„Szerelmi regény két részben, Vladimir Nabokov műve nyomán” – így a színlap. A megfogalmazás – eredjen bár a szerzőtől avagy a bemutató színháztól – ironikus is lehetne.
Sajnos nem az.
Edward Albee nem támasztott magával szemben magas igényeket. Fogta magát, és kivonta Nabokov világhírű, a maga korában vehemensen botrányízű regényéből a pőre cselekményt, pedofil férfi és túlérett gyereklány tragédiába fúló románcát, és azzal nyugtatta magát, hogy az Irodalom beéri egy laza bólintással, azaz az írónak (nem Nabokovnak: Albee-nak) mint narrátornak és mint aktív szereplőnek a darabba való beszuszakolásával.
Marad hát a sztori, amely elég csiklandós és színes ahhoz, hogy a felvilágosult nézők igénytelenebbje elszórakozzék rajta. Ami nem valami nagy dobás. Nabokov remekművéből Albee pikáns bulvárcsemegéje lett, amelynek legigényesebb eleme Békés Pál Nabokovhoz is méltó, remek fordítása.
Hegyi Árpád Jutocsa pergő, jó képeket és szituációkat is teremtő rendezését több helyen megerősített társulat valósítja meg. Ami alapvetően hiányzik: egy hihető, izgalmas vagy legalább érdekes Humbert Humbert, akinek pedofíliájában – Albee-t is korrigálva – egy összetett, vívódó, csak a maga pszichéjére és hímtagjára koncentráló európai értelmiségi egzaltált és önkínzó szenvedélyei csapódnak le aberráció formájában; nem szólva arról, hogy a figura megtévesztő módon „normális” férfiként is vonzó (lásd Lolita mamájának önpusztító szerelmét). A számtalan, egymástól merőben különböző főszerep, amellyel színháza Haás Vander Pétert hosszú évek óta terheli, felhígította a színész érzékenységét és valódi egyéniségét. Akármilyen lelkiismeretesen helyezkedik is bele az egyes szituációkba (és akármilyen fölényesen birtokolja a hosszú szöveget), a mechanizmus egy elég kellemetlen cukrosbácsit dob ki; no meg egy olyan egyetemi professzort, aki a Requiescatban magától értetődően mond „in pace” helyett „in pacem”-et.
Talán kisebb, de elég feltűnő problémához vezetett a címszereplő – elismerem: színházat próbáló – kiválasztása. Az egyetemista Földes Eszter komoly tehetségnek ígérkezik, megjelenése is telibe találja a figurát, ám hiányzik belőle a tizenhárom éves gyereklány szükségszerű naivitása, romlottsága nem keveredik ártatlansággal, gyakorlott kis kurvaként csap le a tehetetlenül belé ájuló férfira. Nem véletlenül utolsó fellépésekor, mint az átlagosba beleszürkülő amerikai asszonyka és várandós anya a leghitelesebb, hiszen korban ehhez az inkarnációhoz áll a legközelebb; Földes Eszter még azt is eljátssza, hogy Humbert Humbertet leginkább éppen ebben a semlegessé vált viszonyban szereti a legjobban. Az emberben amúgy felmerül a bizonyára együgyű kérdés: az Annabelt és Kis Lolitát finom eszközökkel megelevenítő Mádi Laura nem lett volna-e hitelesebb Lolitaként?
Varga Klári játékán érződik, mekkora igyekezettel és ambícióval bújik bele a pórul járt, szerelmi viszketegségéért életével fizető Charlotte bőrébe, Majzik Editnek (Rita) pedig erőfeszítésre sincs szüksége, olyan természetesen hozza az anyai lelkületű motelbeli prostit. A többiek helyt állnak; leginkább Hayth Zoltán (Dick), legkevésbé Szűcs Péter Pál (Fiatalember). Osír Liliána epizódjai túl rövidek ahhoz, hogy frappáns és adekvát külső megjelenésén túl játékával is meglephessen; Louise-ként mindenesetre hitelesnek látszik.
De a végére hagytam az előadás igazi ütőkártyáját: Lukáts Andor remek, díjesélyes jelenlétét az Író és Clare Quilty kettős szerepében; akárkinek jutott eszébe meghívni, forintos ötlet volt. Albee-ként jobb az eredetinél: levegője van, elegáns, laza, ironikus, bensőségesen egyszerű, Quiltyként pedig már első, rövid megjelenésekor felvázolja a figura felelőtlen (szín)játékosságát, hogy aztán az utolsó, halálos konfrontációt (számomra a modern regényirodalom egyik leghátborzongatóbb jelenetét) kísérteties pontossággal bohóckodja, rettegje és szenvedje végig; az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy Haás Vander Péternek is ezek a legjobb pillanatai.
Ezután még következik a kóda, Hegyi Árpád Jutocsa talán legérdekesebb tablója, a padon Humbert Humberttel, a két rózsaszín ruhás Lolitával és az elmaradhatatlan hajasbabával. Itt, a két befejező jelenetben az előadás a meglehetősen triviális anyag fölé szárnyal.
SZÁNTÓ JUDIT
