Rizikós, már-már veszélyes ma Shakespeare-t rendezni. Nagy annak a kockázata, hogy az alkotók nem tudnak újat mondani. Félő, hogy vérségi kapcsolat fedezhető fel régebbi előadásokkal. Tompa Gábor III. Richárd rendezése rokoni kapcsolatokban és új ötletekben egyaránt bővelkedik. A rendező radikális viszonyulása a Shakespeare-műhöz, az előadás groteszk hangvétele, zenéje, élénk színei testvériesen beszélgetnek A windsori víg nők Kolozsváron két éve bemutatott előadásával. A konkrét példán túl, az előadás egy általánosan tapasztalható rendezői szándékkal is dialogizál: az aktualizálási kísérletekkel.

 

richard_foto rudolf_istvn
Bogdán Zsolt (fotó: Rudolf István)


Tompa koncepciójában a III. Richárd a média és a mobiltelefonok világába helyezésével válik jelen idejűvé. Az ötlet megállná a helyét, kivitelezése azonban kiforratlan marad. A több kisebb szétszórt média-jel (például a három tévé) mellett ez a problematika egyetlen jelenetben, Gloster herceg (Bogdán Zsolt) III. Richárd királlyá választásakor teljesedik ki. A napjaink politikai show-műsorait idéző televíziós közvetítés ironikusan mutatja be, mi zajlik a kamerák előtt és mögött. A jelenet egyértelműen a média manipulatív jellegére reflektál. Ez nem meglepő, az előadás alkotóinak öniróniája viszont annál inkább.

A Gloster-Richárd show-t a várakozás, a feszültség növelése érdekében reklám szakítja meg, nem is akármilyen: az egészséges önreklám és önirónia jegyében a képernyőkön a Kolozsvári Állami Magyar Színház történetét bemutató angol nyelvű spot jelenik meg. A nézők veszik az adást: nevetnek a látottakon – ki őszintén, ki félénken, ki zavartan, ki gúnyosan. Csakúgy, mint az unalmas közhelyeken (például a sok mobiltelefon), amelyek meglehetősen gyakran jelennek meg a színpadon.

A játékot izgalmassá azonban elsősorban a rendező néhány sajátos szerepértelmezése teszi. Érdekes színeket kapott például a Bogdán Zsolt játszta Richárd. Tompa koncepciójában Richárd nem a Gonosz, hanem a Játékos. Félszegsége megakadályozza abban, hogy idejét hódítással töltse, ezért egyszer csak eldönti, hogy gazember lesz. Richárd tehát nem eredendően rossz. Tudatos döntés következtében lesz azzá. Első néhány gyilkossága még konkrét célt, a trón megkaparintását szolgálja. A játék azonban királlyá koronázása után sem ér véget. Az öldöklés már nem eszköz számára, hanem életforma. Ennek ellenére nem azért öl és ölet, mert rosszat akar áldozatainak. Hatalmát védi és gyakorolja azáltal, hogy rendelkezik az életek fölött. Játszik az életekkel, indirekt módon tehát játszik a halállal. Meghívja őt sakkozni. Megpróbálja kijátszani: döntéseket hoz helyette. A játék végén persze a halál mondja ki a sakk-mattot: Richárd király megbukik.

Bogdán Zsolt görbe hátú, mankókra támaszkodó, csámpás járású Richárdja furcsa hatással van a nézőre: egyszerre kelt sajnálatot és utálatot, csodálatot és megvetést. Szánjuk, mert félszeg, de gyűlöljük, mert gyilkol. Csodáljuk, mert igazi mestere a játéknak, de megvetjük, mert szórakozása életekbe kerül. Mosolyában, tekintetében, hangjában és mondatainak hangsúlyában egyszerre van jelen a gonoszság és a játékosság.

Bogdán Zsolt nagyon pontos alakítással és néhány különösen szép jelenettel ajándékozza meg a nézőket, Richárd figurájában azonban felfedezhető némi következetlenség is. A rendező kétszer is kutyaszerepet ró Richárdra. Az előadás kezdő jelenetében szájkosárral jelenik meg, majd amikor Margit (Péter Hilda) szórja rá átkait és kutyának nevezi, ismét ebként liheg az őrült nő lábainál. Ez a rendezői döntés eltávolodik Richárd figurájától. Érthető módon Bogdán Zsolt nem tud mit kezdeni a két jelenettel, egy pillanat alatt kiesik szerepéből.

