Lessing: Emilia Galotti – Katona József Színház, Kamra
Lenyűgöző expresszivitással szól a tehetetlenség egyre ismerősebb állapotáról a Kamra tavasz végén bemutatott előadása. S noha meggyőződhetünk arról, hogy az 1772-ben bemutatott, tehát majd 250 éves szomorújáték cselekménye még Németh László akkurátus, de mégiscsak távoli fordítását felütve is gyorsan beszippantja az olvasót, szükséges volt a szöveg felfrissítése. Bíró Bence fordítói munkáját konzulensként Forgách András segítette, a produkció takarékos szerepösszevonásokkal élő dramaturgja pedig Fekete Ádám, rendezője Fehér Balázs Benő. Dargay Marcell zenéje és a játék egészén végigvonuló effektrendszere szinte árnyékszereplőként segíti a történet kibontását.
A Lessinget megihlető esemény, melyre utalás is történik a darabban, a hajdani Rómában esett meg. A két történés, a tényleges római és az íróilag megénekelt német tragédia különbsége az igazán érdekes. Erre később majd vissza kell térnünk. Most nézzük a dráma cselekményét:
A gyönyörű Emilia Galottit (Mészáros Blanka), Odoardo, az udvartól magát távol tartó polgár (Fekete Ernő) leánykáját ma délben kívánja nőül venni a becsületes, bár kissé depressziós nemes ifjú, Appiani gróf (Dér Zsolt e.h.), hogy a szertartás után a világi zajoktól távolra költözzenek. Úgy illett volna, hogy az uralkodót értesítsék e fontos életeseményről, ám ez elmaradt. Annál nagyobb hát Hettore Gonzanga, a teljhatalmú herceg (Keresztes Tamás) meglepetése, aki – bár Lessingnél eredetileg maga is egy elkerülhetetlen politikai házasságra készül – épp most érzi úgy, hogy beleszeretett a szépséges polgárlányba. A megzavarodott leány rémülten meséli realistább életszemléletű anyjának, Claudiának (Fullajtár Andrea), hogy uralkodójuk reggel a templomban vallotta meg vonzódását, majd a kapuig követte. A vágytól didergő herceg nem tűrheti, hogy a tervezett nász létrejöjjön, mielőtt ő megkapná a lányt, ezért ördögi „spin doctor”-ával, a kamarás Marinellivel (Takácsy Péter) tanácskozik. Marinelli szabad kezet kap, így a hol tanácsos, hol lakáj, hol bérgyilkos alakban megjelenő udvaroncot (Tasnádi Bence) ellátja feladatokkal. Mivel Appiani gróf visszautasítja a hercegi kegyet, miszerint uralkodója képviseletében, saját lakodalma helyett menjen, de rögtön, valami „krikettiskola” avatására, életbe lép a B terv. Az esküvőre indulók hintóját rablók támadják meg, Appianit lelövik, s Emilia hirtelen a gróf kéjlakában találja magát. E kastélyba érkezik azonban a szokatlanul okos Orsina grófnő (Jordán Adél), Gonzanga megunt szeretője is, aki átlátva a helyzetet, nyomban föl is világosítja a lóhalálában idevágtató apát a helyzet lényegéről. Odoardo nem tudja kimenekíteni uralkodója karmaiból leányát, ezért, hogy a szégyentől megmentse, a grófnőtől kapott kis tőrrel halálba segíti őt. Utolsó mondatával megsemmisülten kéri a herceget, hogy a börtönben majd ő bíráskodjék fölötte. A herceg, a halott Emiliát látva, utálkozva rúgja el magától Marinellit.
Izsák Lili díszletében, a Kamra rózsaszín mohával benőtt, parázsló falú barlanggá alakított játékterében úgy tolul előre a történet, ahogy lázas testüregek rejtekein halad az apró, fényfejű orvosi szonda. Kék gyógylabda jelzi a herceg belső szobáját, fénypontokkal szegélyezett, vásári ragyogású kereszt mutatja középütt a templombelsőt, s a polgári otthont jobbra zöld növény, retro fotel, s régi televízió teszi még kopottabbá.
Nyávogó monológgal indít a hatalmas labdán tekergő, szerelemtől szenvelgő herceg. A mindenkori hatalom és a mindenkori művész találkozását keserű humorral mutatja a számlakönyvvel érkező festő (Dankó István) képbemutatási jelenete. Nagyszerű, ahogy Keresztes Tamás elénkbe hozza ezt a kártékony szörnyeteget. Tipeg, topog, pillog és sóhajtozik, viszolyog a világtól, de önmagától is, femininen felkapott mondatvégei szinte köré tekerednek a levegőben. A sújtásos, piros bársonyfrakk kabátocskája alatt hirtelen láthatóvá váló meztelen combok felett óarany ragyogású, fényes férfialsó rejti a pőre lényeget. Jelmeztervező: Izsák Lili. Remek rendezői fogás, hogy mind a babarózsaszín felhőkbe öltözött Orsina, mind a hamvaskékben suhanó Emilia piktor alkotta portréja nem festményként, hanem élő alakban jelenik meg. (Lessing ezt még úgy próbálta megoldani, hogy szigorúan előírta: csak a képek hátát láthatja a közönség.) Ahogy a birtoklási vágy erősödik, a zene zúgásba csap át. Vértolulásos ritmusát ravasz fénykezelés kíséri. A gerjedelem elhatalmasodását sötétlő homály erősíti föl, a megzavarodás vörös párája tölti be a teret.
