3N avagy Csehov Három nővér – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Vetített háttérképek kísérik mind a négy felvonást a székesfehérvári Három nővérben (amit itt három felvonásban játszanak, az első kettőt vonják egybe). Az elsőben bárányfelhős, kék nyári ég, a másodikban éjszaka hófoszlányokkal, a harmadikban tűz lángol, a negyedikben a folyóvíz csillámlik-tükröződik. Felmerül a kérdés, hogy az időpont, a helyszín és  (az előbbiektől nem függetlenül)  a hangulat jelzésén kívül lehet-e még valami pluszjelentésük. A négy őselem jutott eszembe, és hogy a Prozorov testvérek közül melyik melyiknek feleltethető meg. Mása a tűz, ez kétségtelen, és akkor talán Irina a levegő, Olga a víz – Andrejnek meg marad az elméletből kilógó éjszaka.

Az előadás legfőbb jellegzetessége persze nem ez, hanem a négy testvér megkettőzése. Hívószónak és marketingeszköznek is hatásos: ha néhány év múlva valaki a Három nővér-előadásokat emlegeti (csak az idei évadban ez már a második bemutató az Örkény színházi után), azt mondja majd: tudod, a duplázós. Ha egy rendező ilyen rendhagyó megoldást választ, mint most Szikora János, akkor az egész előadást egy lapra teszi fel. Ha sikerül igazolni a megoldás létjogosultságát, ha ettől többet tudunk meg a szereplőkről, más szemszögből látjuk őket és az egész drámát, mint általában, akkor nyert. Ha nem, az ötlet megmarad érdekes kísérletnek. Jelen esetben az utóbbi felé hajlok. Szász Júlia, Kovács Panka és Cseke Lilla Csenge kaposvári egyetemi hallgatók nagyon fiatalok. Igaz, az Irinát alakító Kovács Panka életkorban stimmel a karakterrel, és a többieknél sem túlságosan nagy az eltérés. Színésznőpárjukhoz képest azonban színészi eszköztáruk – szemmel látható tehetségük és szép pillanataik mellett is – még csak alakulóban van. Ettől az első felvonásnak, amelyben nagyrészt ők szerepelnek, van egy egyetemi vizsgaelőadás hangulata. Nem beszélve arról, hogy ilyen korkülönbséggel Versinyin (Sághy Tamás) és Kuligin (Egyed Attila) majdhogy nem „liliomtipróknak” tűnnek. Andrej esetében az okoz gondot, hogy a két színész – Szurcsík Ádám e. h. és Börcsök Olivér –  olyan közel áll egymáshoz életkorban, külsőben és játékstílusban is, hogy nem különülnek el markánsan, mintha ikertestvérek lennének.   

Sághy Tamás, Szász Júlia e. h. és Tóth Ildikó (fotó: Kiss László)

A szerepkettőzés kétségtelenül kivetíti, hogy a testvérek a valós életkorukhoz képest elcsúszásban élnek. Mint a progéria nevű betegségben: csak ők nem testileg, hanem lelkileg öregszenek gyorsabban a normálisnál. A rendezés következetesen végigviszi ezt a fiatal-idős játékot, és vannak pillanatok, amikor ez valóban gondolatébresztő tud lenni, mint például amikor a harmadik felvonás végén a négy testvér hosszú idő után egy pillanatra újra egymásra talál, és újra úgy tudnak összebújni, együtt nevetni, mint régen. Ekkor újra a négy fiatal színész találkozik a színpadon. Többször előfordulnak olyasféle párbeszédek a két én között, mint Karinthy novellájában, a Találkozás egy fiatalemberrel címűben. De lehet, hogy ezek nem is szó szerinti párbeszédek, hanem egymás mellett létezések, mint például a negyedik felvonásban, amikor a két Irina ül egymás mellett a hintaszékben, és „csak” az arcuk beszél. Összességében azonban nem tudunk meg többet ezzel a megoldással az egészről, mint egy, ebből a szempontból hagyományos Három nővér-előadásból.

