Beszélgetés Hirtling Istvánnal

Amikor készültem a beszélgetésre, és elolvastam a rólad szóló anyagokat, meglepetten tapasztaltam, mennyire kevés interjú készült veled. Nem is kerestek, vagy távol tartod magad az efféle, színpadon kívüli megnyilatkozásoktól?

Mindkettő igaz. Minden, ami fontos lehet velem kapcsolatban, megtörténik a színpadon, ami pedig azon kívül zajlik, nem tartozik a nagyközönségre. Bármennyire divatos mostanában, nem akarok sem a magánéletemmel, sem közéleti megnyilvánulásokkal címlapra kerülni. Sosem tartoztam azok közé, akik utcára szaladnak, különböző színű szalagok kíséretében vonulnak, feltűnnek a szónoki emelvények mögött akár az egyik, akár a másik oldalon. Szerintem a művésznek más a feladata. Az aktuálpolitizálás közben elvész a hitelesség, s ezt szeretném elkerülni. Eléggé sarkos és gyakran lesújtó véleményem van bizonyos társadalmi mozgásokról és politikai ügyekről, de nem akarom magam azzal érdekessé tenni, hogy kirohanok, nem állok szóba ezzel, nem fogok kezet azzal, netán lekommunistázok vagy lefasisztázok valakit. Manapság könnyen repkednek a jelzők. Én úgy küzdök ez ellen, hogy nem veszek részt benne. A gondolataimat elsősorban a szerepeimen keresztül próbálom közvetíteni. Van elég dolgom a színpadon. Mindebből aztán előbb-utóbb az következik, hogy nem keresnek, talán attól tartanak, hogy olyat mondanék, ami kényelmetlen lehet. Mint például, ha felteszem a kérdést, vajon hogyan lehet az, hogy egy színházi szakíró szemében – nem véletlenül használom ezt a kifejezést – zseniális, ha egy Spiró darabban játszom Marton László rendezésében, ha viszont Nagy Ignác Tisztújítását játszom Szinetár Miklós rendezésében, az már kultúrbotrány, és a nézőket is kérdőre kell vonni, hogy ilyen előadásra jegyet vesznek. Végül, ha Hargitai Iván megrendezi velem Moliére A fösvényét, az teljesen érdektelen. Valóban, mert „nem állunk érdekében senkinek”.

A fösvény – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Medvigy Gábor)

 

Ha a főiskolát megelőző időszakot is figyelembe vesszük – márpedig miért ne tennénk –, akkor éppen negyven éve kerültél a színjátszás közelébe. A Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójában ismerkedtél az alapokkal. Milyen út vezetett odáig? Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színész leszel?

Sokáig semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy színész legyek. Szerettem jó társaságban eltölteni az időt, ahol bizonyára megmutatkozott a bennem lévő szereplési vágy, mert néhányan megveregették a vállam, és biztattak, hogy menjek színésznek. Egyszer csak észrevettem egy kis újsághirdetést, amiben felvételt hirdettek a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójába. Jelentkeztem, és legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Mit lehetett ott megtanulni?

Csupa ókonzervatív dolgot tudok mondani, mint a szakmai alázat, a színházi rend és fegyelem. Hogy például lábujjhegyen megyünk végig a színpadon, ha ott próba van vagy előadás, és nem rágógumizunk. Sosem láttam kárát, hogy mindezt megtanultam. Emlékszem, egyszer a főiskolán iszonyú kupleráj volt a teremben, kapkodtunk, nem volt időnk rendet rakni. Bejött az osztályfőnökünk, Kerényi Imre, és azt mondta: „Ha maguk körül ilyen rendetlenség van, akkor magukban sincs rend.” Igaza volt. Szakmunkásképző iskolát végeztem, a Wesselényi utcába jártam három évig. Egyik tanárunk, aki szakismeretet oktatott, mondta mindig, hogy a jó munka végzéséhez jól kiválasztott és megfelelően karbantartott szerszámok szükségesek. Ez ugyanúgy érvényes a mi szakmánkra is. Én a mai napig ceruzával és radírral megyek a rendelkező próbára, nem tollal, a mobiltelefonomat mindig az öltözőben hagyom, és nem birizgálom, amíg a kollégák próbálnak. Ezek látszólag apróságok, de számomra mégis fontosak. Ma már egyre kevésbé van jelen a színházakban a rend és a fegyelem, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy más a közeg, mások az élet- és munkakörülmények.

A főiskolára már tudatosan készültél?

Igen, azt már komolyabban vettem, de ugyanúgy meglepődtem, amikor felvettek. A körülöttem lévő aspiránsokat figyelve úgy éreztem, hogy ők sokkal komolyabbak nálam, nagyobb elszánás van bennük, mint bennem.

