Nem emlékszem már, kitől ered a rendezvény címben szereplő summázata, de tény, hogy így aposztrofáltuk egymás közt a Pécsi Harmadik Színház kezdeményezését, amelynek keretében Székely Csaba Bányavidék-trilógiájának mindhárom darabja látható volt egy szimpózium kíséretében március közepén Pécsett. A Bányavirág a Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezte előadásában, a Bányavakság a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pécsi Nemzeti Színház koprodukciójában, Bérczes László rendezésében, a Bányavíz pedig a Szkéné Színház produkciójaként, Csizmadia Tibor rendezésében, aki ezzel az előadással tette teljessé a maga rendezői Bányavidék-trilógiáját, hiszen korábban, szinte párhuzamosan a marosvásárhelyi ősbemutatókkal, megrendezte a trilógia első két darabját is. Ritka egyébként, hogy egy fiatal kortárs drámaíróban egyszerre két rendező is olyan elszántan hisz, hogy szinte fej fej mellett állítják színpadra műveit – bár Sebestyén Aba, a marosvásárhelyi ősbemutatók rendezője a Bányavíz megrendezésére még nem vállalkozott, mi több, szándéknyilatkozatot sem tett, amikor a székelyudvarhelyi DráMa elnevezésű kortárs drámafesztiválon erről faggatták ősszel, viszont a Bányavirágot kétszer is megrendezte már, másodszor Alföldi Róbert felkérésére a Nemzeti Színházban. (Érdekes és tanulságos volt annak idején ugyanazt a rendezői elgondolást más színészekkel megvalósulni látni, más közegben, s nehezen megfejthető, miért hatott kevésbé elementárisan a  mára a Játékszínbe átmentett előadás László Zsolttal, Stohl Andrással és Tompos Kátyával a főszerepekben, mint a marosvásárhelyi. Némi szerepe lehet ebben annak, hogy  a magyarországi színészek érezhetően nem ismerik „anyanyelvi” szinten a székely közeget, mentalitást, amitől persze a kilátástalanságról még szólhatott érvényesen az előadás, csak az iróniája, öniróniája veszett el kézen-közön, vagy fordult szimpla vígjátéki fogalmazásmódba például Szarvas József játékában, aki az öngyilkosságot elkövető tehetősebb szomszéd, Illés alakját és tragédiáját könnyítette el ezáltal. Azért érdemes ezt itt megemlíteni, mert a pécsi rendezvényen látott mindhárom előadás más hangolású, mint a marosvásárhelyiek, nyilván nem véletlenül – erre a továbbiakban még kitérek.)

Sebestyén Aba és Csizmadia Tibor szerzőbe vetett bizodalma azóta fesztiválmeghívások és díjak formájában is fényesen igazolódott: a POSZT versenyprogramjában idén egymás után harmadszor lesz Székely Csaba-dráma s másodszor a Bányavakság (ezúttal a kaposvári‒pécsi koprodukció) – a marosvásárhelyiek tavaly két színészdíjat kaptak a zsűritől, a Bányavirágért pedig 2012-ben a legjobb előadás díját, valamint ugyancsak két színészdíjat a színész zsűritől –;  de díjazták az előadásokat Gyergyóban, a nemzetiségi Kollokviumon is, Székely Csaba pedig mind a Bányavirágért, mind a Bányavakságért megkapta a Színikritikusok díját. A Pince színházi Bányavirág a Vidor Fesztiválon tarolt (A legjobb kamaraszínházi előadás, valamint A legjobb férfialakítás díja Kaszás Gergőnek) – a sor még folytatható, és feltehetően gyarapodni fog.

