Befogadó kultúra” – ezt a címet adta köszöntőjének az idén március 20-a és április 5-e között megrendezett Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából a fesztiváligazgató Zimányi Zsófia. Méltán. Talán soha nem volt oly széles spektrumú a kínálat, oly gazdag és változatos a program, mint idén. Félreértés ne essék, nem azt állítom: az idei jobb volt, mint akár bármelyik korábbi rendezvénysorozat. Egyszerűen MÁS volt. Ezt akkor is ki lehet jelenteni, ha a programoknak csak a töredékén képes részt venni még a legelszántabb érdeklődő is.

 

8_fischeradam_lukasbeckb
Fischer Ádám



A mássághoz óhatatlanul hozzájárult a kulturális környezet, a megelőző és következő időszak kínálata. Nem hagyható immár figyelmen kívül a tény, hogy a vendégművészjárás évtizedek óta elfeledett gyakorlata a Művészetek Palotája (épülete és vezetése) jóvoltából ismét napi valósággá lett. Módosult tehát a fesztivál „feladata”; nem kell sztárcsalogatásra specializálódnia. Mindezekből következően, változott a közönség hozzáállása is. Megszűnt az „egyszer jóllakni” kényszere, ki-ki kiegyensúlyozottabban szemezget a kínálatból. Vagy épp ellenkezőleg: mind szertelenebbül. Merthogy épp a gazdag kínálatnak köszönhetően van mód arra, hogy büntetlenül-felelőtlenül „kirúgjunk a hámból”. (Az operabarát ellátogat az Operettbe – miért is ne, A bajadér élménynek ígérkezik… és az is!; a zenekari muzsika kedvelője „kihagyja” Joshua Bellt és a Camerata Salzburgot prózai színházi kínálat kedvéért, inkább Alföldi Róbert rendezésében A parkot nézi meg. És nem érzi magát kevésbé muzsikusnak, ha bármely zenei konkurencia ellenében a Nemzeti Színházat választja, ahol Marx: A tőke, I. kötet címmel megy valami – ami nyilvánvalóan „zsákbamacska”. Aztán kiderül: nagyon jól tette.)

Az idei Tavaszi Fesztivállal kapcsolatban a sokszínűség dicsérete a leginkább helyénvaló. Azé a fajta egyensúlyé, amelynek köszönhetően mindenki talált érdeklődésének megfelelőt – vagy épp olyasmit, amiről halvány fogalma sem volt korábban. Ebből következik, hogy az idei program láttán-hallatán keveseknek támadhat reklamálnivalója, hiányolva valamit – erről később. Vagy mégse? Essünk túl rajta!

Az idelátogató külföldi gazdag élményekkel távozhat; odahaza legfeljebb akkor jön zavarba, ha a magyar vonatkozásokról kérdezik. Előadókról még csak-csak – de alkotásokról kevésbé… szinte csak olyasmikről, amelyeket odahaza, felvételről is megismerhet.

Hol vannak a magyar vonósok?” – immár szlogenné vált a Strém Kálmán szociológiai felméréseinek eredményeit közzétevő kötet címe. Ennek mintájára: „Hol van a magyar zene?” Bartók és Kálmán Imre amúgy is mindenkié – ezúttal legfeljebb Petrovics Emil, Márta István, Bozay Attila, Tóth Péter, Madarász Iván nevét próbálhatta hozzátanulni, aki egy-egy kamaraesten hallhatta műveiket. Vagy másokét, ha a fesztivál idején más cég rendezvényeire látogatott. Kevés, méltatlanul kevés. Kínálat híján tetszhalálra ítélt a kortárs zene; s kérdés, az eltékozolt évek-évtizedek mulasztása bepótolható-e. Más a zene természete, mint például az irodalomé – a raktárkészlet bármikor „aktiválható” –; az íróasztalfiókokban rejlő zenék nem tudnak hatni (ellenhatást provokálni).

A hazai érdeklődő szempontjából azért rendkívül kedvező a fesztivál sokszínűsége, mert kivételt képez a lassanként egyeduralkodóvá váló „párhuzamos” koncertszervező gyakorlatban. Budapesten a zenekarok gondoskodnak bérleti közönségükről, más koncertrendező cégek speciális kínálatot biztosítanak (zongoraestek, kamarakoncertek). Aligha szorul magyarázatra, hogy miért kicsi az „átjárás” a rendezvények között… A fesztivál iránt érdeklődő úgy érezhette: kitágult előtte a világ!

