Amikor két évvel ezelőtt valaki nehezményezte az UNIMA spanyolországi tanácsülésén, hogy az amatőröknek nincs munkabizottsága, az akkori elnök, Massimo Schuster azzal hárította el a panaszt, hogy ma már nehéz megállapítani, ki az amatőr, ki a profi, annyiféle szervezeti formában működnek a bábosok szerte a világban. Azóta sikerült jobb belátásra bírni az új elnökséget, ismét van az amatőr bábjátékosoknak is önálló bizottsága. A Prágában évente megrendezésre kerülő és kissé erőltetett elnevezésű Száll a báb a fészkére (és néhány hozzá hasonló közép- és kelet-európai rendezvény) azonban mindig élő cáfolata volt Schuster állításának. Furcsa műfaji sajátossága a bábjátéknak, hogy számos helyén a világnak közös fórumon vetélkednek egymással az intézményes bábszínházak, a különféle magánvállalkozások, a családi együttesek, a szólisták és az amatőrök. És ez nem mindig ténykérdés csupán, sokkal inkább tartalmi és minőségi kategória.

A prágai találkozó egyidős a rendszerváltozással, amelyet Csehországban olyan szép kifejezéssel bársonyos forradalomnak neveznek. A politika beleszólt a mindennapjainkba, új utak megnyitását tette lehetővé. Sokan sokfélét gondolunk az eltelt tizennyolc évről, gyakran szívesen emlegetjük sérelmeinket és csalódásainkat, de vitathatatlan, hogy szellemi életünk a tilalomfák kidöntésével színesebbé, érdekesebbé, és – néha persze – kaotikusabbá vált. Más lett a bábszínház is. Gazdagabb, izgalmasabb, kócosabb; többféle minőség és többféle elképzelés kér szót. És ezen a színes palettán az amatőrök is saját arcukat, saját életérzéseik kifejezési lehetőségeit keresik. Ennek köszönhető, hogy 2008-ban többségük már rég nem a profizmus modorosságai felé kacsintgat, hanem saját eszközeivel saját nyelvén akar beszélni. Mint a mostani szemle néhány szereplője.

89
Hugó

 

Figyelmet érdemlő amatőr előadások voltak azok a legkisebbekhez szóló öt-tíz perces produkciók, amelyek egy korábbi szemle díjazottjaiként kerültek a programba: Jitka Jirsová természetes kedvességgel, egyszerű bábokkal előadott-demonstrált Hrubín-meséi (LD Jiskra, Prága), Alena Miklíková és Gábina Řehová A fánkocskája (LD Sokol, Přerov), valamint Hana Voříšková és Karel Šefrna minimalista mutatványa, a Mikor a bárányok átmennek (C-csoport, Svitavy). Voříšková „civilségében" van valami egészen magával ragadó. Önmaga tud lenni a színpadon, és ez nem mindennapi bravúr. Nekem mesél, az én számomra van személyes közölnivalója, és ezt rafinált profik sem mindig képesek elhitetni.

A plzeňi Cserépdarab bábcsoport mesejátékából, a Bárány Szállóból az eredetiség hiányzott. A hat éven felülieknek szánt, elég szellemesen megírt, de hosszúra nyúló „bűnügyi" történetet szokványos eszközökkel, jó tempó- és ritmusérzékkel, de egy néhány évtizeddel korábbi bábszínházi ízlés nyomait követve játszották el, ötletesen működő, de képzőművészeti invenció nélküli díszletek között; a zenei betétek jellegtelensége és dilettáns megszólaltatása pedig mindenképpen méltatlan az ambiciózus vállalkozáshoz.

90
Salto

 

Hogy az amatőrség határait valóban nem könnyű meghúzni, arra bizonyság az „57. Chrudimi Fesztivál Legjobbjai" elnevezésű blokkban bemutatott három produkció. A semily-i illetőségű Teatro Hugo Hugó című előadása kivételes értékű kuriózum. Gogol hőse, Platon Kuzmics Kovaljov annak idején arra ébredt, hogy elbitangolt az orra. Kafka Az átváltozás című álomnovellájában Gregor Samsa óriási féreggé változik. Hugó sorsa nem sokkal kevésbé nyomasztó és tragikus, de mi nézők kitűnően szórakozunk, mert abban a tévedésben ringatjuk magunkat, hogy nem a mi bőrünkre megy ki a játék. „Egy reggel Hugó arra ébredt, hogy átváltozott…" Ezzel a mondattal kezdődik a történet, amelynek hőséből báb (?) lesz, akit a mindennapi sztereotípiák szorongatnak. Az élő emberi arc lassan fehér síkfelületté, majd egy hurkapálcára ragasztott kis táblává alakul, amelyen ez olvasható: HUGÓ. Már csak egy semmitmondó név maradt belőle, az is csak írott információ formájában. Persze nincs egyedül, az egész világ betűkből, szavakból áll körülötte. A szavak színháza: nem a kimondott, hanem az írott szavaké. Különös antiszínház egy parányi paravánon és paraván körül. Bizarr, hátborzongatóan mulatságos történet a XXI. századi elidegenedésről.

A Ki kicsoda Bábcsoport (Jaroměř) Sorskerék című egyszemélyes játéka is minimalista antiszínház a maga naivitásával. Egy arab közmondás nyomán járja körbe a világot jelentő korongot. A közmondás így szól: „A békesség gazdagságot hoz, a gazdagság gőgöt, a gőg háborúságot, a háborúság szegénységet, a szegénység alázatot, az alázat pedig békességet." Jarka Holasová és Matěj Kubina papírszínháza már-már az együgyűség határait súrolja. Filozófiája és „papírsága" a Möbius-szalagot juttatja eszembe. A tanmese előadásmódja a Möbius-szalag filozófiai vetületét, az irányíthatatlanságot elegyíti a keleti bölcsesség sorsszerűségével. A játékos, Matěj Kubina mindezt egy hol vízszintesen, hol függőlegesen forgatott korongon demonstrálja egy régi tradíció eszközeivel.

91
lamento

 

A Roztokyban működő Csendes Szarvas együttes két most látott produkciója közül a Máriás, avagy A jól eladott menyasszony inkább verbális humorra épül, a bábokkal zajló játék – néhány szellemes ötlet ellenére – kimerül az illusztrálásban. Az alkotók szándékát is nehezen tudtam megérteni, milyen céllal készült és kiknek szól Smetana Eladott menyasszony című vígoperájának librettója ebben a zanzásított, parodisztikus formában. A Richard 3 viszont pompás metafora és horror-bohózat Shakespeare királydrámája nyomán. A három színész és egy kiváló muzsikus által előadott rémdráma a kalitkákból rekonstruált Shakespeare-színpadon olyan blődlit kínál a nézőknek, amelynek minden pillanatát ajánlatos halál komolyan venni. A rafinált minimalizmus itt is nyomon követhető: az egyszerű bábok csak látszólag maradnak meg a jelzés szintjén, alig sejthetően magukon viselik a közeledő halál bélyegét. Jiří Jelínek rendezőként és játékosként egyaránt magabiztosan egyensúlyoz a véres tragédia és a pamflet libikókáján.

Mindössze két kőszínház szerepelt a szemlén. A Hradec Králové-i DRAK Kutyus vagy spenót? című előadása alaposan megcsonkított és elszegényített változata a Levit–Him házaspár évtizedekkel ezelőtt felfedezett meseregényének, a Hupikék Péternek, amely több feldolgozásban méltán aratott sikert Európa bábszínházaiban. A hupikék színből ezúttal zöld lett, talán azért, hogy az identitását kereső kölyökkutyát spenótnak lehessen csúfolni. A történet sok gyereket is közelről érintő problémával foglalkozik: a másság, a hovatartozás kérdése éppen korunkban erősödött fel sok vonatkozásban, amikor a diktatúra szigorú bojkottja után a váratlanul ránk szakadt szabadság magával hozta a más színűek, más felekezetűek, más anyanyelvűek, más népcsoportok kirekesztésének lehetőségét. A Hupikék Péter meséje a kisgyerek nyelvén, egyszerűen, gyengéd költőiséggel beszél erről. A DRAK előadása kimosta a történetből a költészetet, és megfosztotta a nézőket a happy end örömétől, amikor hősünk megtalálja a kék kutyák szigetét: azt a közösséget, ahová tartozik. (A műsorfüzet nem tüntet fel szerzőt, mind a mesekönyv íróinak, mind az adaptáció készítőinek neve titok marad számunkra.)

A plzeňi Alfa Színház Kašpárek és az indiánokja azt az utat folytatja, amelyet A három testőrrel kezdett el a társulat: zárt, paravános játékforma, kesztyűsbábok, egy klasszikus tradíció következetes vállalása és továbbfejlesztése jellemzi a korábbi alkotógárda (Pavel Vašíček daramaturg, Blanka Josephová-Luňáková dalszövegíró, Michal Vaniš zeneszerző, Ivan Nesveda tervező, Tomaš Dvořák rendező) újabb vállalkozását. Méltatlan lenne számon kérni rajtuk az előző előadás káprázatos humorát, eredetiségét, mindazt, aminek méltán befutott nemzetközi karrierjét és díjait köszönheti. A Kašpárek ugyanazokkal az erényekkel rendelkezik, mint két évvel ezelőtt világra jött fivére. A szövegkönyv naiv bája és számos helyzetkomikuma most is kitűnően érvényesül a precíz színészvezetésben és a magas színvonalú animációban. A cseh bábhős kalandjai az amerikai indiánokkal és a grizzlymedvével azonban érthető módon nem kínál olyan önfeledt mulatságot a színész-szerző, Jiří Skovajsa megfogalmazásában, mint Dumas testőreinek elnyűhetetlen históriája.

