Cájtstükk, avagy a bizonytalanok – k2 Színház, Átrium Film-Színház

Vannak előadások, amelyek a hétfejű sárkány mellé – akivel amúgy is meg kell küzdeni ahhoz, hogy egy előadás igazán átütő lehessen – növesztenek még maguknak egy-két levágandó fejet. Valami ilyesmit gondoltam akkor is, amikor a Cájtstükk, avagy a bizonytalanok címét és ajánlóját olvastam. A németből átvett és magyarosra átírt kifejezés kimondottan mai, korlátozott hatóidejű produkciót ígér, a bizonytalanság hangsúlyozása és a színlap dodonai kérdései pedig (például: „Mi történik, ha valami történik?”) akár a nézőt is elbizonytalaníthatják, hogy adjon-e esélyt ennek az estének vagy sem. Akik a k2 Színház korábbi munkáit ismerik, nyilván erősen hajlanak az igenre, sőt, a Züfec után már meg sem lepődnek. Akik viszont nem, kétlem, hogy a cím és az ajánló alapján kedvet kapnak az előadáshoz. Hozzáteszem, a k2 címadásainak van egy másik, kifejezetten költői vonulata is, ilyen az Át az ingoványon vagy a Hantocska. 

Ha a nézők a címmel kapcsolatos dilemmák után mégis beülnek az Átrium Film-Színház nézőterére, az első tíz-tizenöt percben lehet, hogy megbánják. Mert mindjárt úgy kezdődik, mintha nem is kezdődhetne el: Koch Andrea, az Átrium ügyvezetője közli velünk, hogy a színészek nem érkeztek meg, az előadás elmarad. Aztán persze mégiscsak megjönnek, de a dodonai mondatok és velük a bizonytalanság a színlapról a színpadra költözik, kerül egy időgép is, és lassan tényleg nem tudjuk, mikor és hol vagyunk. Kell vagy fél óra a másfeles játékidőből, amíg rájövünk az attitűdre – hogy egy másik előadás címét parafrazeáljam –: miközben ezt a céltalannak tűnő kavarodást bogozgatják, mi magukról beszélünk. Vagyis elsősorban rólunk, nézőkről beszélnek, és arról, mi minden történhet velünk egy előadás hatására. Tehát a legkevésbé sem múlandó témáról, hanem a katarzis örök lehetőségéről. 

Az élethelyzetek viszont, amelyeket nagy vonalakban kibontanak, nagyon is honiak és maiak: menekültek, emigráns magyar fiatalok, a másság elutasítása, megosztottság és párbeszéd-képtelenség.  Egy ikerpár (Gyöngy Zsuzsi és Boros Anna) közül az egyik Berlinben él, a másik itthon tanít, aztán egy átmulatott éjszaka bódulatában úgy döntenek, hogy (A két Lotti mintájára) egy időre elcserélik az életüket. Csetelésük laza, szlenges, pergő párbeszéd. A zalai faluból, Bagodról a fővárosba vetődött meleg fiút (Borsányi Dániel) mélymagyar atyával (Domokos Zsolt) áldott és vert meg a sors. Aztán ott van még egy szíriai menekült (Horváth Szabolcs) és a róla drámát író lány (Piti Emőke) története. Meg a megkeseredett fizikusnő és időgépfeltaláló, akit vendégként Bíró Kriszta játszik. Szimpatikus, ahogy a fiatal társulat most is – mint az Át az ingoványon esetében Ascher Tamás meghívásával – közös munkával igyekszik áthidalni a generációs szakadékokat, nem beszélve a kőszínházi‒független színházi szakadékokról. Bíró Kriszta egy bírónőt is alakít (a nevekkel egyébként is sokat játszik az előadás), de fő szerepe a fizikusnő, akinek a lelki tetszhalottságból kell feltámadnia a katarzis által. A színésznő látható kedvvel, lelkesedéssel vesz részt a játékban. 

Mindenkinek több apró jelenet jut, amelyekben hozzánk, nézőkhöz beszélnek, az előadás ezekből a mozaikokból épül, de nem áll össze hézagmentes történetté. Itt ez teljesen a helyén van, hiszen az ábrázolt világ is tele van hézagokkal, egymás melletti, de a másikhoz nem kapcsolódó létezésekkel. Az egyes jelenetek így inkább szakadozott láncot formáznak, méghozzá úgy, hogy – szintén szándékoltan – nem egy professzionális, inkább egy műkedvelő előadás érzetét keltik. Az adott jelenet szereplői felénk fordulnak, nekünk beszélnek vagy játszanak, mialatt a többiek üldögélnek vagy éppen ténferegnek a színpadon, amitől a színpadképnek is némileg kusza jellege van, a buheráltnak látszó időgéppel, Jeli Sára Luca munkájával együtt.

Horváth Szabolcs, Viktor Balázs, Domokos Zsolt, Gyöngy Zsuzsi m. v., Boros Anna és Bíró Kriszta m. v. (fotó: Toldy Miklós) 

A szöveget a rendezőpáros, Fábián Péter és Benkó Bence jegyzi, és minden bizonnyal színészi improvizációk is dúsítják. Szellemes és humoros, sokszor már önmagában is egy karakterrajz, ahogy az egyes szereplők beszélnek. Jó példa erre a Horváth Szabolcs által játszott kritikus, Csáki Tamás értelmiségi okoskodása és homályoskodása (na igen, az alkotók a kaposvári színművészeti köpönyegéből bújtak ki, innen lehet a kedves fricska, utalás ott volt tanáraikra). Ő az a szereplő, akinek sokáig nincs saját története; feladata a folyamatos kommentálás mindaddig, míg egyszer csak el nem veszíti a véleményét is. Ironikus, de csöppet sem bántó görbe tükröt tartanak nekünk a szakmánkról, arról, hogy milyennek látszik a színpadról és a nézőtérről.   

És ha már a bizonytalanságról írtam az elején, be kell vallani: engem is jó ideig bizonytalanságban tartott az előadás. Például amiatt, hogy nem túl belterjes-e újra a színházról szóló színházat csinálni a Züfec után. Mint a regényíró, aki folyton regényírókról ír regényt, meg a regényíró által ismert szűk körről, elsősorban irodalmároknak, amitől a könyv hatósugara a körúttól pár kilométerre már elenyészik. Először akkor kezdett a meggyőzésem felé billenni a mérleg, amikor a bagodi fiúról kiderült, hogy a Gépállomás utcában lakik. És nem csak azért, mert véletlenül tudom, hogy Bagodon van Gépállomás utca, hanem mert szépen lassan kiderült, hogy ez az előadás jóval tovább lát a Körútnál, de még a színháznál is. Egészen addig a kérdésig, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy változtassunk az életünkön? Félünk-e egymástól és önmagunktól? Félünk-e a katarzistól, a változástól és a változtatástól? És egyszer csak átbillentek bennem a kétségek és a kérdések a bizonyosság irányába, vagy patetikusabban: találkoztam magamban azzal a fiatalemberrel, aki valamikor elhitte, hogy a művészet tényleg változtathat az életünkön. 

Egy ilyen előadás, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, színházi találkozás után persze furcsa is lenne hagyományos tapsrenddel előállni. Nem is tették. Helyette kaptunk egy levelet, hogy várnak bennünket egy beszélgetésre. A jelzett időpontban már Bagod közelében jártam, nem tudtam elmenni, de kíváncsi lennék, hogy azok közül, akik ott voltak, hányan mentek el, elment-e valaki. Remélem, hogy igen. 

Turbuly Lilla