Mészáros Blanka (fotó: Dömölky Dániel)
Sok apró, szellemes megoldás jelzi a kapcsolatok gombostűkre feszített, ruganyos hálóját. A nagyszerű színészcsapat a „játszunk épp, ha nem vennétek észre” kacsintásával többször fölvidítja a nézőt. Ilyen például, amikor a már nem szükséges, festett képmás fogja magát és egyszerűen kigurul a színről, vagy amikor a már lejátszott kelléket egy váratlan szögből előnyúló kar kapja el és tünteti el a hátfal rései közt. Nyelvi szinten is érvényesül ez a technika. Míg Claudia a férje viselkedése fölötti fölháborodását Lessingnél csak azzal jelzi: „Micsoda ember!”, itt a „Micsoda pöcs!” sziszegés hangzik el. Evvel, s a többi, hasonlóan stílusos durvítással szúr alá a játék a történések felhámjának, egyenest a húsba mélyedve. S mennyivel jobb, amikor Jordán Adél fájóan értelmes Orsinája az „Éjszaka jobb gondolatom támadt.” helyett azt mondja: „Aludtam rá egyet.”
Izsák Lili ruhái egy-egy szín viselését engedélyezik a szereplőknek. Emilia szerelme, a borúlátó Appiani gróf puha szürkéskékben, Claudia, a szerencsétlen örömanya kénsárgában, az apa bársonyos barnában, a szolgák sötétebb és világosabb földszínekben jelennek meg az uralkodó tüzes vörösével szemben. Magritte-ot idézi a legérdekesebb jelmez, Takátsy Péter Marinelli alakítását segíti felejthetetlenné. Marinelli munkaöltönye fehér, de mintha csak rávetítenék, zöldlombú fákkal ékes, ráfestett tájkép díszíti az egész alakot. Ez a zseléember átlátszik! Ez a jelen időnket képviselő, teljes személyiségét bérbeadó, két lábon járó moral insanity a legfenyegetőbb figura. Ő tudja, hogy ez itt a bénaság birodalma. Sem a vőjelölt, sem az apa nem fog túljutni az akarás fázisán, a tébolyító tehetetlenség önmaguk ellen fordítja a gyöngéket. Borzongató, hogy mindeközben a trónon forgolódó herceget valami bizarr minőségérzék kínozza, ő olyan, aki barátot, atyát, gurut keresne e jeles férfiakban, mert érzi bennük a tisztesség ritkán tapasztalható illatát. De az effélék ereje hamar illan, s a tömeg legfeljebb ha távolról nézi őket.
Líviustól, a történetírótól, s az őt idéző Vajda György Mihálytól tudjuk, hogy hasonló esetben a hajdani római atya a fórumra vezette leányát, s ott oltotta ki annak életét. Odoardo azt is említi, hogy ez az apa önmagával is végzett. De arról már nem esik szó, hogy a nép ekkor, i. e. 451-ben, a szűz Virginia holtteste láttán döntött úgy: elég. Megdöntötték a zsarnok parancsuralmát, s alkotmányos közállapotokat teremtettek, hogy megkezdődjék a plebejusok és patríciusok hosszú-hosszú harca. De ez rég volt. A mai Odoardo tehetetlen.
Fekete Ernő apafigurája óriásit fejlődött a tavaszi bemutató óta. Szeptember elején újranézve a játékot, voltam szerencsés átélni, milyen az, amikor egyszerűen „megnő” egy előadás. Most, sokszoros erővel lép színre a méltóságától megfosztott polgár, hogy aztán egészen kicsivé zsugorodva fölajánlja önnön maradványait a zsarnoknak. Megrendítő perc, amikor a hercegi kastély előterében egyedül maradva, veje halála után, lánya elveszítése előtt, Odoardo lenyúl a földre a Marinelli által otthagyott maffinféléért. Felemeli, leül, és a hosszú, néma csöndben megeszi. A halott lélek a test szükségletét teljesíti. („oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.” J. A.). Az elmúlt évek legkeserűbb képe ez ebben a Fehér Balázs Benő rendezte izgalmas és erős előadásban.
Gabnai Katalin