Könnyen magadra találtál?

Nem, egyáltalán nem. Nagyon sokáig kerestem a helyem. Az első két évben attól féltem, hogy kirúgnak, mert nem voltam ügyes, nem voltam flott. Néha talán vicces lehettem…

Te érezted így, vagy mások láttak ilyennek?

Nem tudom, mások mit gondoltak rólam. Talán sosem fogom megtudni, mit gondoltak rólam a tanáraim, s azok, akik korábban vagy azóta döntöttek a sorsomról.

Varga Gabriellával a Figaro házasságában – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Kiss László)

 

Volt olyan pillanat, amikor mindez megváltozott, s valami átfordult benned?

A harmadik év vége felé, amikor már külső munkákat is vállalhattunk. Az osztály a Nemzeti Színházba került gyakorlatra.

Első ottani előadásaid egyike a Csütörtöki hölgyek volt. Nem akármilyen tanulási lehetőség három csodálatos színésznő közelében.

Valóban, az a produkció külön stúdiumot jelentett a főiskola mellett. Vámos László rendezte a darabot, Psota Irénnel, Váradi Hédivel, Törőcsik Marival és Dózsa Lászlóval játszottuk. Nem is tudom, magamnál voltam-e. Igyekeztem a feladatra koncentrálni, és megfogadni minden jó tanácsot. Törőcsik Mari nyolcvanadik születésnapjára éppen a Csütörtöki hölgyekből választottam részletet, s ehhez megnéztem a felvételt ennyi idő után. Mai szemmel is vállalható az előadás, nem véletlenül játszottuk éveken keresztül nagy sikerrel. Váradi Hédi halála után Csernus Mariann vette át Helene szerepét. Erre a munkára úgy gondolok vissza, hogy az volt a kisbelépőm a Nemzeti Színházba. Ugyancsak fontos volt A szuzai menyegző, amelyben Szirtes Ágival, Balkay Gézával, Avar Istvánnal, Gelley Kornéllal, Őze Lajossal lehettem egy színpadon a Ruszt József által rendezett nagy formátumú alkotásban. Belekerültünk a Csíksomlyói passióba, amivel fél Európát bejártuk, bemutattuk Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában. Olyan élmények ezek, melyek nem sokkoltak, hanem felfelé húztak bennünket, mert láttuk, milyen színvonalon kell teljesíteni.

Hogyan fogadtak benneteket az ott játszó óriások?

Azt hiszem, jól neveltek voltunk, s hamar felkeltettük az idősebb kollégák kíváncsiságát. Többen eljöttek a főiskolai vizsgaelőadásainkra, megnézték a Hegedűs a háztetőn című musicalt, A szonettek fekete hölgyét, az Énekes madár című Tamási Áron darabból készült előadásunkat. Nem beszélve a negyedéves vizsgákról, a Teaház az Augusztusi Holdhoz című amerikai vígjátékról, a La Mancha lovagjáról, és persze a János királyról. Olyan produkciókat hoztunk létre az Ódry Színpadon, amelyek közel harminc előadást értek meg. Harmadévben hárman, Fazekas Zsuzsa, Mácsai Pál és én, meghívást kaptunk a Berényi Gábor által vezetett Játékszínbe, ahol Szép Ernő Aranyóra című darabjában játszottam a csokornyakkendős krupiét. Olyan felejthetetlen partnereim voltak, mint Raksányi Gellért, Kun Vilmos, Olsavszky Éva és Putnik Bálint, aki két lábon járó színháztörténelem volt, és sokat mesélt nagyváradi színigazgatói éveiről, én pedig boldogan hallgattam a történeteit.

Azt mondtad, a Csütörtöki hölgyek volt a kisbelépő. Akkor minden bizonnyal a János király volt a nagybelépő, aminek nemzeti színházi szerződésedet is köszönhetted.

Feltétlenül. Negyedéves vizsgaelőadásként mutattuk be a darabot, majd a három főszereplővel, Funtek Frigyessel, Mácsai Pállal és velem műsorára tűzte a Nemzeti Színház, és további hat éven keresztül játszottuk. Akkor már Vass Éva alakította az anyakirálynét, Fülöp Zsigmond a francia királyt, szerepet kapott az előadásban mások mellett Esztergályos Cecília, Kubik Anna és Götz Anna. Valóságos diadalmenet volt. A legnagyobb elismerést Pozsonyban kapta a produkció, amikor az európai színművészeti főiskolák fesztiválján az egyik külhoni kritikus egy beszélgetésen előrebocsátotta, hogy aki elmulasztotta megtekinteni a budapesti főiskola előadását, annak nem volt érdemes eljönni ide. Magam is nagyon szerettem a darabot, és ráadásul sok minden abból következett a pályámon, hiszen a János királyt követte a Várszínház királydráma sorozata. Miközben ezeket a koronás főket alakítottam, változatlanul játszottam a Csütörtöki hölgyekben a lányok szerelmét, és továbbra is vendégeskedtem a Játékszínben és a Vidámszínpadon, aztán megkaptam az István, a király címszerepét Bubik Istvánnal felváltva. Ezzel az előadással is utaztunk szerte Európában. Mozgalmas élet volt, nem is tudom, hogyan bírtuk. Egyszer viccesen azt mondtam, csak arra kellett vigyáznom, melyik épületbe menjek aznap este, s melyik jelmezt vegyem fel.