Az, hogy a nővérek gyakran ki- és bevonulnak Zoób Kati gyönyörűséges jelmezeiben, ad egy enyhe divatbemutató-ízt a látottaknak. A jelmezeken a legkisebb részletek is ki vannak találva. A katonás közegben a nővérek ruhájára is katonás részleteket csempésztek: Mása blúzát töltényhüvelyek díszítik, testvérei ruháján is feltűnik egy-egy váll-lap. A fiatal-idős ruhavariációk annyiban különböznek, hogy a csipke a fiatalokén jobban átlátszik. Még Natasa ruhája se tud csúnya vagy ízléstelen lenni azzal a bizonyos zöld övvel, csak a színe üt rá a különben szép ruha másféle zöldjére. A díszlet már jóval visszafogottabb: egy-egy jellegzetes tárgyat helyeznek el a színpadon a thonet székek, vörös terítővel letakart asztalok mellett: díszes órát, elegáns pamlagot, az utolsó felvonásban egy kerti hintát. 

Petrik Andrea (fotó: Kiss László)  

Ez a külsődleges artisztikum  például a cselló szerepeltetésében is megjelenik. Az előadás elején Mása játszik rajta, később Versinyin és Mása kapcsolatát azzal jelzik, hogy Versinyin szétnyitja Mása combjait, és odahelyezi a hangszert, a férfi távozása után pedig Mása ütni kezdi a húrokat. 

Van néhány olyan szerep, amelyben az alkotók eltérnek a megszokott karakterábrázolástól. Kiss Diána Magdolna Olgája szebb és lágyabb, nem keserű és nem kemény, inkább csak józan és határozott. Varga Máriának Anfisza szerepében olyan tartása van, mint egy száműzött hercegnőnek, aki inkább irányítja, mint szolgálja a családot. Szoljonij (Tűzkő Sándor) szerelme itt átcsap agresszióba, kis híján megerőszakolja Irinát. Egyed Attila Kuliginja pedig egy ponton tényleg megbánja, hogy nem Olgát választotta annak idején. 

A szokásosnál többen vannak a kamaraterem nem túl nagy színpadán –  talán ez is hozzájárul, hogy vannak jelenetek, amikor a szereplők egy része szinte állóképbe merevül, nem tud mit kezdeni magával. Kevés az igazán karakteres jelenlét, és azok is inkább a kisebb szerepekhez kötődnek. A főszerepeknél a szerepmegosztás miatt nem születhettek hagyományos értelemben vett szerepívek, így inkább egy-egy szép pillanat marad meg az emlékezetben, azokból is leginkább arcok, mint például Tóth Ildikóé, ahogy Másaként a férjét hallgatja, vonásain egy elrontott házasság minden keserűségével. Vagy Törőcsik Franciska feldúlt, rémült arca Szoljonij rohama után.  

Erős jelenléttel bír a már említett Varga Mária mellett Gáspár Sándor Csebutikin doktora, amikor joviális pótatyáskodása lehullik róla a részegség lucidum intervallumában. Petrik Andrea karcos Natasája nem a végletesen romlott, inkább a köznapi, nemtörődöm önzést és közönségességet jeleníti meg. 

Cseke Csilla Csenge e. h., Kiss Diána Magdolna, Tóth Ildikó, Szász Júlia  e. h., Kovács Panka e. h. és Törőcsik Franciska (fotó: Kiss László)

Míves, szép produkció a székesfehérvári. Ez a jellemzője azonban egyben a hátulütője is, mert ha egy előadásban elsősorban egy ötletre és annak végig vitelére, valamint a jelmezekre figyelünk, az nem biztos, hogy jó. Ahogy az sem, ha túlságosan széppé stilizálják, ami a színpadon történik. Mert akkor már az igazságában is kételkedni kezdünk. 

Turbuly Lilla