 

8_ildikokomlos_polgarlszlo_kekszakall
Komlósi Ildikó és Polgár Lászlo


S aki külföldi és hazai előadók produkcióját egyaránt választotta, anélkül, hogy méltatlan hasonlítgatásokba bocsátkozott volna, megállapíthatta: hálásak lehetünk művészeinknek, akik idehaza élnek (s innen próbálnak karriert építeni). Zenekaraink is adnak olyan élményt, mint a messziről-jöttek. Ezek a tanulságok nem a fesztivállal kapcsolatban fontosak, hanem éppen ellenkezőleg: mindennapjainkban! Hogy megbecsüljük azokat, akik rendszeres zenehallgatási lehetőséget teremtenek!

Mindezek a szempontok érvényesültek abban a műsorban, melynek egyik fő vezérfonalát az évfordulók jelentették. Haydn mindenekelőtt – halálának 200. évfordulója alkalmából Haydn-év lett 2009. Jó alkalom arra, hogy nemcsak ismert-népszerű műfajaiból, hanem ritkán hallható műveiből is megszólaljon jó néhány. A népszerűbbeket képviselte például az Évszakok, amelyet a régizene együttesek körében nemzetközi ismertséget kivívott Orfeo Zenekar és Purcell Kórus szólaltatott meg Vashegyi György vezényletével (szólistaként Szabóki Tünde, Timothy Bentch és Kovács István közreműködésével), a ritkábban hallhatóakat két mise (a Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus, Záborszky Kálmán vezényletével a Szent Miklós-misét és a Paukenmessét szólaltatta meg a Mátyás templomban – az eléggé keresett Napoleon ante portas! címmel). Az operakedvelők örömére: a Vasúttörténeti Parkban sor került Haydn Philemon és Baucisának magyarországi premierjére, a most bemutatott Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke pedig a tervek szerint jövőre is szerepel az Operaház műsorán. És nem hagyhatjuk említés nélkül azt a speciális kísérletet sem, melyben a két bécsi (iskolateremtő) mester, Haydn és Schönberg zenéje került egymás mellé: a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus, Kocsár Balázs vezényletével úgy adta elő Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című kompozíciójának oratorikus verzióját, hogy a tételek közé iktatva szólaltatták meg Schönberg Öt zenekari darabját. (Hadd említsük meg: idén szeptemberben lesz Schönberg születésének 135. évfordulója.)

Még mindig a bicentenárium jegyében: a 200 éve született Mendelssohn muzsikája is megkülönböztetett helyet kapott a rendezvények műsorán. Talán legnépszerűbb remeke, az e-moll hegedűverseny szerepelt a „Szabadi 50” című koncert műsorán, ahol 50 éves örökifjú hegedűművészünk e remekművet követően Sibelius d-moll hegedűversenyét is előadta, majd a műsor második felében – Onczay Csaba és Gulyás Márta közreműködésével – Beethoven hármasversenyét. E monumentális vállalkozásban partnere a minden remek kezdeményezésben aktív szerepet vállaló Pannon Filharmonikusok – Pécs volt, Hamar Zsolt vezényletével. Történt ez az MTA Roosevelt téri Dísztermében, ahol ismét vizsgázott a mondás a kis helyen elférő sok jó emberről…

A születésnapok sorából természetesen nem maradhatott ki Bartóké, akinek Divertimentóját vélhetőleg eme aktualitás ismerete nélkül tűzte műsorára a Kremerata Baltica. Volt Bartók-est, műsorán A kékszakállú herceg várával és A csodálatos mandarinnal, az egyfelvonásos szcenírozásából következően már-már zenéről figyelmet-elterelően (pedig az est dirigense Kovács János volt, s az egyfelvonásos szólistájaként Komlósi Ildikónak és Polgár Lászlónak tapsolhattunk). A születésnapi koncertről Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikusok gondoskodtak. Hogy a műsor kezdőszáma miért Debussy-mű volt (Játékok), az örök rejtély marad. Utána Kelemen Barnabás szólójával parádés előadásban következett a két hegedűrapszódia (a másodikra sokáig fog emlékezni, aki hallotta!). A folytatás: Négy zenekari darab, majd Fekete Attila és Gurbán János szólójával, a Nemzeti Énekkar közreműködésével a Cantata profana. A „Vendégünk Csehország” program keretében a Prágai Rádiózenekar műsora is kerek évfordulóra figyelmeztetett, az idén fél évszázada elhunyt Bohuslav Martinu I. szimfóniáját is műsorra tűzve.