El kell mondanom, hogy az akkori Nemzeti progresszív színház volt. Nem sokkal előttünk szerződött oda Rubold Ödön, Bubik István, Kubik Anna, Kováts Adél, Peremartoni Krisztina, Pregitzer Fruzsina, Kecskemétről és Szolnokról érkeztek többen, köztük Sára Bernadette, Trokán Péter, Papadimitriu Athina, Ivánka Csaba. Most szándékosan a fiatalokat sorolom, akik a nagy öregek bástyája védelmében bontogathatták szárnyaikat. Együtt játszhattunk Kállai Ferenccel, Gábor Miklóssal, Vass Évával, Agárdy Gáborral, Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Őze Lajossal, Kohut Magdával, Váradi Hédivel, Fülöp Zsigmonddal és a többiekkel, ami csodálatos élmény volt. Az a két év, amit ott gyakorlaton eltöltöttünk, meggyőzhette Vámost, aki nagyon szeretett bennünket, hogy helyünk van ebben az erős csapatban.

Lábodi Ádámmal a Rejtélyes viszonyokban – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Éder Vera)

 

Már az elején sikerült elkerülnöd a beskatulyázást, s pályádat azóta is végigkíséri ez a sokszínűség...

… ami nagyon fontos számomra. Nem hagytam magam egyfélére leláncolni, de nyilván nem is ezt váltottam ki a rendezőkből. Például, amikor Garas Dezső elvitt a Margitszigetre a Csárdáskirálynőbe, nem János királyt akarta viszontlátni a színpadon mint Kaucsiánó Bonifác grófot, hanem azt a Bónit, aki szerelmes Stáziba, Szilviába és mindenkibe, életvidám, boldogságra vágyó fickó, aki még gondol is valamit a világról. A mulattató komédiától az olyan pszichologizáló drámáig, mint a Play Strindberg, rendkívül széles palettán kapok játéklehetőséget. Szerintem ilyen egy boldog színész, aki sokfélét és sokféleképpen valósíthat meg a színpadon. Ha csak egyfélét játszhatnék, mindent a ma divatosnak kikiáltott, áthallásos, politizáló színházi attitűdből kellene megfogalmaznom, egy perc alatt megbolondulnék. Nem tudom elképzelni, hogy ne lehessek önfeledt, szarkasztikus az egyik pillanatban, míg a másikban gyilkos és megveszekedett a drámai igazságot képviselve.
Nagy szerencsém volt, mert különféle rendezőkkel hozott össze a sors már a pályám korai szakaszában is. Nemcsak munkáik stílusjegyei voltak különbözőek, de a munkamódszer, a megközelítés is eltérő volt, például Gábor Miklósnál, akinek két rendezésében kaptam főszerepet, és többször játszottunk együtt, vagy Vámos Lászlónál, aki rendkívüli humorérzékével, precizitásával hatott rám. Említhetem Kerényi Imrét, Sík Ferencet, Szikora Jánost, akik megint más világot tártak elém, Taub Jánost, aki végtelen türelemmel tudott felépíteni egy-egy produkciót. Tavaly ismerkedtem meg egy fiatal rendezővel, Szabó K. Istvánnal, akinek gondolkodásmódja, színházról alkotott felfogása hasonló, a vele végzett munkában éreztem azt a hangulatot, amit annak idején Taubnál tapasztaltam. Nagyon fontos számomra Valló Péter barátsága, illetve az a világkép és életszemlélet, amit ő képvisel. Az elmúlt években Hargitai Ivánnal dolgoztam a legtöbbet és legsikeresebben, a vele létrehozott előadások szerezték a legtöbb örömöt Székesfehérváron.

Az, hogy ennyiféle rendezői stílussal, módszerrel találkoztál, bizonyára türelmesebbé, nyitottabbá is tett.

