Vannak színművek, amelyeket – úgymond – nem lehet elrontani. (Azért ne vegyünk rá mérget.) Sokak szerint ilyen sikert ígér a Háztűznéző is, Gogol komédiája. Hol itt, hol ott műsorra is tűzik, a legújabban a Magyar Színházban játsszák. Kit ne szórakoztatna, hogyan keresnek férjet egy eladó lánynak? Kivált akkor, ha mulatságosnál mulatságosabb kérők pályáznak a kezére. A kényes helyzetben könnyedén bontakoznak ki a furcsaságok. Sőt: a fonákságok. Ez utóbbiról gyakorta megfeledkeznek a színre vivők. Megelégednek a banális nevettetéssel.

E sorhoz csatlakozna most Csiszár Imre rendezése is? Mintha többet ambicionálna. Mindenekelőtt a történéseket jellegzetes látványba ágyazza. Akkor kezdjük is az ággyal! Ahol az agglegény Podkoljoszin naphosszat heverészik – Szlávik István terve szerint –, legföljebb fotelágy, monstruózus karosszék. Mintegy a lustálkodás szimbóluma. Sokáig uralja a csupasz színteret, amelyet kopár ajtók kereteznek. Innen bukkannak fel a színi történet szereplői, mi több: azoknak a sokasága is, akiket éppen csak felemlegetnek. Ez parádésan tetézi a színi képeket, a szellemes kosztümök – Szakács Györgyi kivételes invenciója jóvoltából – önmagukban is mókás figurákat mutatnak. De nemcsak a ruha teszi az embert, hanem a mozdulatok is. Nők, férfiak, gyerkőcök úgy penderülnek színre, hogy egykettőre – Fincza Erika kompozícióiba rendeződve – tipp-topp csoportokat alkotnak. Mind a jelmeztervező, mind a mozgástervező szemlátomást oroszlánrészt vállalt az egyedi jellemzésekben is.

 

haztuznezo 8
Gregor Bernadett, csomor csilla, Hámori Ildikó és Szűcs Sándor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Ezért „csúcsjelenet” a kérők várakozása. Bár amikor a kerítőnő beszámol arról, ki mindenki érkezik háztűznézőbe, már felvonultatja a széptevő férfiakat azon a kifutón, amely a fantáziának kínál posztamenst. Már akkor is meghökkentő a férfiszemélyek szélsőséges különbözősége, ami később, a pózolást élettelibb pozíciókra váltva, kétségkívül megihleti a színészeket. A leginkább Sipos Imrét, aki Csocsalovként nemcsak katonásan peckes, mellét és – uram bocsá’ – ágyékát dülleszti, de mimikája is ernyedetlen mutat élvetegséget, amit végül drámaiságra vált. A szál vörös rózsával udvarolni kész, pirosló ajkú, széplelkű Anucskint pedig Őze Áron úgy adja, hogy nyápic személye maga a lelkes és – paradox módon – tolakodó bocsánatkérés. A korántsem pehelysúlyú ifj. Jászai László akkora termetet, hátsó felet, elefántlábat kapott Galuskához, amihez természetesen illik a lomha vérmérséklet. Afféle orosz „medveként” felbukkan Szűcs Sándor is, aki Sztarikovként nem kapott több lapot. Ehhez a galériához leginkább Fjokla Ivanovna csatlakozhat, egy mesebeli anyó mókás karikatúrájának tetszik a pityókás kerítőnő Hámori Ildikó képében, aki himbálózva jár, szelesen gesztikulál, úgy nevet, úgy motyog, úgy kerepel, hogy olykor hibbant elmét is sejtet. E színjátékban pedig stílust, amivel végtére adós marad a társulat.