Szimpózium – az előtérben Székely Csaba, Csizmadia Tibor, Vincze János és Lőkös Ildikó

A Pécsi Harmadik Színház példaértékű vállalkozása és Simon István irányításával remek szervezése abban segítette a résztvevőket, hogy ennek a gyors sikernek a nyitját kutassák a drámaszövegek s az előadások elemzésével. Radnóti Zsuzsa a  magyar drámairodalmi hagyományokból, az előzményekből kiindulva vizsgálta a kapcsolódási pontokat, a Bányavidék-trilógia helyét az irodalmi kánonban, dr. Nagy Imre professzor a drámákban megmutatkozó nyelvállapotot és beszédalakzatokat elemezve adott új szempontokat a művek értelmezéséhez, Lőkös Ildikó dramaturg a színházi praxis aspektusából vázolta fel a darabokkal végzett munka főbb kérdéseit, P. Müller Péter egyetemi tanár és e sorok írója a rendezvény keretében látott három előadást elemezte, értelmezte, Kovács Dezső kritikus pedig szintézisre törekedve közelített a szövegekhez s a belőlük született produkciókhoz.

Kaszás Gergő – Bányavíz, Szkéné Színház (fotó: Mészáros Csaba)

A szimpózium záróakkordjaként megszólaltak az alkotók, a rendezők és színészeik, részben reflektálva a hallottakra, részben személyes élményeiket megosztva a jelenlévőkkel a Székely Csaba-drámákkal való találkozásról.

Összegezve tán elmondható: egy szigeten éreztük magunkat – Radnóti Zsuzsa úgy fogalmazott, leszállva a vonatról Európában érezte magát –, ahol feltehetően különböző világnézetű és habitusú szakemberek és színház iránt érdeklődők szakmai kérdésekkel tudtunk foglalkozni, ami nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztunk volna egyúttal a körülöttünk lévő világgal is, hiszen akár a drámák nyelvi rétegeit vizsgálva, mi mást tennénk, mint hogy e világ megjelenési módját kutatjuk a művekben. Aminthogy a különböző rendezői közelítésmódok is a szűkebb vagy tágabb környezetünkre reflektálnak a színre állítás mikéntjével.  Ebből a szempontból különösen érdekes, mennyire más hangolású a Vincze János rendezte Bányavirág s Bérczes László Bányavaksága a marosvásárhelyi ősbemutatókénál. Márpedig egy sikeres ősbemutató – és Sebestyén Aba mindkét rendezése reveláció volt – óhatatlanul etalonná válik, viszonyítási ponttá akkor is, ha a további bemutatók nézője küzd e hatás ellen – nem is lehetett nem utalni ezekre, valamint Csizmadia Tibor másik két Székely Csaba-rendezésére is a szimpóziumon.

Tamás Éva, László Csaba és Bánky Gábor – Bányavirág, Pécsi Harmadik Színház  (fotó: Tóth László)

Ami a magyarországi előadásokban értelemszerűen háttérbe szorul, az a székely önirónia, itt inkább a „Magyarból” érkező tévések mentalitására vonatkozó fricska érvényesülhet erőteljesebben. Tán ez is az oka, hogy a hazai interpretációk kevesebb nevetést váltanak ki a nézőtéren, bár minden bizonnyal hozzájárul ehhez az a sötétebb tónus is, ami mind Vincze János, mind Bérczes László rendezését jellemzi, s ami a maga lehangoló környezetrajzával szinte illetlenné teszi a nevetést. Holott a humor megtartó erő, segít a túlélésben – a szín mellett a fonák érzékeltetésével maga az árnyalt gondolkodás.

Vincze János mindenekelőtt Mihály, az orvos életkorával – Bánky Gábor játssza, s idősebbnek hat jóval, megfáradtabbnak, elnyűttebbnek az Ivánt alakító László Csabánál (aki nem azonos a marosvásárhelyi László Csabával!) – módosítja az elvágyódás, az elmenekülhetnék perspektíváját, s átértékeli Ilonkának, Iván féltestvérének a vonzódását is a doktor iránt. Ilonka rózsaszínjei egyébként is lehangoló kontrasztot képeznek a környezettel (gondolom, rendezői inspiráció, jelmeztervezőt ugyanis a színlap nem tüntet fel). De Bacskó Tünde Ivánba reménytelenül szerelmes, a történet során megözvegyülő Irmája is elnyűttebbnek hat, mint sorstársai e szerepben, ami ugyancsak a kilátástalan lepusztultság érzetét fokozza.