Igen, kellő kíváncsiság nélkül nem lehet előbbre jutni. Azok a kollégáim, akik nem hajlandók kilépni az előző munkából, és képtelenek megnyitni önmagukat új impulzusok és rendezői elképzelések felé, egy idő után saját maguk karikatúrájává válnak. Persze lehet, hogy mások szemében én is önmagam karikatúrája vagyok ezzel a sokszínűséggel, de ebben érzem jól magam.

Miért jöttél el a Nemzetiből – a gyakorlati időszakot is beleszámítva – kilenc rendkívül intenzív, sikeres esztendő után?

Igazgatóváltás történt, Csiszár Imre érkezett Miskolcról, és úgy láttam, nekem nincs ott jövőm.

De marasztaltak volna?

Igen, Csiszár szerette volna, ha maradok, de addigra döntöttem. Abban az évadban, amikor már ő volt az igazgató, s én még társulati tag voltam, kirajzolódtak bizonyos tendenciák, amelyekhez nem volt affinitásom. Szőke István, aki néhány héttel ezelőtt meghalt, csupaszív, bűbájos ember volt, de amikor rendezett, nehezen elviselhető személyiséggé vált. Osztrovszkij Erdő című darabján dolgoztunk együtt, de nem boldogultunk egymással, és hamar felmértem, hogy ebből nem lehet gyümölcsöző kapcsolat. Ezért is döntöttem úgy, hogy mindenképpen elmegyek. Kerényi a Madách Színház direktora lett, felhívott, és azt mondta, hogy Mácsaival együtt menjünk át oda, és folytathatjuk a korábbi munkát.

Nem bántad meg?

Nem, mint ahogy egyik döntésemet sem bántam meg. Inkább azt gondolom, sokan vannak, akiknek megbánást kellene tanúsítaniuk, mert lehetetlen helyzeteket teremtettek különböző színházakban. Gondolok itt akár a Nemzeti említett igazgatóváltására. Nyilván a fenntartó felelősségéről van szó, de azt nem lehet annyival elintézni, hogy nem értenek hozzá. Ha valaki politikai szempontból megfelel, még nem biztos, hogy szakmailag alkalmas a színházvezetésre. Sok példát látunk mostanában is erre. Viszont azoknak, akik döntenek a kinevezésekről, nem múlik rajta az életük, s az sem számít, hogy néhányan belepusztulnak. Nem fegyverrel oltják ki mások életét, csak ellehetetlenítik őket, kihúzzák a lábuk alól a talajt, amibe belebetegszenek, majd meghalnak. Az igazgatók „saját halottjainak” nem lehet a bíróságokon igazságot szolgáltatni, de elsősorban nem rajtuk kell számon kérni. Nem véletlenül fogalmaztam ennyire sötéten, mert érzékeltetni akartam a helyzet súlyosságát.

A Madách Színházban hogy érezted magad? A Macskákban mutatkoztál be, amit azóta is játszol.

Igaz, hogy volt néhány éves kihagyás, de végül – engedve Seregi László unszolásának – visszamentem, és jelenleg is játszom az előadás három fontos karakterét. Huszonhat év telt el azóta, hogy beálltam Haumann Péter szerepébe, ma már kevesebb ceruzára van szükség a sminkhez, hogy öregítsem az arcom. Jól éreztem magam, ott is nagy szeretet vett körül, és bőségesen elláttak szerepekkel.

Mégsem maradtál állandó tag, a szabadúszást választottad.

Talán a Nemzetiben eltöltött időszak is kiváltotta belőlem, hogy szerettem volna kiszabadulni a „próbatábla szorításából”. Egy évad után megkértem Kerényit, engedjen el szabadúszónak. Ő ezt megértően fogadta, de természetesen az ottani szerepeimet tovább játszottam, és újakat is kaptam. Balikó Tamás, Kolos István és Mácsai Pál Ádám Ottó osztályában végezték a posztgraduális rendező szakot, így kézenfekvő volt, hogy a Madách Színházban készítik el vizsgáikat. Kerényi ambícióiból adódott a lehetőség, hogy Huszti Péter művészeti tanácsadói jelenléte mellett a Madách Kamara valamelyest önállósodjon, és ott a fiatalok elképzelései teret kapjanak. A főiskoláról átmentettük a Teaház az Augusztusi Holdhoz című előadást, és ugyancsak ott mutattuk be többek között A vád tanúját Balikó rendezésében és az egyik kedvenc előadásomat Kolos István barátom rendezésében. Ez volt a Becket, avagy Isten becsülete. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy Istvánnal újra dolgozhassak a tavaly bemutatott Rejtélyes viszonyokban.

Sokfelé megfordultál szabadúszó időszakodban, így a Radnóti Színházban is, ahol kezdetét vette termékenynek tűnő munkakapcsolatod Valló Péterrel, ami immár több mint negyedszázada tart.

