„The Sound of Simon Rattle – Berliner Philharmoniker”
Simon Rattle azzal hívta fel magára a zenei világ figyelmét, hogy a Birminghami Szimfonikus Zenekart rangos nemzetközi mezőnyben is „ütőképes” együttessé fejlesztette. 25 évesen lett e zenekar első karmestere, 10 évig töltötte be ezt a tisztet, majd további 8 évig vezető karmesterként állt az együttes élén. Mondhatni, összeforrott a nevük – ezt erősítette megannyi hangfelvételük, és közös teljesítményükkel arattak sikert több kontinensen turnéikkal (közben Rattle energiájából 13 évig tartó vendég-karmesterkedésre is futotta, a Los Angelesi Filharmonikusoknál).
Miután Claudio Abbado bejelentette, hogy a 2001/2002-es évadot követően visszavonul, a Berlini Filharmonikusok (1999. június 23-án) Rattle-t választották vezető karmesterüknek és művészeti vezetőjüknek – e minőségben 2002. szeptember 7-én adta bemutatkozó koncertjét. 2013 januárjában jelentette be, hogy szerződésének lejártakor, 2018-ban megválik posztjától. Sikersorozata e világklasszis zenekarral tovább folytatódott – Berlint azzal tudta meglepni, hogy új kezdeményezésekkel rendkívül eredményesen népszerűsítette a zenét mind a fiatalok körében, mind pedig a komolyzene iránt korábban nem érdeklődők táborában. Tette mindezt anélkül, hogy hírhedett igényességéből jottányit is engedett volna.
A háttérben talán Rattle 60. születésnapja is közrejátszott abban, hogy hangverseny- és stúdiófelvételekből három korongos válogatást jelentessenek meg. A Warner Classics újdonsága a műsort összeállító Rolf Gertler ízlését és szakmai hozzáértését dicséri. Végighallgatnivalót kínál, amelynek (szinte) valamennyi részlete önmagában is élmény.
Az első korongon Mahler-adagiók szerepelnek. Nyitószámként az 5. szimfónia IV. tétele kapott helyet (Adagietto), azé a kompozícióé, amely Rattle vezető karmesterként bemutatkozó koncertjének műsorán is szerepelt. Ezt követi a 9. szimfónia IV. tétele (2007-es hangverseny részlete), és időben legkorábbiként, 1999-ből a 10. szimfónia I. tétele (Cooke verziójában), majd a 2., „Feltámadás” szimfónia fináléja (Kate Royal és Magdalena Kožená szólójával, s a Berlini Rádiókórus közreműködésével). Lenyűgöző az egész így egyvégtében is – hiszen nem a zene „lassú” jellege dominál, hanem a figyelmet lekötő előadás: valamennyi tétel formája, tematikus anyaga, hangszerelése egyedi, s e hangversenyrészletek hangképe arról tanúskodik, hogy a partitúra értő olvasása akusztikusan „többdimenziós” előadást eredményezhet, amelynek különleges szépségei „átjönnek” a felvételeken is. A markáns szólók mindegyre újabb tér-dimenziókat érzékeltetnek, s visszatéréseik biztos formai támpontot adnak (vagyis a zenébe belefeledkezett hallgató a betűképlettel nehezen leírható folyamatokban is otthon érezheti magát). Lenyűgöző a dinamikai skála szélessége; a leheletfinom halktól a megannyi karaktert hordozó, harsogó hangzásokig.
„Rhythm & Colours” – ezt a címet kapta a további két korong, s valóban, káprázatos színpompa bódítja el a hallgatót. Összeállításoknál „fanyalgási szempont” lehet, ha terjedelmes és rövid számok váltakoznak, miként az egymásra következő műsorszámok viszonya is. Ezúttal ilyenre sem ok, sem szükség: a hallgatót szárnyukra veszik az elhagzó darabok, magával ragadja az impulzivitás, és maradéktalanul képes jó hullámhosszon fogadni az adást. Belefeledkezik a fergeteges tempóba, majd boldogan megpihen, hogy újabb zenei kalandba bocsátkozhassék. A 2. korong műsora többnyire ismert művek részleteiből áll, a koncertfelvételek sorába három stúdiófelvétel ékelődik. Ami az előadások hőfokát, kidolgozottságát, mondhatni perfekcióját illeti, aligha észlelhető köztük különbség. Hatásos kezdet Holst A bolygók című szvitjéből a „Mars” tétel, melyet jólesően követ Debussy remeke, az Egy faun délutánja. Táncok sora (Csajkovszkij: A diótörő, Divertissement, Brahms 3. magyar tánca, majd szinte pillanatfelvételként, 1’47 terjedelemben a Carmina burana hatásos táncrészlete) után – itt hálásak lehetünk a korábbi rövid, koncentrált zenehallgatást nem igénylő trackért! – Sztravinszkij Sacre-jának negyedórás részlete csendül fel, magával ragadó előadásban (Első rész: A föld imádása). Szükséges a kontraszt: kevésbé ismert mű következik, Rahmanyinov Szimfonikus táncainak nyitótétele, aztán a Polovec táncok Borogyin Igor hercegéből – s mindezt képes fináléként „megemelni” A kijevi nagykapuval (Ravel hangszerelésében Muszorgszkij: Egy kiállítás képeiből). A táncok dominanciája után a 3. korongon halljuk a legszélesebb időbeli (stiláris) válogatást. Beethoven, Haydn, Schubert után Brahms Zongoranégyesének fináléja (Rondo alla Zingarese) Schönberg hangszerelésében egészen kivételes hangszínvarázs (ez is koncertfelvétel!), majd lemezrészleteken villan fel pompás hangkép Berlioz, Satie, Bizet, Dvořák, Elgar, Ravel és Bernstein zenéjéből, aztán búcsúzóul kalandozások: részlet A parfüm című film kísérőzenéjéből (Tom Tykwer, Reinhold Heil, Johnny Klimek), végül – ugyancsak 2002-ből, visszarímelve a kezdő műsorszám elhangzásának évére – Simon Rattle-t speakerként halljuk a Berlini Filharmonikusok 12 csellistájának partnereként, az 1951-ben született mexikói Sergio Cárdenas darabjában: The Flower is a Key (A Rap for Mozart). A hallgatónak meglepetés – az előadóktól pedig bravúros teljesítmény!
Azon a bizonyos lakatlan szigeten (ahová az elhíresült teszt-kérdés szerint 3 vagy 5 tetszőleges lemezt lehet vinni) bizonyára sokak életét megszépítené ez a remek válogatás – addig viszont a muzsikus-hallgatók számára is tanulságok, elsősorban karmestereknek és zenekari játékosoknak: ők akár partitúrával a kézben is próbálhatják megfejteni a zseniális karmester „titkát”.
Fittler Katalin