Bérczes László rendezésében már a környezet is lényegesen deprimálóbb, mint a marosvásárhelyi színpadi közeg. Cziegler Balázs erősen stilizált díszlete és jelmezei is kopottságot, rendezetlenséget, már-már nyomort sugallnak, s ezt a hatást csak fokozza, hogy szinte mindvégig sötét tónusú a játéktér – a világítástervező Memlaur Imre.  A beszédes díszletelemek szinte elmondják a konklúziót: bölcsőtől – az asztalként funkcionáló bútordarab „véletlenül” lepleződik le – a sírig ez az életlehetőség, életminőség adatott, a lécekből tákolt, dőlésszögükkel koporsóformát idéző falak közül egyetlen út vezet kifelé. (A rendezés ezt meg is mutatja, s a polgármestert, Incét nagyszerűen alakító Szula László – legnagyobb sajnálatomra – el is indul rajta, holott az utolsó mondatával – tán úgy fogalmaz, elfáradtam – mindent elmond.) Bérczes László a némileg háttérbe szoruló humort lírával egészíti ki: a kopottas bölcső mellett egy elnyűtt plüssmackó ennek a hatásnak a legfőbb eleme.

A líra megjelenik egyébként a humorát tekintve a három előadás közül a Székely Csaba-drámák világához leghűségesebb Bányavízben is egy vers által, amelynek egyetlen értő olvasója-interpretálója akad, a meghatározhatatlan korú, szelektíven emlékezetkihagyásos Irén, a katolikus pap házvezetőnője, akit lenyűgözően alakít Bozó Andrea. Több perces dünnyögő-dudorászó rendcsinálása a félhomályban az előadás csúcspontja. Valójában szinte semmi nem történik a színen – azonkívül, hogy akkurátusan ügyetlenkedve felmászik a szekrényre, átevickél a másik végére, majd lemászik –, egyszerűen csak jó nézni ezt a fura kis mulatságos lényt, aki titkokat tud, titkokat sejtet, alig hall, alig lát, mégis hihetetlenül eleven, és valami ellenállhatatlan, legyűrhetetlen harmónia sugárzik belőle. Remek partnerek inspirálják persze: Kaszás Gergő rendkívül szuggesztív egyénisége a pap szerepében, Tóth József a házát vesztett tanítóként, valamint a lányát alakító Eke Angéla és Márkus Sándor, aki a pap nevelt fiát, Ignácot adja. 

Szula László, Nyári Szilvia és Grisnik Petra – Bányavakság, Pécsi Nemzeti Színház – Csiky Gergely Színház, Kaposvár (fotó: Memlaur Imre)

Hasonló revelációt a másik két előadás is okozott. Szula László polgármestere a Bányavakságban megrendítően nagy alakítás. Esendő, szerencsétlen kisember, aki kétségbeesetten próbál a felszínen maradni, miközben dől össze körülötte szűkös kis világa. Tökéletesen hihető, hogy ő a világ legszarabb polgármestere – ahogyan testvére, Iringó fogalmaz –, de nem politikai svindler. Szula László a koszlott atlétatrikóban, csupasz karjaival maga a védtelenség. Lecsúszottsága nem romlottságból, inkább naivitásból ered, valójában áldozat, a körülmények áldozata. 

Köles Ferencnek bizonyos értelemben nehezebb a feladata, nehezebb eltérnie az ősbemutató jelentette etalontól, Bányai Kelemen Barna bravúros alakításától –  ebben a rendezői koncepció sem segítheti. Köles Ferenc talentumát, színészi formátumát jelzi, hogy el tudja fogadtatni a maga figuráját, a nem tökéletes akcentus ellenére érvényes, hiteles, talányos tud lenni a szerepben. 

És felfedezés erejű László Csaba Ivánja a Pécsi Harmadik Színház Bányavirágjában, robusztus, erőteljes lénye érzékenységet takar.

Nagyszerű gondolat volt egymás után láthatóvá tenni a trilógia darabjait. Úgy hiszem, nemcsak az érdeklődő közönség – telt házas volt mindhárom előadás –, de a szakma számára is rendkívül izgalmas és tanulságos volt ez a háromnapos „Székely Csaba-fesztivál”.

SZŰCS KATALIN ÁGNES