Bármilyen furcsa, de Péterrel dolgoztam legtöbbször. Az általad említett munkánk az Anna Karenina pályaudvar volt, amelyben Oblonszkijt játszottam. Megfordultunk a régi Arizona Színházban, játszottunk Dunaújvárosban és Sopronban. Péter az Új Színházban is rendezett, a Phaedrát és a Fogat fogért című Feydeau darabot állítottuk színpadra. A Pinceszínházban Harold Pinter Árulását mutattuk be, ami sajnos nagyon kis szériát ért meg. Kevés néző jött el, a szakma sem vette észre. Ugyanerre a sorsra jutott ugyanott Molnár Ferenc szövegeiből készült Józsi című előadásunk Gyabronka József főszereplésével. Legutóbbi közös munkánk az ugyancsak méltatlanul alulértékelt és keveset játszott Hedda Gabler volt a Radnóti Színházban. Míves, mélyen elemzett előadás született, nem szólva Petrik Andrea csodálatos színészi kisugárzásáról, Csomós Mari, Martin Márta, Adorjáni Bálint, Pál András nagyszerű alakításáról. Rendkívül izgalmas, emberpróbáló munka volt, fáj a szívem érte.

Mostanában az a tendencia, hogy mindent modernizálnak, átértelmeznek, applikálnak a mai közegre, Vallót viszont csak a történet és a darabból kibontható szerepviszonyok érdekelték, mert az árulás, a szerelem hatalma, a kiszolgáltatottság, a korán elszenvedett sérelem, az a lelki összeroppanás, ami Heddát érte, örökérvényű, korszakoktól független, nem kell, hogy aktuálpolitikai üzenetet hordozzon. Péterrel azért is inspiráló a próba, mert tudatos elemző munka eredményeként mindig nagyon pontosan megfogalmazza, amit elképzel, és azon lépésről lépésre végigvezeti a színészeit. Nem minden rendező képes a gyakorlatra átfordítani elméleti megközelítéseit.

Nem merült fel sohasem, hogy a Radnóti Színházhoz igazolj, ahol többször is játszottál?

De igen, Bálint András két alkalommal is szerződést ajánlott. Először akkor, amikor az Anna Kareninát és a Miss Daisy sofőrjét játszottuk, de nem akartam még feladni a szabadúszó életformát. Legutóbb pedig utolsó igazgatói évadában esett szó szerződésről, miután bemutattuk a Hedda Gablert. Leültünk, ezúttal is hosszan beszélgettünk, majd megkérdezte: „Ugye nem mondasz megint nemet?” Mire így válaszoltam: „Andris, nem nemet mondok, csak nem mondok igent. És ez nagy különbség.” Akkor már a Vörösmarty Színházban játszottam, és nem voltam elégedett a puszta ténnyel, hogy ismét fővárosi színész lehetek, tudni akartam, mi lesz a dolgom pontosan, de ő ezt nem részletezte, amit én tiszteletben tartottam és Fehérvár mellett döntöttem. Elmondhatom azonban, hogy huszonöt éven át vendégként voltam tagja a Radnóti Színháznak az ő igazgatása alatt.

Törőcsik Mari hívására viszont igent mondtál, amikor a Művész Színház létrejött.

Marinak nem lehetett nemet mondani. Jó volt részt venni az ottani munkában. Olyan előadások születtek, mint Taub János sokak által vitatott, de magas minőségű Koldusoperája, A királyasszony lovagja, Vlad Mugur Goldoni rendezése, A hazug, illetve – hogy azok közül is soroljak néhányat, amelyekben nem játszottam – a Vízkereszt, az Üvöltő szelek, A nagybácsi álma. Közben nagyvonalúan kiadtak vendégeskedni a Madáchba, a Radnótiba és más helyekre. Komoly felhajtóerőt jelentett, hogy Törőcsik Mari, Schwajda György és Taub János hasonlóan gondolkodtak, erős társulatot és értékes produkciókat akartak létrehozni.

Play Strindberg – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár (fotó: Horváth Gábor)

 

Aztán a Művész Színház nagyon hamar, már a következő évadban meg is szűnt.

Ez olyan tragikus pillanata szakmai életemnek, amiről nem is lehet őszintén beszélni. Mert ha elmondanám, valójában mit gondolok a Művész Színház zátonyra futtatásáról, akkor néhányan becsületsértési perrel fenyegetnének engem. Pedig ők is tudják, mi az igazság. Legyen elég annyi, hogy nem szolgálta a színházigazgatók érdekeit még egy művész színház Budapesten. Marit csúfosan meghurcolták egy sikkasztási gyanúsítással, amiről hamar bebizonyosodott, hogy alaptalan volt. Nem tudom, utána kértek-e tőle bocsánatot. A szakma – ahelyett, hogy segítette volna a társulat együtt maradását, és védelmet biztosított volna – „tétlen-tevőlegességgel” szemlélte a történéseket. A végén pedig odajöttek sajnálkozni, s úgy tettek, mintha tiltakoznának.