A végső mérleg: nagy nevek, többé-kevésbé méltán sztárnak tituláltak is jöttek – de legalább olyan fontos, hogy a teljesítmények által „helyükre kerültek” hazai zenei életünk olyan szereplői, akiknek (jelen)létét hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Az idei fesztivál hozzájárult, hogy a közönségtől megkapják a nekik méltán kijáró megbecsülést.

 

8_pragairadiozenekar
A prágai rádiózenekar


A fesztivál legnagyobb élményét kétségkívül a záróesemény jelentette, a Bécsi Állami Opera vendégjátéka. Mozart Don Giovanniját hallhattuk, koncertszerű előadásban, frenetikus hatással. Itt kell rámutatni arra, hogy a „koncertszerű” korántsem azonos az oratorikussal, amikor is a zenekar előtt állnak a szólisták. Koncertszerű annyiban, hogy nem igényel díszleteket (és jelmezeket). Komplex élményt jelent azonban; a többletet épp azzal adva, hogy a szereplők teljes értékű produkciót nyújtanak a rendelkezésre álló térben, hanggal-mozgással. Mindig az van a színpadon, akinek az opera értelmében lennie kell; van mód elhelyezkedni úgy, hogy a „félre” színpadi utasítás egyértelműen valósuljon meg – akik viszont közös szereplői a jelenetnek, egymásnak énekelnek. Tehát az énekesek berendezik maguknak (maguk által) a játékteret, s elhelyezkedésükkel, mozdulataikkal nemcsak a cselekményt, de a szereplők emberi kapcsolatát, érzelmeit-indulatait is egyértelműen kifejezésre juttatják. Olyan apró gesztusok többlete csalt mosolyt a legkonzervatívabb hallgató arcára is, amelyeket aligha lehetne rendezői utasításba adni. A remek énekes teljesítményen túl tehát a színpadi megjelenítés is belülről fakadt, így mindenkor az operaszereplők intenzív jelenlétét érzékelhettük. Fischer Ádám irányította a fergeteges játékot (néha szolidan maga is részt vállalva belőle). Don Giovanniként Ildebrando d’Arcangelónak tapsolhattunk, Donna Annát Krassimira Stoyanova, Donna Elvirát Aga Mikolaj alakította. Aki a legtöbb vidám percet szerezte: Leporellóként Wolfgang Bankl. A remek szólistagárda úgy játszott, hogy érzelmileg bevonta a történésekbe a MüPa korántsem kamaraméretű közönségét. (Hasonló élményt közel-távol kizárólag a Budapesti Fesztiválzenekar márciusi Figaro-előadásai jelentettek – az is koncertszerűnek meghirdetve, minimális, ám mindig a zene ügyét szolgáló színpadi megjelenítéssel.) A nagy élmények hatására kezd szavakba önthető lenni az élő-eleven előadás kritériuma; nem rendezés vagy nem-rendezés kérdése, díszlet-, illetve jelmezfüggő az előadás aktualitása: akkor nem „poros”, ha az énekesek képesek átlényegülni az általuk megformált szereplővé, ezáltal létrehozni a színpadi történések valóságát – oly módon, hogy a közönség ne szükséges statisztának érezze magát valamely számára indifferens történetben.

A Tavaszi Fesztivál koncertélményei remélhetőleg sokakat ráébresztenek a mindennapok hajszájában könnyen feledhető, bár korábban megélt igazságra: koncertre járni jó, az élőzene-hallgatást nem pótolja semmi. Szerencsére, a közeljövő program-kínálata lehetővé teszi, hogy ne kelljen abbahagyni, jövő évi fesztiválra várva, a hétköznapokat gyakran ünneppé tevő zenei feltöltődéseket.

 

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1