bábjáték történetének legfényesebb fejezetével megismertessék az érdeklődőket. Ehhez magas szinten szükség van a téma tudományos igényű megközelítésére és a könyvkészítés minden fortélyának pontos ismeretére. Nem lehet elragadtatás és meghatottság nélkül végignézni meg végigolvasni ezt a könyvet. Úgy érzelmes, hogy közben nem érzeleg, nem lubickol a különleges, extrém motívumokban. Tárgyilagosságát akkor is megőrzi, amikor egy-egy esemény, fordulat csábít a hatás további fokozására. Tulajdonképpen ellentétpárja a Kemény-kötés 1-nek. De a Kemény-kötés 2 szikárabb, visszafogottabb. Az érzelmi hatást átengedi a képeknek és a fakszimilében közölt dokumentumoknak. A könyv létrehozói pontosan tudták, hogy minden tárgyi emlék önmagáért beszél; hogy ezzel a különös képes diskurzussal még közelebb hozzák az olvasókat a Korngut-Kemény család küzdelmes életének alaposabb megismeréséhez.
A család története nem ér véget a könyv utolsó oldalán. 2014 áprilisában kettős emléktábla-avatásra került sor a Népligetben, a leégett Bódé helyén. A két emléktábla Kemény Henrikre és barátjára, Pesti László főkertészre emlékezik. A táblákat a Főkert irodaépületének falán helyezték el. Néhány hónapja pedig emléktábla látható a VII. kerületi Vörösmarty utca 20. számú ház falán, Kemény Henrik utolsó lakóhelyén is. A két emlékhelyben az a közös, hogy mindkettő civil kezdeményezésre jött létre. A népligeti táblák elkészülését lelkes kutyasétáltatók összefogása segítette. Nem volt ünnepélyes táblaavatás. A résztvevők azzal próbálták leplezni meghatottságukat, hogy nagyokat nevettek. Az elcsendesedett és nyomtalanul eltűnt Mutatványos tér hajdani zsivaját tizenvalahány kutya vidám hancúrozása segített felidézni. És közben beszélgettünk Heniről (a nálam fiatalabbaknak Heni bácsiról), akinek hamvai – kívánsága szerint – abban a jeltelen földben pihennek. Ha a lelke ott bolyong valahol a környéken, nyilván elégedetten veszi tudomásul, hogy a rá és kertész barátjára emlékező társaság milyen jókedvű.
A Király utca és Vörösmarty utca sarkán álló épület falán elhelyezett emléktábla átadása ennél ünnepélyesebb volt. Itt igazi ünnepi beszédek idézték fel annak az alacsony termetű, sántikáló öregembernek a szellemét, aki annyi örömet adott egész életében felnőtteknek, gyerekeknek. Az emléktábla ötlete pedig a ház lakóitól származott, akik 1963 óta szomszédai, lakótársai voltak.
A Kemény-kötés 3 bizonyára beszámol majd erről a két eseményről is.
BALOGH GÉZA
Korngut Kemény Henrik színházteremtése. Korngut-Kemény Alapítvány, 2015 .
