Pszeudo-reneszánsz hisztériumjátékként hirdeti a színlap Lőrinczy Attila új darabját. Elszaporodóban vannak manapság a hasonló, részben áthallásokra, részben szójátékokra építő sajátos műfajmegjelölések, melyeknek előnyük, hogy felkeltik a nézői figyelmet, hátrányuk, hogy talán túlzott elvárásokat is támasztanak a nézőben. Merthogy valóban eredeti, különleges bemutatót azután ritkán láthatunk, új műfaj születésének pedig végképp nem lehetünk tanúi. Hogy Lőrinczy Attila új darabja pszeudo-reneszánsz, az bizonyos szempontból vitathatatlan (hogy mennyiben és miképpen az, arra az eredetivel, vagyis Fernando de Rojas drámájával való részletes filológiai összevetés adhatna választ), a kétségtelenül jól hangzó hisztériumjátéknál azonban a mű jellegét, hangulatát pontosabban írja le a címben szereplő tragikomédia.
A csavaros mese középpontjában az idős korára is eleven szellemű Celestina asszony áll, aki a betevőt hol lányok futtatásával, hol kerítéssel, hol átverésekkel keresi meg. Hozzá fordul régi kliense, Sempronio is, amikor látja, hogy gazdája, a vagyonos Calisto majd eleped a szűz Melibeáért. Celestina rafinált cselekkel boronálja össze a fiatalokat; nemcsak a lány szemérmét kell legyőzni, hanem a szigorú apát, Pleberiót is meg kell vezetni. S persze maga Calisto is lépten-nyomon bonyodalmat okoz, akárcsak másik szolgája, Parmeno, aki gyűlöli Celestinát, mindaddig, amíg az a vidéki parasztlányból éppen szajhává avanzsáló Areusával férfivá nem avattatja. Csakhogy Parmeno beleszeret a lányba, ami újabb konfliktusokat szül. S akkor még nem beszéltünk Sempronióról, aki a várt pénzt sem Celestinától, sem gazdájától nem kapja meg, ráadásul szerelmes a kerítőnő fő bevételi forrásába, Eliciába, aki viszont Critóval, a katonával kavar. Mindebből akár fergeteges komédia is kerekedhetne (függetlenül az alapműtől, hiszen szerzője autonóm alkotásként vállalja a drámát), ám az írói ambíció érezhetően más: Lőrinczy játékosan, ironikusan, a mai viszonyokra nem közvetlenül, de finom áthallásokkal utalva fest képet arról a világról, melyben egyezményes morál már nemigen létezik, amelynek mindennapjaihoz a csalás, a hazugság, a szélhámosság szervesen hozzátartozik, s ahol a csalókon, az „okosakon” kívül mintha csupán megcsaltak, végletesen naivak, hülyék élnének. A kép azonban nem lehangoló, mert a szereplők mégis szerethetőek, a gaztettek humorosan tálaltatnak, s a szereplők egész jól érzik magukat saját világukban. Furcsa, de mintha senki nem érezné, hogy a bőrére megy a játék; a szituációk humora, a dialógusok szellemessége tompítja a megcsalások és megcsalattatások sorának keserveit. Mindebből nem is következne a gyászos befejezés, amikor egy véres leszámolás közepette mindenki búcsút mond életének, így hát nem is következik; Lőrinczy egy huszáros deus ex machinával feltámasztja a szereplőket, s így sajátosan groteszk, ironikus képpel ér véget a darab.
E képet a Harsányi Sulyom László és Novák Eszter rendezte tatabányai előadás igazán erőteljesen, emlékezetesen jeleníti meg: a feltámadt hullák kis vízibalettet adnak elő, mintha a haláltáncot akarnák idézőjelek közé tenni. A vízibaletthez kivált jól funkcionál Kiss Gabriella téglalap alakú tere, mely egyik oldalán medencét rejt, a másikon pedig Celestina „lakosztályaiba” vezető mélyedést. A vizuálisan is érdekes díszlet többféleképpen is bejátszható; egyes pontjain arra készteti a színészeket, hogy kiaknázzák a mozgáskészségükben rejlő lehetőségeket, másutt viszont jól bejárható. (Kutas Diána korrekt, de többnyire kézenfekvő ötletekből összeállított jelmezei jóval konvencionálisabbak.) A remek zárókép visszamenőleg is megérteti, mi az, ami korábban hiányzott az előadásból: a groteszk ízek, az egyéni ötletek, a szöveget továbbszövő alkotói kreativitás. Merthogy – kivált az első felvonásban – kissé lassan csordogál a játék: leperegnek a jelenetek (a pesti vendégjátékon helyenként érzékelhető tempógondokkal), lehet mosolyogni a dialógusokon, de a kelleténél kicsit kedélyesebb a játék, kevés a ki nem számítható fordulat és kevés a tét. Így a nézői figyelem jórészt a színészekre irányul, nem érdemtelenül. Lőrinczy Attila Margitai Áginak írta a szerepet, s a színésznő valóban illúziókeltő Celestinaként. Precízen hozza a szerepsémákhoz kötődő kliséket, de túl is lép rajtuk; hamisítatlanul sajátos színekkel fest portrét egy józan, öntudatos, az életet izgalmas játéknak tekintő asszonyról, aki távolról sem csak a pénzért intrikál, hiszen minden percét élvezi a cselszövéseinek. Igen jók a többiek is: Friedenthal Zoltán (Calisto) kedvvel és lendülettel karikírozza a tehetetlen, ostoba hősszerelmes alakját, Téby Zita (Melibea) a naivnak tetsző, de távolról sem ártatlan lányka alakját üde bájjal és igen hatásos váltásokkal operálva adja, Egyed Attila (Sempronio) imponáló szaktudással hozza a kapzsi, buta szolga kevésbé hálás szerepét, meggyőző a foga fehérjét fokozatosan kimutató prostituált, Elicia alakjában Lapis Erika, s precízen kihasítja a játékból a maga szeletét a Crito legkevésbé megírt szerepét játszó Viola Gábor is. Egészen kitűnő Katona László (Parmeno) és Szilágyi Katalin (Areusa) kettőse: a dermesztő hülyeséggel határos végtelen naivitást mindketten megejtő bájjal adják, ám a naivitás színeibe az ösztönös amoralitás árnyalatait is belekeverik. Lukáts Andor (Pleberio) találja meg talán a legegyénibb színeket; nem zord apát játszik, hanem többnyire csak magával törődő, a körülötte levő világból nem sokat értő öregembert, mindezt sodró lendülettel és groteszk árnyalatokkal. S noha a második részre valóban összeáll az előadás, a szöveg poénjait finom játékötletek segítik, s egyénibb gegek is megjelennek a palettán, a bemutató egésze leginkább mégis a színészi munka okán maradhat emlékezetes.
URBÁN BALÁZS