A Művész Színház helyén Thália lett. Hogyan folytatódott a pályád?

A Tháliában olyan nagyszerű előadásokat tudtunk létrehozni, mint Mrożek Szerelem a Krímben című darabja, vagy az Egerek és emberek. Nyolcan (Bánsági Ildikó, Ráckevei Anna, Nagy-Kálózy Eszter, Tóth Auguszta, Bubik István, Eperjes Károly, Gáspár Sándor és én) együtt maradtunk, megalakítottuk a Kelemen László Színkört, és házalni kezdtünk. Taub a végsőkig kitartott mellettünk, továbbra is rendezett nekünk előadásokat. Megcsináltuk A chioggiai csetepatét, és azzal a produkcióval szerződtetett bennünket Schwajda, aki visszament Szolnokra igazgatónak. Többünknek adott más munkákat is: Ráckevei Anna és Eperjes Károly az Ártatlan bűnösökben Vasziljevvel dolgozott, én A velencei kalmárban játszottam Antoniót. Ebben az időszakban rendezett Valló Péter három Csehov egyfelvonásost Bánsági Ildikóval, Dengyel Ivánnal, Gáspár Sándorral és velem, amit Dunaújvárosban mutattunk be. A következő évben Márta István lett az Új Színház igazgatója, aki a kinevezését követően megkeresett bennünket, és felajánlotta, hogy mindannyian szerződjünk oda a Goldoni és a Csehov darabokkal együtt. A chioggiai csetepatét szegény Bubik István haláláig játszottuk. Amikor beléptem az épületbe, mondtam a kollégáknak, hogy körbeértem, hiszen ezeken a deszkákon kezdtem a pályámat a Budapesti Gyermekszínházban, s most visszatértem.

Az Új Színházban maradtál legtovább, tizennégy évig. Eleinte játszottál jókat, de aztán egyre kevésbé halmoztak el komolyabb feladatokkal, különösen az utolsó években.

Valóban így volt. Egyre több külső felkérést kaptam. A Radnóti Színházban játszottam Az ideális férjet öt évig, Veszprémben a Csókos asszony Tarpataky báróját, valamint Szinetár Miklós rendezésében Bicska Maxit a Koldusoperában. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, minden rendben van. Pedig nem volt rendben, de a szerepeim és a személyes kapcsolataim mégis ott tartottak engem. A legtöbben láttuk, hogy megérett a változásra a színház, és nem lehetett volna úgy folytatni, ahogy addig. Márta István azonban elhitette mindenkivel, hogy továbbra is igazgató lesz, ezért mások nem mertek pályázni, így viszont Dörner György lett a befutó. Nem akarok erről beszélni, mert ez is minden ízében csúfondáros történet, beleértve a hisztériakeltést, az utcai demonstrációkat. Szomorú tanulságai vannak annak az igazgatóváltásnak is, arra sem lehet büszke a magyar kulturális közélet.

Amikor a minden szakmaiságot nélkülöző igazgatóváltás bekövetkezett, azonnal tudtad, hogy menned kell?

Hát persze, az nem lehetett kérdés. Dörner marasztalt, de mondtam neki, hogy nem maradok ott. Nem kezdtem el telefonálgatni, nem akartam a korábban felhabosított hisztériát tovább gerjeszteni, vártam, hátha valaki megkeres. Sokan gratuláltak a döntésem miatt, de szerződést egyedül Fehérvárról, Quintus Konrád ajánlott két hónappal később.

És most hogyan szemléled a színház körüli újabb fejleményeket? A fővárosi közgyűlés újabb ciklusra felhatalmazást adott Dörnernek. Ugyanazok a tanulságok, mint öt évvel ezelőtt?

Muszáj erről beszélnem?

Nem hagyhatjuk szó nélkül, már csak azért sem, mert nem titkoltad, hogy Hargitai Iván pályázatának drukkoltál.

Végtelenül elkeserített a hír. Súlyosabbak a tanulságok, mert most több volt a jelentkező, és ezúttal szélesebb kínálatból, szakmailag felkészült pályázók közül lehetett volna választani. Erre viszont a jelek szerint nem volt meg a politikai felhatalmazás, és kukába került az összes jó szándékú javaslat. A fejlődés kikövetelte változás ezúttal nem következett be, ami visszalépést jelent a magyar színházi életben. Igen, valóban Hargitai Ivánnak drukkoltam a pályázók közül. Megpróbáltam itt-ott ráirányítani a figyelmet, lévén, hogy ő nem hangoskodó, törtető színházi személyiség, viszont felkészült, értékes munkát végző rendező, akinek hajlandó vagyok elhinni, hogy jó igazgató lett volna. Úgy láttam, komolyan és nagy alázattal állt ehhez a kihíváshoz, alapos, átgondolt pályázatot tett le az asztalra csapatával, amire most – úgy látszik – nem volt szükség. Remélem, a mostani kudarc nem szegi kedvét, és nem adja fel ezt az ambícióját. 

