Képzeljünk el egy tisztes társadalmat, amelyik majdnem ugyanannyira eltávolodott a szent dolgoktól, mint az időtlen költészettől (és meg is fáradt egy kissé), de nem valamilyen mítosznak vagy ideológiának adja meg magát, hanem egy nagy mű géniuszának. Innen nézve ami ennek az új darabnak az alakjait és cselekményét megszállja, megindítja, felemeli és megőrjíti, az Shakespeare »Szentivánéji álmának« szelleme. És ahogyan közülünk sem élheti senki a saját életét, csakis egy olyant, amelyik ezernyi fölérendelt és aláépült előfeltételtől, »struktúrától«, átörökített hagyománytól függ, ugyanúgy válnak itt fellépő kortársaink függővé egy régi, kifürkészhetetlen komédia varázslatos uralmától, s lesznek annak ideológusai.” Botho Strauβ műsorfüzetben is megjelentetett, Peter Steinhez írott szavait nem értelmezési kulcsként idéztem (ennél összetettebb szöveg A park), hanem azért, mert nehezen tudnám saját szavaimmal pontosabban felmutatni azt az attitűdöt, ami a negyedszázada írott darabot alapjában meghatározza. A szerző nem átdolgozta, modern környezetbe helyezte Shakespeare komédiáját, s nem is egy mai történetből bontotta ki, vagy arra húzta rá a Szentivánéji álom motívumait, hanem a kortárs történetet láttatja a shakespeare-i motívumok fényében, úgy, hogy a cselekménynek, a figuráknak, a szituációknak egyaránt megépíti a hangsúlyozottan köznapi, az általános érvényű és a mitikus-archetipikus rétegeit is. Összetett, rétegzett, izgalmasan ambivalens, ugyanakkor erősen szerkesztett, s egyszerűen, majdhogynem szárazan megírt, rafináltan finom, egyszerű poézissal átitatott szöveg jött így létre, melyet nem is könnyű a maga teljességében színpadon kibontani, de amely sokféle utat, kapaszkodót kínál a rendezőnek és a színészeknek.

 

park 4
Makranczi Zalán és Gáspár Kata (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Botho Strauβ művei nem tartoznak a színpadainkon sűrűn játszott drámák közé; egyik-másik darabja időnként fel-felbukkan ugyan, de hosszabb szériát nemigen él meg, így a szerző és művei mindeddig nem váltak a magyar színházi kánon részeivé. Noha gyanúm szerint ezen A park magyarországi bemutatója sem fog jelentősen változtatni, mindenképpen fontos esemény, hogy a mű a Nemzeti Színház színpadára kerülhetett. Alföldi Róbert igen sok árnyalatot kibontó rendezésének keretét Menczel Róbert látványos díszlete szolgáltatja: a tágas üres térben hold fénylik, bokrok emelkednek-süllyednek fel s alá, az előtérben a kortárs dizájn részét képező sötét kanapék előtt folyik a játék. A látvány megragadó, az egyes térelemek a történet értelmezéséhez fontos asszociációs csatornákat nyitnak meg. Nem csupán a vizuális érzékenység jellemző az előadásra; az atmoszféra megteremtésében fontos szerepe van a klasszikus dallamokból összeállított zenei mixtúrának is. Ezek mind a befogadó érzelmi-érzéki ráhangolását hivatottak segíteni; Alföldi ezúttal szerencsére nem ad a kelleténél több értelmezési kulcsot a nézőnek. Ahol szükségét érzi a szituációk egyértelműsítésének, lekerekítésének – mint a két házaspár egyes jeleneteiben vagy Titania fiának előadászáró monológjában –, ezt persze megteszi, ám meghagyja több fontos jelenet és figura ambivalens értelmét. Így például Cyprian alakja sem elkorcsosult Puckká, sem kívülálló, provokáló művésszé nem egyszerűsödik, megmaradnak a szöveg Shakespeare-en túlmutató (például becketti) irodalmi allúziói, az exhibicionizmusnak, a magamutogatásnak pedig egyszerre látjuk színét és fonákját. Oberon és Titania alakjában követhetjük a test elfogadásának, illetve el nem fogadásának történetét, miközben érintetlenek maradnak a mítoszok banalizálódását megmutató részletek (lásd amulettek és a köréjük épített biznisz). Alföldi nem aktualizál, nem tölti fel mai üzenetekkel az előadást (a textus ezt elvben megengedné), helyette inkább a maiban az általános érvényűt, az általános érvényűben a mait, s mindkettő mögött a mitikust keresi. Alapjában sikerrel, még ha kicsit egyenetlenül, váltakozó intenzitással, néha meg-megtorpanva, a realisztikus játéktradícióknak a kelleténél többet engedve is.

A felütés igen erőteljes, az első jelenetek színészi jelenlétből, szuggesztióból, erőből táplálkoznak, a szöveg különböző rétegei egymást követve, gazdagon jelennek meg a színen. A vizuális és akusztikai hatás mind erősebben érvényesül, s ezzel az első felvonás nagy részében a játszók többsége lépést is tart. Előfordulnak ugyan feleslegesnek tűnő gesztusok, kevéssé szerencsés hangsúlyok, de a játék lendülete zárójelbe helyezi ezeket. A második részben talán a tempó döccen többet, s ez teszi nyilvánvalóbbá azt, hogy a színészek egyre gyakrabban nyúlnak vissza a karakterábrázolás hagyományos eszközeihez, ami furcsamód nem közelíti hozzánk, hanem távolítja tőlünk a játékot; a köznapi szituációk ismerős eszközökkel történő megmutatása könnyen felkeltheti a nézőben az „itt és most” élményének vágyát, melynek kielégítését az előadás érezhetően nem ambicionálja. Így a második felvonás jóval sterilebbnek tűnik az elsőnél, s ezt csak fokozza az a tény, hogy Alföldinek itt kevéssé sikerül eltalálnia a szimbolikus elemek, figurák megjelenítésének tónusát. Ide is kerülnek persze sűrűbb, erősebb jelenetek, érzékletes Oberon átalakulása, megragadó Titania ezüstlakodalmának fájdalmas lírája, de ahhoz az egyébként nemcsak hatásos, de papíron konzekvens befejezéshez, melyet Alföldi kitalált, sem gondolatilag, sem atmoszferikusan nem ér el az előadás.

 

park 47
Középen Nagy Mari (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A fent vázoltak értelmében a színészi teljesítmények nem egészen egyenletesek; ez alól leginkább a három központi szereplő játéka a kivétel. Nagy Mari (Titania) jeleneteihez kötődik a legtöbb vitalitás, energia; az egyszerre szuggesztív és felszabadultnak ható alakítás érzékletesen mutat minden stációt, melyen napjaink tündérkirálynője keresztülmegy. László Zsolt egy tömbből faragott, súlyos Oberonja másfajta átalakulást él meg; az erőteljes alakítás jól épít a kívülállás és a beolvadás kontrasztjára. Rába Roland nem fosztja meg ambivalens tartalmaitól Cyprian alakját: egyszerre, rétegzetten játszik koboldot, autonóm művészt, pojácát, szenvedő férfit – minden felesleges áttétel, éles stilizálás, kikacsintás nélkül. A szerelmesek négyese – Murányi Tünde, Rátóti Zoltán, Schell Judit, Stohl András – metszően erős, pontos eleinte, később azonban fogyatkoznak az eredeti színek, az élesen természetes megnyilvánulások, s különösen a férfi szereplők eszköztárából kerülnek elő ismerős sablonok. Hollósi Frigyes (Erstling) és Hevér Gábor (Höfling) abszurd színeket hoz a játékba, de idővel ezek is kifakulnak, hangsúlytalanabbá válnak. A Halál szerepét nem sikerült kitalálni; mintha maga a tónus sem lenne határozottan eldöntve (vagyis az, hogy mennyire kelljen komolyan venni a figurát), s Gergye Krisztián is meglehetősen tanácstalannak tűnik. Makranczi Zalán viszont természetesen és erőteljesen mondja el Titania mesebeli fiának monológját.

Sok kérdést vet fel a Nemzeti bemutatója, s igyekszik nem lekerekített választ adni azokra. A befogadón is múlik, hogy az előadásban ábrázolt világot mennyire érzi távolinak vagy közelinek. Az egyenetlen, de gazdag, tehetséges, szöveggel, befogadói elvárásokkal elegánsan és többnyire eredménnyel küzdő előadás talán nem hozza igazán közel Botho Strauβt a magyar nézőkhöz, de fontos lépést jelenthet drámai-színházi kánonok újraértékeléséhez.

 

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1