Mindig egyszerűbb a mellékszereplőket „elrajzolni”. Hiszen azokat, akiket formába szorít egy rendezés, többé vagy kevésbé meg is fosztja az ábrázolás finomabb árnyalásának lehetőségétől. Vagyis ha főszereplőkkel teszi a színrevitel, mintegy „egyirányúsítja” a játékot. Szemlátomást Csiszár Imre elbizonytalanodott, hányan legyenek panoptikumalakok, és hányuknak legyen pszichológiai gazdagsága. Hasonló dilemmát úgy szoktak megoldani, hogy dramaturgiai erővonalak adják a határt közöttük. Úgy tűnik, a leányzó és választott kérője volt az esélyes arra, hogy leváljon a többiekről. Mi tagadás, Agafja Tyihonovna le is válik. Mert Gregor Bernadett személyesíti meg, aki a túlkoros menyasszonynál is több évet számlál, mégis szépséges, méltóságos, pazar toalettjét elegánsan viselő, időnként érdeklődő, végül bánatos hölgyként, szerény eszközökkel képviseli szerepét, a női kiszolgáltatottságot alig-alig jelezve. Lassúdad temperamentumát ellenpontozza Csomor Csilla, aki sürgő-forgó nagynéniként mintha az élénken színezett karakterekhez húzna. Talán rendezői intencióra, talán nem. Mert botladozik a logika, mely szerint a fő személyekhez, Agafja Tyihonovnához és Podkoljoszinhoz illeszkedik a környezete. A kisasszonytól stílusban különbözik a buzgó rokon, de a – fantáziaképekhez hasonlóan beállított – cselédlány is, akit Domareckaja Júlia, e kordában is eleven növendék alakít. Míg az agglegény körül úgy szolgál Gyürki István ugráltatott Sztyepanja, hogy kis híján helyet kaphatna egy Csehov-színjátékban is. A házasodásra ösztökélő barátot, Kocskarjovot szintén realista stílusban építgeti Bede Fazekas Szabolcs. Persze, teljesíti az olyan rendezői utasításokat is, mint amikor a magát elhagyó Podkoljoszin mögött, annak karját emelgetve, úgyszólván helyette gesztikulál. Ami, ugye, megint csak másféle játékmód? A hagyományos szerepformálás biztonságába kapaszkodik Fillár István, akinek szintén lavíroznia kell a széthúzó instrukciók között. Elég figyelmesen megnézni, hogyan bukkan elő Podkoljoszin a takarója alól. Nyújtózkodó, ide-oda nyúló keze szinte pantomimikusan mozdul, de már a távirányítót „reálban” nyomja meg. S ez még csak a kezdet. Más lapra tartozik, de kikerülhetetlen a kérdés, minek is egy előadáshosszig kosztümös színjátékba belekeverni a televíziót. Ettől lenne modern a rendezés? Mai zeneszám is megszólal kíséretül, amelyet nem ártott volna következetes ízléssel átfésülni.

Emlegettem „csúcsjelenetet”. Ami, sajnos, azt jelenti, hogy az előadásban később egyre kevesebb az élvezet. A Háztűznézőrőlúgy tartjuk, hogy akár egyvégtében is előadható, tömör színmű. Most terjengősnek érezni. Ami eleinte a játékot élénkítette, nevezetesen azok az egyedi vagy csoportképek, amelyek megelevenítették a szöveget, az idő haladtával egyre fárasztóbbaknak, feleslegesebbeknek tűnnek. És puszta ötletnek. Amikor például Agafja Tyihonovna afféle fantomképet állít össze kérőinek fotográfiáiból, a „kirakós játékra” esik a hangsúly, s nem arra, hogy semelyikük sem lehet a szíve választottja. Egyre inkább hiányzik valamiféle mondandó. Miért is nem kel el ez a szép leány? Miért is futamodik meg a kérője?

S ezek még csak alapkérdések. Nem azt kell számon kérni, amit e komédiában is felismer az irodalomtörténet, vagyis a tizenkilencedik század első felére jellemző – Goncsarovtól nevet kapott – „oblomovi” magatartást, a jó szándékú, de cselekvésképtelen „felesleges embert”. Éppen hogy tanácsos lett volna lefordítani a mai Podkoljoszin-félékre, akik a tartós párkapcsolatoktól azért vonakodnak, hogy ne kelljen vállalniuk semmilyen felelősséget. Mert a jövőt bizonytalannak vélik a családalapításhoz, netán a gyermekvállaláshoz. Vagy mert nem is vágyakozik már tartalmas kötelékre – nem utolsósorban a média által – lepusztított szellemiségük, érzelmi világuk. (Ez esetben volna helyénvaló hősünket retardált televízió-fogyasztóként beállítani.) S még folytathatni a lehetséges értelmezések sorát. Ahogy lappanghatna Agafja Tyihonovnában olyan „szingli”, aki egyszer csak ráeszmél, hogy túlontúl sokáig válogatott. Akkor persze nem a kezére pályázók képmását kellene először vizsgálgatnia, hanem tulajdon arcán a még apró ráncokat, amelyeket hiába keneget már „lifting” pakolással. Vagy lehetne olyan valóban igényes nő, aki egyszer csak kényszeredetten belátja, milyen sivár a felhozatal egy korántsem értékcentrikus társadalomban. Vagy megalkuszik, vagy magára marad. Eszerint bánkódhatna, vagy éppenséggel felszabadultan örvendhetne a meghiúsult esküvőnek. De semmi ilyesminek nyoma sincs.

Vannak – úgymond – örök témák. Ilyennek tartják nő és férfi kapcsolatát. De alighanem csak addig örök érvényű, ameddig a szerelem lángol, a kettősből mintegy kizárva a változó külvilágot. A megalkuvások története már koronként más és más. Mélyebben kellett volna elgondolkodni rajta.

 

BOGÁCSI ERZSÉBET

 

NKA csak logo egyszines

1