Egyértelmű, hogy nem szakmai döntés született. Ha nagyon elvetemült lennék, mindenkit arra köteleznék, aki a döntést meghozta, vagy részt vett benne, hogy innentől kezdve csak abba a színházba járjon. Ilyet persze nem mondok, mert ezzel sérteném egyes kollégáim jó szándékú igyekezetét, akik kényszerből vagy egyéb más motivációból a Paulay Ede utcai színházban dolgoznak. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a politika ezúttal is átgázolt rajtunk, mi pedig ezt hagyjuk. A rendszerváltás tájékán elmulasztotta ez a szakma megfogalmazni szuverenitás iránti igényét. Előbbre valók voltak a túlélés érdekében megkötött kisszerű alkuk, s ezt a politika kihasználta, hiszen ő nem éli át a színházak mindennapi problémáit, csak arra van tekintettel, hogy neki mennyibe kerül egy-egy intézmény fenntartása.

Amikor hátat fordítottál az Új Színháznak, hamar otthonra találtál Székesfehérváron. Mi formálódott Szikora János és vezetőtársai keze alatt a Vörösmarty Színházban?

Úgy látom, a társulatépítés jelenleg is tart. Az elmúlt öt évben több jelentős munka született, közülük néhányat méltatlanul elhallgattak a szélesebb közönség előtt. Mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, én is azokon a produkciókon keresztül tudom leginkább lemérni a társulati hangulatot, amelyekben részt veszek, s számomra izgalmasak.

Melyeket emelnéd ki ezek közül?

Nemcsak fehérvári működésemnek, de eddigi pályámnak is jelentős állomása volt A fösvény, melynek címszerepét játszottam.

Az általad megformált Harpagon – miközben kiábrándító tulajdonságai is felszínre törtek – nem tűnt annyira szörnyetegnek, mint más interpretációkban. Felfedezhettük nézőként emberi vonásait, s próbáltuk megérteni őt. Ez volt a te közelítési pontod is, amikor beléhelyezkedtél?

Igen, ez annak a pontos elemző munkának az eredménye, amit Hargitai Iván elvégzett, s ahogyan ő gondolkodott a darabról, benne erről a szerepről. Nem egy pénzes ládikáján ülő, halála előtt öt perccel lévő öregemberről akartunk mesélni, mert az legfeljebb csak komikus lehet. Erősebb a dráma, ha olyan javakorabeli, ötvenes pasast állítunk középpontba, aki még élni akar. Fiatal feleséget szeretne szerezni magának, eközben konfliktusba kerül a gyerekeivel, s végignézhetjük, mivé teszi az embert a pénz.
Az Amadeus ugyancsak meghatározó volt számomra, nagyon sajnálom, hogy ma már nem játsszuk. Peter Shaffer megközelítése sokat változtatott Mozart és Salieri megítélésén. A zenetörténetet ismerők tudják, hogy nem ez a hiteles történet, ezért bátran újrafogalmaztuk és korszerűsítettük a darabot, inkább mai környezetbe helyeztük. Nem valami rizsporos, múltba révedő történetet akartunk elmesélni, hanem azt próbáltuk előtérbe helyezni, milyen az, amikor egy tehetséges, ünnepelt művész rájön, hogy van nála sokkal tehetségesebb, s ez a felismerés hogyan keseríti meg az életét.

Dürrenmatt Play Strindberg című darabjában a színpadon jelenlévő házastársak – talán életük reménytelenségét, kilátástalanságát kompenzálva ezzel – szüntelenül gyötrik egymást. Hogyan találtad meg a kulcsot a férj, Edgar figurájához?