92
Richard 3

 

Az idei rendezvény sztárvendége Frank Soehnle volt. Egyszemélyes színháza, a tübingeni Figurentheater a Salto.lamento című produkciót mutatta be (alcíme: avagy A dolgok éjszakai oldala), amelyet a késő középkorban keletkezett irodalmi és képzőművészeti műfaj, a haláltánc és Rilke költészete ihletett. Az elegáns műsorfüzetben olvasható jegyzet szerint az előadás mottója egy Rilke-sor: „Csak azt tudta a Halálról, amit mindnyájan tudunk / Hogy elragad és a némaságba taszít…" Soehnlén kívül két zenész, a rat’n’X együttes tagjai, Johannes Frisch és Stefan Mertin, egy szaxofonos és egy bőgős vesz részt a játékban, de több más hangszert is megszólaltatnak. Mindhárman sötét öltönyt, redingote-ot, bő szárú nadrágot és fejfedőt viselnek. Mintha valamiféle különleges szekta tagjai lennének. (Jelmeztervező: Sabine Ebner.)

A színpad közepén régimódi fiókos asztal, kétoldalt aranyozott ládikók. Soehnle igénybe veszi a rendelkezésére álló színpadtechnikát, elsősorban a húzókat, bizonyos figurákat homokzsákokkal ellensúlyozott zsinórokon mozgat. Egy laptop is van a kellékek között, az egyik zenész sokáig manipulál vele. Minden hallatlanul kiszámított és kimódolt. A játékos először egy nagyméretű, fehér ruhás nőalakot hoz be; fejét lehajtja, a báb arcát a hatalmas karimájú kalap eltakarja. Aztán lassan felénk fordul és megpillantjuk a halálfej-arcot. Táncolni kezd animátor-partnerével (mozgás: Karin Ould Chih), majd hátul helyet foglal. Papírlapok rebbennek elő a kinyíló asztalfiókból, misztikusan, sejtelmesen. Látjuk, hogy a színész oldalról manipulálja, mégis sokáig megfejthetetlen, miképpen kelnek életre a titokzatos félhomályban a kellékek. Miután elolvasta az egyik papírlapon levő írást, bedobja a fiókba. A papír meggyullad, hosszan, sokáig ég.

Az arany ládikókból különféle alakok bújnak elő. A színész hét jelenetet táncol el az elején látott fehér ruhás Halál különféle hasonmásaival. Remek bábok, remekül mozognak. Minden szürke, fekete és fehér, néha arany. Soehnle színháza arról szól, hogy ő milyen kiváló bábjátékos. Az előadás tetszetős és hatásos. Művészi. Olyan, mint egy igazi színház. De nem az. Soehnle nem elég erőteljes egyéniség ahhoz, hogy teljes értékű partnere legyen szuggesztív figuráinak. Hiányzik belőle az, amire barátja és szövetségese, Michael Vogel képes. És ami az Egyesült Államokban élő Eric Basst és a Hollandiában működő ausztrál Neville Trantert a jelenkori bábjáték igazi művészeivé avatja. Az elmélyült, mágikus kapcsolat a bábokkal. Soehnle virtuóz. Nem több és nem kevesebb. (Rendező: Enno Podehl, Karin Ersching, Frank Soehnle.)

A találkozó igazi élményét így nem a nagy hírveréssel, címlapfotókkal és hangzatos szalagcímekkel beharangozott sztárvendégnek, hanem egy hazai alternatív együttes, a malovicei Divadlo Continuo Kalap, csillagok, bárányhimlő című előadásának köszönhetjük. A hattagú együttes három tagja férfi, három nő. Hárman csehek (Alžbieta Kostrhůnová, Tereza Indráková, Zdeněk Březina), egyikük szlovák (Tomáš Mischura), van köztük egy lengyel (Ewa Zurakowska) és egy orosz (Dima Filipov). Fontos tartalmi kérdés számukra ez a nemzetköziség. Olyan közösség a Pavel Štrouhač irányításával működő Continuo, amelynek tagjai értik egymást, pedig különbözőek. Vagy inkább fordított sorrendben: különbözőek, mégis értik egymást. Nem csak azért, mert rokon nyelvet beszélnek. Azért, mert hasonlóak az emlékeik, a sorsuk, a gondolkodásuk. Az előadásban mindenki az anyanyelvén szólal meg. Az anyanyelvükön idézik fel a gyerekkori emlékeiket, a kalács ízét meg a pártállami időket, a szocialistának nevezett társadalmat. A gyerekdalokat, a mozgalmi indulókat, az óvodai játékokat. Még a mondókáik is hasonlóak. Elmondják egymásnak, milyen volt, amikor megszülettek, amikor kicsik voltak. Mit ettek, miről álmodtak, milyen vágyaik voltak. Egyikük egy kalapot szeretett volna. Egy másik a csillagok végtelen birodalmát akarta látni. Csak bárányhimlőre nem vágyott senki, mégis megkapta mindenki. Egyszerű gyermekbetegség, de ha nem vigyázunk, a nyomait egész életünkön át magunkon viseljük.

