Pintérék legújabb előadásában hatan jelennek meg a majdnem üres színpadon. Mind a hatan énekelnek, nem is akárhogyan. Elsőre afféle karikatúrákat megmozdító papírszínháznak, bábukra írott bohózatnak tűnik a játék. Aztán a jelenetek alatt dübörgő dalok nehezen hárítható áradását kölcsönvevő műről kiderül: ballada ez közelebbről. Vagy inkább históriás ének balvégzettel fenyegető húsz évünkről s erről a kibicsaklott valamiről, ami a jelen.
A kénsárga öltönyökbe és ugyanolyan színű, feszes menedzserkosztümökbe öltözött (jelmez: Benedek Mari) s a vörös vagy fekete háttér előtt jobbára egyetlen síkba rendeződő színészek szomorú csasztuskái megülik a nézői lelket. Mozgalmi és úttörődalok megörökölt dallamaira rakott szavakat a szerző, az író-rendező Pintér Béla. Ez a kétlelkű akusztikai állapot hozzátartozik a játék alapszimbólumaihoz. Dünnyögünk valamit, hisz ezekkel telt az életünk. A Pintér Béla-féle, akartan formátlan szövegek, az új menedzserlecke igéi, pályázati szövegek és önépítő tréningek törmelékszövegei, mint a száradó malter darabkái, lepörögnek a dallamokról. S ezzel a kétes értékű kulturális munícióval, ezzel a gyorstalpaló kurzusokon szerzett kommunikációs készültséggel és erkölcsi „biztonsággal” vág neki pár magyar a nagyvilágnak, s próbálja meglovagolni a soha vissza nem térőnek tűnő nagy alkalmat.
A történet mindennapos problémákkal indul. Egy bizonytalan eredetű raktárkészleten kisarjadt négytagú kis cég, aggodalmas, túlélésre szakosodott kádere, bizonyos Bodolay Kálmán (Thuróczy Szabolcs) révén papíron háromtagúnak hazudja magát, hogy részt vehessen egy pályázaton. Két amerikai befektető, Mr. Goodman (a hátborzongató Quitt László) és Mr. Freeman (a bronzkemény Pintér Béla) által irányított zavaros ügyletekben el is nyernek egy Nyugat-Fatalisztánban végrehajtandó „telepítési” munkát, de nincs mese, oda csak hárman mehetnek. Egy milliárd a tét. Sanda cselekkel kigolyózzák hát a negyediket, a hajdani cégalapító kisképességű, ám tiszta lelkű húgát, Kuncz Nikolettet (Roszik Hella szívszorító figurája), aki lelkesen és lelkiismeretfurdalásosan, reménytelenül szerelmes a cégvezető hölgy, Hoffmanné Törő Claudia (Szamosi Zsófia) férjébe, Hoffman Tiborba (Friedenthal Zoltán). Nem véletlenül írtam le a figurák nevét, Pintér Béla egyik fő erőssége a névadás. Aki itt él, az tudja, milyen telitalálat mindegyik elnevezés. (Dramaturg: Enyedi Éva.)
Nos, a legszerencsétlenebb, legesendőbb léleknek csapdát állítanak. Nikolett bűne, hogy szerelmes a nős kollégába. Megszerveznek egy – végül is az amerikaiak által bevégzett és lefölözött – kínos randevút a vonakodó Hoffmannal, hogy rajtakapják őket. Megvan tehát a nagy erkölcsi fölháborodás alapja és a büntetésből itthon hagyás lehetősége.
A kissé bűntudatos hősök elindulnak, de a reptéren még egy Lenin-sapkás bácsi (Quitt László) közli velük remegő hangon, hogy a kislánya bocsánatot kért tőlük mindenért egy búcsúlevélben. Ne haragudjanak. A kolléga öngyilkosságának híre megtöri a csapatot. Marni kezdik egymást, gyanakodnak, rákapnak a kábítószerekre, különösen a férj. Kiderül, hogy a nyitó képben jól láttuk, a háromgyerekes Bodolay és a gyermekáldástól riadozó cégvezetőasszony régóta szerelmesek egymásba. Lelepleződnek. Szenvednek, kapkodnak, támolyognak a burnuszos világban, de közben dolgozni próbálnak, veszettül.