Szabó K. István adta kezembe a kulcsot, és nem kellett sokat bíbelődni vele, mert nyitotta a zárat. Ebben a munkában is az inspirált, hogy pontos elemzés és mondanivaló mentén haladtunk. Arról akartunk beszélni, hogy a körülmények, a kényszerek hatására hová juthat két ember házassága. Tettük ezt úgy, hogy mindhárman, Tóth Ildikó, Sághy Tamás és én, boldog családokban élünk. Magamban sehol sem találtam kapaszkodót a teljesen deformált figura karakterének megjelenítéséhez, de ahogy beszélgettünk róla, mondatról mondatra elemeztük a darabot, fokozatosan életre kelt bennem ez az alak. Nagy élvezettel vetettük bele magunkat ebbe a szörnyűségbe, ami nagy játékszabadságot ad a színésznek, olyannyira, hogy kezdetben talán még rakoncátlan voltam, de ma már sprődebben fogalmazok. A legnagyobb öröm, hogy a nézőtéren bizonyos pillanatokban moraj hallatszik, az emberek már kínjukban is elkezdenek röhögni. Alighanem ez lehetett Dürrenmatt szándéka, amit, úgy érzem, sikerült elkapnunk, legalábbis abba az irányba tartunk, hogy sikerüljön. Néhány napja újítottuk fel a darabot, és ebben az évadban továbbra is látható az előadás.

A Rejtélyes viszonyokban, mely a Vörösmarty Színház és a budapesti Rózsavölgyi Szalon koprodukciójaként született meg, egy világtól elvonult, magányos írót játszol. Az is nagy kihívás lehet.

Igen, nagy kihívás minden egyes előadás, ráadásul ez életem első kétszereplős darabja. Hálás vagyok Zimányi Zsófiának, aki felajánlotta, játsszak valamit a Szalonban, és választhatok rendezőt és partnert is. Ritka ajándék, mert ezt az előadást húsz év várakozás után Kolos Istvánnal találtuk ki, és mellénk állt Szikora János is. Abel Znorkónak nincs egyetlen olyan tulajdonsága sem – kivéve megszállott, őrült szerelme –, amihez fogódzót találtam volna a saját életemben. István végig türelemmel és nagy empátiával vezetett. Nem is tudom, honnan bányásztam elő ezt az elképesztő pacákot. A Rejtélyes viszonyok jó minőségű bulvárdarab, de nem az volt az elsődleges szándékunk, hogy szórakoztassunk s a nézőt elandalítsuk. Két abnormális ember konfliktusa, belső küzdelme kerül boncasztalra. Mert az nem normális, hogy valaki éveken keresztül levelezésben élje ki érzelmi igényeit, de mégis el kell fogadni. Nem muszáj mindenáron macsó képet vetíteni magunkról, nem kell szégyellni gyengeségeinket. A próbák folyamán tömörítettük a szöveget, ezáltal szikárabb lett mindkét figura és több teret kaptak a belső történések. 80 perc feszültség, izgalom, váratlan fordulatok, érzelmi és szellemi hullámvasút – és mindez karnyújtásnyira a nézőktől. Lábodi Ádámmal ez a sokadik közös munkánk, hiszen együtt játszottunk A fösvényben, az Amadeusban, a Hamletben, most pedig legújabb bemutatónkban ő alakítja Figarót, én pedig Almavivát. Most már, ha tehetjük, keressük ezeket az alkalmakat. Ennyi idő után megkockáztatom, hogy jó hatással vagyunk egymásra, legalábbis Ádám rám egészen biztosan.

Ha már a Figaro házasságát említed, most, amikor beszélgetünk, egy héttel vagy a premier után.

Úgy érzem, azon az úton haladunk, s ugyanolyan minőséget sikerült létrehoznunk Hargitaival, mint A fösvény vagy az Amadeus esetében. Almaviva ugyancsak egy szörnyeteg. Nehéz őt jellemezni, mert nagyon rossz véleményem van róla, ennek ellenére, vagy talán épp ezért, nagy kedvvel játszom. Sok felesleges, XVIII. századi részlettől megtisztítottuk a darabot, nem aktualizáltuk, csupán korszerűsítettük. A mű alapkonfliktusát az adja, hogy a gróf úr magának követeli az első éjszaka jogát. Nagy kérdés, hogyan lehet ezt a XXI. században közvetíteni. Ahogy megfogalmazzuk, ahogy a szereplők ezt a problémát intonálják, az adja a kulcsot az egész történethez, s innentől minden a helyén van.

Negyven év felidézésére kértelek. Annak idején, ha gondolkodtál a jövőn, így képzelted pályád alakulását?

Mindig hiányzott belőlem a távolra látás, mert a mindenkori feladataim lekötöttek, és közelre szabták a figyelmemet, nem volt módom azon törni a fejem, hogyan lesz tovább. Engem mindig hívtak, soha nem kényszerültem telefonálgatni, önéletrajzot küldözgetni, és remélem, ez így is marad. Most Fehérváron találtam meg azt a közeget, ahol jól érzem magam, és inspiráló feladatokat kapok. Hamarosan az első ciklus végére érünk, hiszen lejár Szikora János megbízatása. A kérdés, haladhat-e a társulat tovább a megkezdett úton.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor