A Ludwig Múzeum két kiállításáról

„Az, hogy hogyan látjuk a minket körülvevő valóságot, nagyban függ a történelmi tudattól – ez teheti lehetővé azt, hogy az elmúló jelent múltként értelmezzük. Ha ez sikerül, a jelen időben zajló történelem közvetlen megtapasztalásával képessé válhatunk arra, hogy beszélni tudjunk a múltról és a jövőről.” (Jonalta Gromadzka). Még nem sikerült az elmúló jelent múltként értelmezni, pedig nagyon jó lenne, igazán.

Vadnyugat – Az avantgárd Wrocław története

Volt egy béketábor, amelynek majd egy emberöltőnyi ideje (huszonhét éve) vége, de még mindig nem sikerült kikecmeregni az akkoriakból, és nem is biztos, hogy jó lenne, ha kikecmeregnénk, mert sok érdemes és konstruktív dolog született akkoriban is – ha lehetőség adódott rá. Itt a hatvanas évektől már a „puha diktatúra” és a gulyáskommunizmus a legvidámabb barakká aposztrofált bennünket. Vizuálisan ez nem fejeződhetett ki igazán. Voltak igazi művészek, de nem kaptak nyilvánosságot (Kassák halála évében kiállíthatott, de az Iparterveseket elzavarták). Kortársként – ahova tekinthettünk – a lengyel képzőművészet volt izgalmas és merész, látásmódjával, kísérletező kedvével, izgalmas plakátművészetével. „Vizuális műhelyek” voltak ott már a hetvenes évek legelején – mi meg tán még most is bajlódunk a szó értelmével. Nem nézhettünk akkor „vigyázó szemünkkel” Párizsra, de Wroclawra igen.

Wroclaw, Breslau Szilézia fővárosa évszázadokig. Falai között a II. világháború idején, a gyűlölet korában – előtte és közvetlenül utána – tízezrek, zsidók és németek pusztultak el – kegyetlenül elpusztították őket. A város lakossága „kicserélődött”. A megszületők új világot akartak teremteni, és teremtettek is. Művészet született, amelyből bemutatót láthattunk a Ludwig Múzeumban. A viszontagságos történelem nyomait viselő város Lengyelország nyugati peremén, a különböző kultúrák találkozási pontján rendkívül élénk, kísérletezésen és a vasfüggöny két oldalát összekötő együttműködésen alapuló művészeti életet hozott létre. A művészek saját „mikrovilágot” teremtettek, ezek hirdették – egyetlenként a béketáborban – a szabadság és függetlenség eszméjét.

Szószólójuk két zseniális alkotó: Jerzi Grotowski és Jelzy Ludwinski műkritikus. Grotowski a Laboratórium Színházat hozta Wroclawba, a szegény színházat, amelyben a darabok struktúrája teljes szabadságot biztosít a színésznek. (A színész addig kutat, míg el nem jut a totális, testet és lelket feloldozó „végzet” megítéléséhez). Nincs színpad, és a szereplők sem különülnek el a közönségtől. Ludwinski pedig a wroclawi Mai Művészet Múzeuma programjának kidolgozója volt, motorja és szervezője a képzőművészeti életnek. Ezért a hetvenes évek végéig Wroclaw volt a lengyel avantgárd fővárosa, majd az azt követő évtizedekben a Szolidaritás-mozgalom és az annak megtorlására bevezetett hadiállapot idején az ellenkultúra s a rendszerellenes művészet egyik legfontosabb központja. A wroclawi alkotók nyitottságának köszönhetően olyan vezető európai konceptuális és kísérletező művészek is bemutatkozhattak itt, mint Joseph Kosuth, Klaus Groh, Hervé Fischer vagy Bak Imre.

A Vadnyugat. Az avantgárd Wrocław története című kiállítás nem a wrocławi művészet történetét mutatja be, hanem magát a várost, annak művészetén keresztül.

A vasfüggönyt lebontották, Lengyelország identitásválsága azonban még nem ért a végéhez. A háborús traumák, illetve a szocializmus feldolgozása, pontosabban annak kísérlete határozta meg a 90-es éveket majd a 2000-es évek elejét is. Lassan kezd visszatérni az a multikulturális Lengyelország, amelyet a vészkorszakban majd az azt követő évtizedekben szinte maradéktalanul felszámoltak. A kapitalizmus folyamatos terjedésével párhuzamosan megjelent a tartós bizonytalanság is. Minden művészetben – így a vizuálisban is – ez a bizonytalanság tükröződik. A Fiatal Lengyelország – A valóság utóérzései című kiállítás a hazájuk rögvalóságát megörökítő, vizsgáló és kritizáló alkotók állásfoglalásaként is értelmezhető.

Józsa Ágnes