Gombhoz a kabátot? Könnyű volna ezzel a bon mot-val elintézni azt, hogy Kovalik Balázs a Vasúttörténeti Parkba telepítette Haydn Magyarországon még sosem játszott „singspiel marionett operáját”, a Philemon és Baucist. Önkényesnek tűnhet a választás: egy viszonylag jól ismert antik történet barokk operaverziójának mi keresnivalója lenne a többtonnás, kiszuperált vasszörnyek között? A szokatlan választásra több jóindulattal – és főleg Kovalik Balázs eddigi, a hazai operajátszást alapjaiban megújító munkásságára – tekintve viszont azt kellett gondolnunk, hogy a rendező olyan hasznos nyomot, közös szálat talált a héroszok letűnt kora, Haydn zenéje és a vasút múzeumba szállított félmúltja között, ami bizonyítja döntése helyességét.

 

philemon_baucis_foto3hajdud.andras
(fotó: Hajdú D. andrás)


Merész vállalása azonban nem aratott osztatlan sikert, mert – részben a hely, részben a választott alapanyag zavaró hiányosságai miatt – nem is arathatott. Előbb a helyszínről. A Vasúttörténeti Park karakteres, a maga szabályai szerint működő létesítmény (itt képzettársításokban, az alkotói fantázia szabadságában, illetve megkötöttségében, nem pedig praktikusan értve a működést). Ha belehelyezünk egy olyannyira nem idevaló dolgot, mint amilyen egy barokk opera, nem meglepő, hogy a hely által ihletett ötletek egy része elsikkad, egy másik adag kényszermegoldásnak tűnik, míg lesz, ami egyértelmű telitalálatnak bizonyul.

Akkor mégis miért éppen a Vasúttörténeti Park? Egy korai sajtótájékoztatón a rendező arról beszélt, hogy a darab az utazásról (is) szól, ezért a Tatai úti helyszín. És tényleg: itt egyfolytában mozognak a szereplők. Van, aki az Olimposz és a Föld, más Hádész és az árnyékvilág között cirkál. Az istenek egy couchette-ből kászálódnak elő gyűrött tekintettel és még gyűröttebb pizsamában, a sokat utazóknál mindig kéznél lévő fogkefével, Philemon és Baucis egy már kiszolgált gőzmozdonyon él, Jupiter és Merkúr kézihajtányon érkezik, az életre keltett szerelmeseknek szénhegyen kell átküzdeniük magukat. És persze a vonatozással kapcsolatos asszociációk tovább árnyalhatják az értelmezést: kisiklott vagy éppen vakvágányra került emberi életeket látunk, s a szereplők, bármennyire is szeretnének, nem tudnak elszakadni a kötött pályától.

A nézők sem akárhogy jutnak ide: a Nyugati pályaudvartól alig tizenöt percnyi vonatútra fekvő park és múzeum egyik óriási csarnoka ugyan a helyszín, de az élmény szerves része a minket odajuttató nosztalgiavasút szó szerint fapados, mégis előkelő üléseinek, míves rézkilincseinek és ezer apró csodájának elmélyült és kissé hitetlenkedő tanulmányozása. Szóval jó a felütés, és aligha vagyok egyedül a vonaton, aki fogadkozik: ide újra el kell jönni, ráadásul ugyanígy, a nosztalgiavonattal. A parkba érve van idő arra, hogy megcsapjon – a nem dolgozó mozdonyok füstje helyett – a hely szelleme: néma vasparipák között kószálhatunk, enyhén bizarr éppúgy akad köztük, mint ismerős formájú vonat.

Az imént az alapanyag hiányosságaira is utaltam, ám mielőtt a hardcore Haydn-rajongók megköveznének, jelzem, hogy a részsikerért (félkudarcért?) nem az osztrák mester a felelős. A színlap borítóján feltüntetett neve mellől kínosan hiányzik Konstantia Gourzi görög zeneszerzőé. Gourzi ugyanis 2003-ban a berlini Staatsoper kérésére kiegészítette, majd 2009-ben Budapesten (a német főváros után újra) el is vezényelte Haydn töredékesen fennmaradt operáját. A Budafoki Dohnányi Zenekar hősleg helytállt a szemmel láthatóan lelkes dirigens irányítása alatt, de kiegészítései igen zavarba ejtőek. Ha valaki egy ismert zeneszerző modorát epigonként követve gyárt pótlásokat egy hiányosan ránk maradt opushoz, az legalább olyan veszélyes lehet, mintha az eredetitől messzire rugaszkodva, a hagyománnyal vitába szállva rója a saját útját.

Ha minden kötél szakad, mégis az utóbbi út tűnik járhatóbbnak, s ezt a görög zeneszerzőnő színlapon idézett mondatai is igazolják: „Miközben messzemenően tiszteltem a hagyományt, nem annak szó szerinti imitálását, hanem a kortárs hangzásnak megfelelő leképezését tűztem ki célul. A mű gondolat- és érzelemvilágába belehelyezkedve, érzelmeimre és képzeletemre hagyatkozva alkottam meg a kiegészítéseket.” Kár, hogy ebből mit sem érzékelni az előadásban: Gourzi zenéje semmi esetre sem nevezhető operá(s)nak, az első részben (Az istenek tanácsa) inkább amolyan kellemetlen háttérzajnak tűnt, míg a másodikban (Philemon és Baucis) az oly igen várt Haydn-dallamoktól elandalodott nézőket riasztotta fel és el. Tegyük hozzá mindjárt: az első részen operai erényeket számon kérni nem egészen helyénvaló, hiszen az operaénekesek itt leginkább szövegmondásra vannak kárhoztatva (s a más zenés színházi előadásokhoz képest a színen létszámban majdhogynem túltengő prózai színészek is ezt sugallják már az út elején).

Gourzi káosz felé hajló zeneműve egyszerre több és kevesebb a hagyományosan értett aktualizálásnál: a szerző a maga víziója szerint írta át és szét a haydni partitúrát. Részben a véletlenen múlt, hogy a mi konkrét itt és mostunkhoz milyen erősen közelített Az istenek tanácsa című prológ mondanivalója. 2009. március 21-e ugyanis nemcsak az opera magyarországi premierjének dátuma, hanem a kormányfői lemondás bejelentésének napja is: a közönség meglepve konstatálta, amikor az első részben főszereplő piros vasúti kocsi tetején és belsejében járó-kelő olimposzi istenek kimerítő hosszúságban értekeztek a kormányválságról és a parlament feloszlatásáról – persze a sajátjukéról.

Merthogy az ő házuk táján sincs minden rendben, vagy inkább semmi sincs rendben: korrupt, züllött horda, nem pedig felelős döntéshozók testülete a mennyei tanács. Jó nekik, mert naphosszat pizsamában flangálhatnak – úgyse szól rájuk senki, hiszen ők az istenek. Nem csak fogmosás után, egyébként is valószínűleg köpnek az egyszerű földi halandóra, de azért egy utolsó esélyt adnak a bűnös életű emberiségnek. (Azt képzelni se merem, milyenek lehetnek az emberek, ha a felsővezetőik ilyenek…) Az akarnok és cinikus, ám döntéshozáskor kissé bizonytalan Jupiter (Kálmán Péter) és a kotnyeles, agyafúrt Merkúr (Orosz Ákos) ellátogatnak a halandó világba, hogy okot találjanak az emberek megkímélésére. (A vasúti kocsikat bizonyára nem úgy tervezték, hogy a tetejükön operaénekesek meg bemikrofonozott prózai színészek tegyék a dolgukat: a zavaró zajok és szüntelen morajlások a sokszor amúgy is hallhatatlan, emiatt követhetetlen szöveg értékét jelentősen rontották.)