Minden kellék kemény kartonból kivágott síkidom. A szendvicsek, a koktélos poharak, az egyiptomi pózokban meg-megálló amerikaiak kitartott kezében a fallosznyi, füstölgő szivarok, a pálmafák, a sivatagot átszelő autó, a bajt hozó fatalisztáni fekete kecske (a magyar macska helyett), mind-mind rajzolt elem. Díszlet: Tamás Gábor, kellékek: Quitt László, Kovács Dániel. A kínos koitusz során a Mr. Goodman farkából fölszálló arany csillámpor gondosan tervezetten és „lemoshatatlanul” ott ragad a rendkívül érzékeny és összetett figurát formáló Friedenthal Zoltán sötét hajában a végkifejletig.
Mindenki bűnbe sodródik. Mindenkit megaláznak. Egymást is ellehetetlenítik. Az egyik nagyon erős figura Thuróczy Szabolcs számítgató magyar kisembere, aki a fogadáson is lóbálja nyomorúságos kelet-európai attribútumát, a márkás nejlonszatyrot. Önerősítő fegyvere ez az oroszoknál „háthácská”-nak nevezett, nálunk inkább titkon hordozott bevásárló eszköz, ami a mindig résen lévő, sorban állásra kész, megregulázott vadászösztön tárgyi kifejeződése. Hátha lesz valahol, valamikor… valami. S akkor – én jövök, ti szatyortalanok meg majd néztek. A másik nagy figura a cégvezetőt játszó Szamosi Zsófia által megformált, könnyen táguló lelkiismeretű, huszonöt éves ifjú nő. Szamosi imponáló skálán képes játszani. A pályázat elnyerésének pillanatában érzett elgyöngülése, a másik szobában rendelésre kefélő férjével való bizarr viszonya, émelyítő közönségessége, mikor lerúgja magáról a „nem vigyázó” Kálmánkát, iskolázatlan lelki üressége, asszonyi árvasága a nagy formátumú szerencsétlent képes megmutatni a történetben. A feladatára ritka mód kényes színészben Básti Juli nőstényoroszlánsága sejlik föl.
A bűnök, a készületlenség, a kapkodás, a szervezetlenség és a tudáshiány – összeadódnak. Kiderül, hogy a kába férj nem nyomott meg egy szükséges gombot, így aztán nem vették észre, hogy a telepítés helye iszonyú erővel sugárzik. A munkát elvégezték, de halálos sugárdózist kaptak. Mindahányan. A végső pillanatban a 666-os (!) segélyhívó számon elért amerikaiak informálják őket várható végükről, a nejlonszárnyú halálangyalként visszatérő Nikolett pedig szakmai felvilágosítással szolgál az elkövetett hibákról. Áldozati ballada ez. Tükörjáték formára szerveződő helyzetei, ismétlődő motívumai ringatják a történéseket. Csak azt nem tudjuk, hogy ez a sugárfertőzött, sivatagi Déva-vára végül kinek lett „telepítve”, s hogy a „fél véka ezüst” vajon hazajut-e egyszer Bodolay Kálmán három gyerekéhez.
Nem tagadom, szükséges valamelyes élményközösségi alap a befogadáshoz. A fiatalok aligha érzik azt a bizsergést a dallamok hallatán (zongorista a kiváló Kéménczy Antal), amit az idősebbek. Azok pedig, akik igyekeztek nem besározódni egész életükben, a szemlélődők, akik soha nem „telepítettek” ismeretlen vidéken, és nem követtek el bűnöket, csak mindig mást ítéltek meg és mást osztályoztak le, ciccegve-utálva az elbukó akcióhősöket, meglehet, unják a kisemberi kínlódásokat. És mert a a kisemberek ráadásul rendre el is buknak, megvetik őket. Pintér nem megvetésből fogalmaz. Az ő részvéte tisztító és maró, mint a só.
Csak hát ma már nincs mit együtt énekelni. Minden dal „tartozik” valahová, így aztán évek óta a Himnuszt is szemlesütve, csukott szájjal hallgatja akár egy egész egyetem ifjúsága és tanári kara. Pintérék históriás énekei mégis valami közös tűz köré gyűjtenek bennünket.
Amit ők tudnak, azt mégiscsak közösen tudjuk.
„De jaj, tudunk-e énekelni még…” – kérdezte annak idején Radnóti. Pintér Béláék még tudnak.