Az említett helyzetben Margit figurája is problémás, némileg tisztázatlan. A hercegek és grófok nem veszik komolyan átkait, kiröhögik, hülyének nézik. Elméjének bomlottságát jelzi szaggatott, fekete bőrdarabokból fércelt ruhája (jelmeztervező: Carmencita Brojboiu), zilált haja és erőteljes sminkje, s Péter Hilda távoli semmibe meredő tekintete, mély hangja is tökéletesen passzol Margit figurájához. A vészjóslón megszólaló átkok azonban a környezet reakciói miatt mégsem tudnak feszültséget kelteni.

A semmiben elmerülő tekintet nagyon eltúlzott formáját látjuk az abszolút monotonitásra alapozott York hercegnénél (Csutak Réka). Az egyhangú szövegmondás, a merev mozgás, az üres tekintet talán azt hivatott jelezni, hogy a fájdalom kővé változtatta őt, a végeredmény azonban kong az ürességtől. A merevségtől az Erzsébettel (Kézdi Imola) közösen fogyasztott kábítószer hatására megszabadulni látszik, a rendezői döntés azonban, melynek alapján e két gyászoló nő kénytelen narkotikumhoz fordulni, összemaszatolja a két figurát.

A karakter letisztultságának hiánya Lady Anna (Györgyjakab Enikő) esetében a legerősebb. A halott férj koporsója mellett elmondott gyászbeszéd csupa máz: Györgyjakab Enikő nagy gesztusok, napszemüveg mögötti könnyek, szipogó hangok révén játssza meg Lady Anna fájdalmát. Ily módon azonban nincs tétje Richárd hódításának. Hogy mégis indokolt legyen a csábítás, a rendező hirtelen a ló másik oldalán mutatja a Lady Anna-figurát – Györgyjakab Enikő egyik pillanatról a másikra őszinte gyászra vált, s Lady Anna alakja sajnos kettétörik.

Talán az egyetlen karakter, amelynek (hármas) egységét semmi nem zavarja meg, a Skovrán Tünde játszta Shore-né. A Shakespeare-nél színre egyszer sem lépő Shore-né Tompánál több változatban is megjelenik. A legradikálisabb énje az olajozott testű, vonagló domina, de láthatjuk őt a show-műsor asszisztenseként és a Bibliából felolvasó, csuklyás, arctalan emberként. Tompa tehát három egymástól különálló szerepkörben emeli ki az egyébként csak utalásokból ismert Shore-nét.

Ehhez viszonyítva a férfiak köréből hiányzik az egyénítés. Shakespeare művében Richárd mellett Buckingham herceg (Keresztes Sándor) az egyetlen, aki kiemelkedik a férfi tömegből, az előadásban azonban ez csak valamelyest történik meg. Keresztes Sándor szerény, szűkszavú Buckinghamet játszik. Színpadi jelenlétének legmeghatározóbb vonása a visszafogottság: gesztusaival és mozgásával óvatosan bánik. Egyes jelenetekben (kényszerű békülések Edwárd parancsára) kifejezetten előnyére válik az óvatosság. Buckingham tehát az előadásban némileg veszít darabbéli fontosságából, kiemelődik viszont Senkálszky Endrének köszönhetően a Polgár. Senkálszky Endre néhány percnyi jelenléte, néhány mondata elegendő ahhoz, hogy kivétel nélkül megérintse a nézőket. Ez a néhánwy pillanat képezi a sorozatos gyilkosságok legerősebb ellenpontját. A Polgár, az ártatlan öregember az egyetlen, aki kívül áll a vérfürdőn. Szavai valóságos felüdülésként hatnak a nyomasztó hatalom-média-halál körforgásban, abban a világban, amelyet élő és halott torzszülöttek lepnek el.

Ezt a groteszk életteret jelzi (kissé túl erősen is) a színpad boncterem jellege (a díszlettervező Carmencita Brojboiu): a zöld plexiből készült díszletfalak, az üvegben tartósított bizarr fejek, embriók, kifejlett egyedek (maszkok: Varga-Járó Ilona). A látvány elsőre sokkoló, de lassan elveszti fontosságát. Azon túl, hogy rendkívüli méreteivel és az elemek sokaságával néha elnyeli a színészeket, csupán valamilyen esztétikai élményt nyújt a nézőnek, konkrét funkciója azonban nincs.

Sok ötlet járja ugyanezt az utat ebben a megdöbbentő hatásokra összpontosító, látványos és többnyire jól koreografált (Florin Fieroiu munkája) előadásban, sok ötlet más utakra téved: egyesek beteljesülnek, mások elvesznek, némelyek felerősödnek, mások hatástalanok maradnak. Így azonban nincs egységesség, tisztaság, megfontoltság és pontosság – létszükségletei egy előadásnak Tompa III. Richárdjából igazolatlanul hiányoznak.

 

MÁRTON IMOLA

 

NKA csak logo egyszines

1