Hogy miképpen kerül Kolozsvár Ibusárra vagy fordítva, azt hagyjuk a végére. Az előadásban is ott van. A ruhatárból a terembe igyekvőnek először inkább a Lili bárónő plakátja tűnik a szemébe. Azt is Béres Attila rendezte, és jó pár éve megy. Kisebb telitalálat volt. Így aztán az Ibusár nézőterén feszengve természetesen támad az a gondolatunk, hogy szimpla félreértés áldozatai lettünk, a rendező ugyanazt próbálta meg ezúttal is, ami egy igazi operettnél már bevált. Csakhogy az Ibusár nem igazi operett, hanem paródia. A Lili bárónőt aránylag könnyű, de legalábbis kézen fekvő parodizálni, egy vérbeli paródiát viszont nyilván nemcsak lehetetlen, de értelmetlen is. Valójában Béres Attila sem ezzel próbálkozik. Ami vállalkozásában eredeti, az az, hogy Sárbogárdi Jolánt, a szerepet játszó Siménfalvy Ágota segítségével, kifordítja önmagából. Szinte csak az egyik felét jeleníti meg. Parti Nagy Lajos leleménye, ez a szánni való dilettáns vénlány, aki az ibusári pályaudvaron pecsételi a jegyeket, és szabad idejében operettlibrettókat szerkeszt, igen összetett figura. Széplelkűsége durva, műveletlen bunkó környezetében viszonylagos értéknek tekinthető, miközben munkálkodásának valódi eredménye kétszeresen is kulturális szemétnek, selejtnek számíthat. Hiszen maga az az operettszabvány, amelyet követni szeretne, professzionális szakmányban is többnyire kétes értékeket teremt, ő meg nemhogy elemi nyelvi problémákkal küszködik, a műfajból is csak a legrosszabbat, az elementárisan hamisat, hazugot képes fölfogni. Ostobasága egyszerre nevetséges és szánalmas, élete groteszk és tragikus, mulatságos és siralmas.
Amikor Csákányi Eszter a Merlin étteremrészében sokrétűen és érzékenyen megjelenítette az Ibusár előtti Sárbogárdi Jolánt – aki egyébként is kicsit más volt: erős volt benne a fővárosba betörni kívánó erőszakos akarnokság –, akkor a helyi közönség reagálásának egyoldalúsága volt bosszantó. Egyszerűen kiröhögték a vidéki bunkóságot, és teljesen érzéketlenek maradtak a hátrányos helyzet, a lelki-szellemi nyomorúság iránt, hiányzott a reagálásokból minden megértés, együttérzés, szánalom. Most, a raktárszínházi előadásban viszont az ellenkezője történik, legalábbis a színpadon. Siménfalvy Ágota szinte meggyőzően játssza el a durva, vidéki életbe belerokkant nemesebb lélek szenvedését, tragédiáját. Hiányzik belőle minden távolságtartás, minden irónia. Műve, a huszerett szinte teljesen elválik tőle. Túri Erzsébet díszletében a szokványos naturalizmussal felrakott konyha és váróterem mellett egy apró forgón érkeznek a zenés álomvilág jelenetei. Ezekből nem sajnálta a rendező a gúnyt, ám szinte kizárólag a túlzás, az elrajzolás, a vastagítás eszközével él. Csillognak-villognak a huszármenték, habzanak a fodrok, rikítanak a zöldek, világít az elemes művirág. Mindez a visszájára fordul, éppen ellenkező hatást ér el, mint aminek szánták. Egy igazi operettet talán ki lehetne így forgatni eredeti mivoltából. Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán tollára adott szövege Darvas Ferencnek a Püspökladányba szökött forgalmista, Kleisermann Mihály ízlését tükröző zenéjével eleve paródia, eleve gunyoros, eleve az igazi stílus édeskésségének, érzelgősségének, primitívségének a leleplezése. Erre rátenni még egy lapáttal teljesen fölösleges. Ez a szöveg és zene akkor hatásos, akkor tárja fel teljes tartalmát, ha szinte úgy jelenik meg, mint az igazi. Különben vagy puszta túlzásnak, rágalmazó gúnyolódásnak hat, vagy, ami még szerencsétlenebb, azt a benyomást kelti, mintha a kis térbe belenyomorított igazi volna.
Ez együtt az önjelölt írónő egyoldalúan érzelmes, csupa részvéttel teli megjelenítésével félreérthetővé teheti az egész estét. Igazi operettkedvelőnek akár igazi operettélményt is szerezhet. Amit nem zavar meg Lehoczky Zsuzsa szeretettel és életismerettel telítve megformált Anyuskája, sem Földes Tamás naturalisztikus állomásfőnöke és minden zenés színházi ősgonoszon túltevő árulója, Mészáros Árpád Zsolt zengőn éneklő, hetyke-mokány huszárkapitánya.
Béres Attila rendezésére mentséget keresve persze elgondolkodhatunk azon is, vajon megszólaltatható-e még igazán egy olyan paródia, amilyen az Ibusár. Mostanában ugyanis lényegében mindent paródiának játszanak. Az utóbbi évtizedek legegyetemesebb tapasztalatának az mutatkozik, hogy semmi sem vehető komolyan. A színházban ez folytonos gunyorosságban, a régi műfajok összemosódásában, a parodisztikus hangvétel általánossá válásában nyilvánul meg. Az ifjabb közönség, a nézők újabb generációi ezen szocializálódnak, de lassan az idősebbek is elfelejtik, hogy létezett másféle színházi nyelvezet is. Parti Nagy paródiája lassan belesimul az általános színházi hangvételbe, stílusba, miközben hovatovább kivész, amit parodizál. Nem csoda, ha a közönség sem annak nézi, ami.
Érezhette a rendező, hogy a darab ebben a formájában nem áll meg igazán a lábán, hogy valami félreérthető, mert a végén, amikor már minden lezajlott, a piciny pódiumon beforog egy világos ruhás férfi, a bizonyára egy utasként korábban is felvillanó Kéringer László, és operettslágerek kezdősorait énekli latinul, gregorián stílusban. Túl az Óperencián…, Szép város Kolozsvár… stb., egészen a darabból való brazil boáig. A gregorián dallamvonalba pompásan szövődik bele az eredeti operettzene egy-egy jellegzetes fordulata. Ez a legszellemesebb, sőt, talán az egyetlen igazán szellemes találmánya a produkciónak. Aki kicsit ért latinul, gregoriánul meg operettül, az értheti a célzást, és érje is be ennyivel. A többiek meg csak mulassanak békében.
ZAPPE LÁSZLÓ