A játékhoz kölcsönveszik Maeterlinck A kék madár című mesejátékának egyik jelenetét. A jövő birodalma című képben a Fény elvezeti Mytylt és Tyltylt a még meg nem született gyerekekhez. Mytylék megtanítják a „Kék Gyerekeket" a legfontosabb dolgokra, amelyekre majd szükségük lesz, ha leköltöznek a földre. Elmondják, mire jó egy kalap, mire jó a tűz, mi az a pénz, mi a könny, és milyen az anyai szeretet.

A rendkívül szenvedélyes és dinamikus előadásban a születendő gyermekeket faragott fafigurák jelenítik meg. Minél később fog valamelyikük megszületni, annál kevésbé vannak kifaragva. Ezeknek a báboknak mesélik el a szereplők, mi minden vár rájuk a születésük után. De látunk nyers fahasábokat is, amelyekből még nem faragták ki a gyerekeket (anyaméh? a jövő birodalma?). A fahasábokon kívül több más anyag és tárgy szerepel az előadásban. Asztal, hat tonettszék, egy pokróc, egy műanyag cső (köldökzsinór?), egy ócska rádió, egy üres ablakkeret, amelyen át beleshetünk más gyerekek otthonába. Mint Mytyl és Tyltyl tette annak idején. És testek. Egészséges, kisportolt férfitestek és szép lánytestek. Néha meztelenek, mint amikor megszülettünk, vagy amikor szeretkezünk.

Vidám és szomorú előadás. Egy nemzedék költői vallomása és üzenete az előttük járóknak, meg azoknak, akik utánuk születtek. Egy erős, mindenre elszánt közösség mozgásszínháza, szó-mágia színháza. Pavel Štourač sokat követel színészeitől: tökéletes lelki, fizikai és szellemi jelenlétet, erőnlétet, együttlétet, koncentrációt. Sokat vár el nézőitől is: a Kalap, csillagok, bárányhimlő előadásán nem lehet kényelmesen hátradőlni a székeinken. Együtt kell lélegeznünk azzal a hat játékossal, aki felidézi gyermekkori emlékeit. Érdemes részt vennünk az intenzív terápián: hátha egy rövid időre mi is tagjai lehetünk ennek a közösségnek. Hiszen a mi sorsunk, a mi emlékeink is hasonlóak az övékhez.

A brnói Sarkcsillag Színház A héthársi csata című „történelmi" kabaréja a középkori népszínház hagyományait kelti életre Dario Fo segítségével. A héthársi testvérgyilkosság véres eseményei ürügyként szolgálnak Jan Jirků író-rendező-tervezőnek, hogy aforisztikus formában újragondolja ifjú és kevésbé ifjú nézőivel a cseh történelmet. A találkozó záróeseménye, a prágai Mimotaurusz Színház Átkozott kölyök című kétszemélyes költői, megindító, megnevettető, szenvedélyes, okos, felkavaró, provokatív, rendhagyó betlehemes játéka először merészkedett odáig, hogy Jézus születését groteszk módon keltse életre.
Egy fesztivált kétféleképpen szokás megítélni. Vagy a részt vevő produkciókat vizsgáljuk, vagy a távolmaradókat. Aztán hosszan morfondírozunk azon, miért az egyik és miért nem a másik színház szerepelt a programban. A Repülés nem adhat teljes, átfogó képet a cseh bábjátszás jelenéről. A két-, két és fél napos programba a leggondosabb válogatás mellett is aligha fér bele mindaz, ami az elmúlt évben történt a bábszínházak, magánvállalkozások, alternatív társulások és az amatőr mozgalom berkeiben.

A találkozó mérlegét nem vagyok hivatott elkészíteni, ehhez nem ismerem eléggé a cseh bábszínházak mindennapjait. Nem tudom megítélni, melyik színház miért maradt távol. Annyit azért nyugodt szívvel kijelenthetek, hogy a korábbi ismereteim alapján bennem kialakult értékrend most némiképp megváltozott: az intézményes színházak szereplése ezúttal halványabb volt, a sztárvendég csalódást okozott, viszont számomra eddig ismeretlen együttesek izgalmas előadásainak örülhettem.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1