 

philemon_felvegi
(fotó: Hajdú D. andrás)


A piros vasút látványos és hangos kigördülése után jutunk a két, tisztességben megőszült öreg, Philemon (Gulyás Dénes) és Baucis (Csavlek Etelka) „otthonába”, azaz egy valódi ipari műtárgy, az ősöreg, szénfekete gőzmozdony tövébe. Hajtányon jön a képbe a két kíváncsi istenség, akiket kempingszékre ültet és – előbb fanyalogva, majd érdeklődéssel fogadott – rántottával vendégel meg a két jótét öreg. Az első epizód keresettsége, helyenként erőltetettsége pillanatok alatt elillan – és erről nem csak a végre megszólaló Haydn-dallamok tehetnek. Különösen Csavlek Etelka, de többnyire Gulyás Dénes is természetes, megrendítő őszinteséggel rajzolja meg az egymás oldalán megöregedett két idős embert. Egyszerűségük megkapóan hat még a saját nagyszerűségüknek folyvást örvendező istenekre is: Jupiter hálája jeléül feltámasztja fiukat, Aretet és szerelmesét, Narcissát. Őket az emberiség elleni büntetőhadjárat keretében épp a főisten villáma sújtotta halálra: a két öreg hőn szeretett gyermekei gyilkosát látja vendégül…

És Kovalik Balázs rendezése ezen a – kénytelen vagyok beismerni: kései – ponton hirtelen elkezd tökéletesen működni. A két fiatal a mozdony mellé feltornyozott szénkupacok mögül érkezik. Hófehér, egyszerű ruhájukban (jelmez: Benedek Mari) kúszva-mászva kell leküzdeniük az előttük tornyosuló akadályt. És közben énekelniük: az est két hőse egyértelműen Gál Gabi és Kiss Tivadar, akik a megerőltető fizikai feladat közben és után is első osztályú énekesi teljesítményt nyújtanak. És miközben áhítattal vegyes borzongással figyeljük nem hétköznapi mutatványukat, a Kovalik választotta kép komplexitásán és az opera kíméletlen üzenetén is eltűnődhetünk. Mert igaz ugyan, hogy a két szerelmest túlságosan korán ragadta el a halál, de az elíziumi mezőkön legalább együtt lehettek – és akkor a főisten pillanatnyi szeszélye (mert váratlan nagylelkűségét alighanem így kell értenünk) következtében most kénytelenek visszatérni a mocskos, kisszerű földi világba. Aret és Narcissa az új(ra)szülöttek bizonytalanságával mozog a színen, de zavart szüleikről sem mondható el, hogy repesnének az örömtől.

A büszkén feszítő Jupiter nem érti, bár nyilvánvalóan nem is érdekli, mi bajuk van. Politikusként sokra vihetné romlott kortársi világunkban: egyszeri és soha vissza nem térő, neki semmibe sem kerülő gesztusa hamisítatlan PR-fogás. Választási kampány finisében újságok címlapjára kívánkozó döntése következményeivel Jupiter már nem foglalkozik: ahogy a fiatalok megölését, úgy visszarángatásukat a földi létbe is mintegy mellesleg, a következmények és rövidebb-hosszabb távú hatások tekintetbe vétele nélkül intézi. Kovalik markáns értelmezése a végső kérdésekről, a jó és a rossz megrázóan relatív mivoltáról szóló tanúságtétel.

A rendkívül hatásos záróképben az istenek a mozdonyfülke tetejére ültetik a két öreget, mögéjük két jókora szobanövény kerül (a mitológiából tudjuk: haláluk után fákká változtak), majd az olimposziak az öntelt Jupitert dicsőítő kórussá alakulnak. A zárlatban azonban kisiklik a komorra hangolt előzmények után meglehetősen groteszknek ható harmónia. Fenyegetően sötétedik el a kép: a mindent ellepő füstködbe burkolózó cinikus istenek között megrendít a miattuk és általuk meggyötört halandók látványa.

 

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1