„– Elolvasott valaha is egy olyan könyvet, amelyet aztán elégetett?
A férfi nevetett.
– Ez törvényellenes.”
AKKU mert alternatív, mert kulturális, mert közösségi és még unió is. Az Erzsébetvárosban tavaly ősz óta működő akadálymentesített hely szándékai szerint szellemi javainkat őrzi, mindamellett, hogy a Horgas Péter irányította intézmény a szélesen értelmezett kultúra jegyében esélyt és egyenlőséget is hirdet. Ha jól veszem ki, céljaik között nem kevesebb szerepel, mint a kultúra fogalmának újraírása, a másság érzelmi elfogadtatása, vele az akadálymentesítés konkrét jelentésének a kitágítása. Az egész ház arról szól, hogy „szellemi, technikai és tudományos javainkkal miképpen tudunk egészségesen és elégségesen, a valódi szükségleteinknek megfelelően, azaz ökologikusan élni”. Föltöltődni. Erre figyelemmel, december 31-i bemutatójukat, az Átégetve címűt – gondolatiságát tekintve – akár az AKKU ars poeticájának, azaz esztétikai, művészetetikai, kultúrökológiai „arculattervnek” is fölfoghatjuk.
Ray Bradbury 1953-as utópiája, a Fahrenheit 451 (a hőmérséklet, melyen a könyvpapír lángra lobban) olyan félelmetes jövőben játszódik, amely válogatás nélkül veszélyesnek ítél s ezért betilt minden könyvet. A törvény betartásáról, vagyis az elvetemült könyvgyűjtők felkutatásáról és az elrejtett könyvek elégetéséről a hatalom végrehajtó szervezete, a Tűzőrség gondoskodik. A történet Guy Montag pálfordulásáról szól, aki rendíthetetlen tűzőrből végül maga is könyvgyűjtővé válik. Csatlakozik egy szétszórtan működő, több ezres csoporthoz, amelynek tagjai a fejükben őrzik az elégetett könyvek mondatait. („Mi is könyvégetők vagyunk. Ha elolvastunk egy könyvet, elégetjük, nehogy rajtakapjanak bennünket. ... jobb, ha vén fejünkben őrizzük a dolgokat, ahol senki sem találhatja meg, sőt még csak nem is sejti. Mi valamennyien a történelemnek, az irodalomnak, a nemzetközi jognak egy-egy töredékét őrizzük. Byron, Tom Paine, Machiavelli vagy Krisztus is megvan.” )
Nos, mindez az előadásból – vagy nevezzük inkább performance-nak, ahogy a színlap – nem ilyen egyértelműen derül ki. A nézőket így helyből két csoportra oszthatjuk. Azokra, akik sorvezetőként a fejükben őrzik Bradbury regényének a történetét, és azokra, akik a színpadtérben megjelenő töredékekből, zenei motívumokból, dialógrészletekből, vibráló mozgóképekből, az eredetitől eltávolodó, majd vissza-visszatérő, hiányos szerkezetű történetelemekből, vendégszövegekből igyekszenek e fenyegetően maivá gyúrt utópiának a mozzanatait egységes látomássá összerakni. A kérdés mindkét esetben az, hogy értelmünket és érzékeinket hogyan párosítsuk, melyik miként kapjon teret a percepcióban, amit a regény (illetve a belőle készült kultuszfilm) ismerete nyilvánvalóan nem gátol, de lényegében nem is nagyon segít. Vagyis ami létrejön – öntörvényű színpadi mű. Más kérdés, hogy sikerül-e a nézőjét kellőképp megrettenteni, vagyis az emócióit oly mértékig rabul ejteni, hogy ne csak értse, de (ahogy a lángszóró sugárzó melegének hullámait) a bőrén érezze a fél évszázada született remekmű mélyéről föltörő rettegést. A szellemi ellehetetlenülés korunk nyelvén megszólaló reménytelenségét.
Úgy tűnik, Bradbury rétegesen összetett szövege ezúttal az eredetinél is tragikusabb miliőben kel életre. Géczi Zoltán színpadi víziója jegesen sikító fémek, sercegő lángszórók – valamint Ölveti Mátyás drasztikusan felkavaró zenei világának – hangjaitól kísérve szárazon sercegő, könyörület nélküli helyet mutat. Gyűlölködő kapcsolatrendszerek hálójában ég el a lélek. S vele a létezés értékei. A melegség itt fájdalmasan éget, miközben a lelket is átégeti, fölperzseli, végstádiumban vegetáló, sebezhető véglényekké teszi mindazokat, akik ebben az elveszett kultúrájú, írott jelentés nélküli világban kénytelenek létezni.
Erre utal az a mindent átjáró szorongás, amely a műbe kerülő kiáltvány vendégszövegéből sikít. („...pokolba az egésszel! Valóságshowkat és mentalistákat nekünk, nemiséget és heroint. Fő a vidámság! Mi vagyunk a boldogság őrei, maga meg én és a többiek.” ) De helyet kap itt Radnóti-vers is, a Bradbury-szöveg magyar népdallal, a Fahrenheit Celsiusokkal ölelkezik. A fekete égboltot szabdaló ablakkeret vibrálásában Bangó Margitot, Harsányi Leventét véljük fölismerni, a XXI. század töredezett, mitikus mozgóképein…
Törékenységünk, az emberi kultúra törékenységének a tudatosítása éppúgy beleillik az AKKU arculatába, mint az a fajta gondolkodásmód, amely lehetőség szerint igyekszik menteni a még menthetőt.
Lengyel Tamás, Menszátor Héresz Attila és a – Truffaut-film Julie Christie-jéhez hasonlóan – kettős szerepet játszó Tóth Orsolya erőteljes színészi jelenléte sem tisztázza azonban mindig a részletekben rejlő jelentést. Adott pontokon gyanakodni kezdünk, érdemes-e hosszan értelmezni valamit, ami talán a kísérleti színház kiüresedett kliséi felé közelít. A sok „látványosság” között mintha elveszne Guy Montag metamorfózisa. Legalábbis érzelmileg nehezen tudjuk követni. A regénybe fogalmazott világképet mai színpadra rendező Géczi Zoltán ezzel pont azt veszi kevésbé észre, ami Bradburyt vátesszé teszi. Amúgy az aggodalmát osztjuk.
P. s. Bradbury „előrelátását” fordítva is értelmezhetjük. Nem kivételezett korban élünk. Fenyegető folyamatok kísértettek félszáz éve is, hasonlók kísértenek ma is. A kérdés mindig ugyanaz. Fönnmaradhat-e, kap-e támogatást egy olyan kezdeményezés – esetünkben az AKKU –, amely a társadalom főáramából kirekesztett értékeket, értékrendeket igyekszik egyik korból a másikba átmenteni.
