Különös véletlen: aznap, amikor Bereményi Géza és Kovács Krisztina drámájának kritikájára készültem, felhívott egy sok éve nem látott jó barátunk azzal, hogy kutatásai során bebizonyosodott: X, akivel a hatvanas években óvatosságból tudatosan szakítottuk meg a barátságot, mert ellenzéki körökben évtizedeken át besúgónak tartottuk, nem volt az. A belügyi szervek eltökélt tudatossággal, ördögi praktikákkal rontották meg körülötte a levegőt. Az egyik pillanatban hiszek a megkésett felmentő ítéletnek, és lelkiismeret-furdalásom támad, a másikban Esterházy Mátyás, Tar Sándor, Lakatos Imre és mások gúnyos pillantását érzem magamon. Lehet, hogy egyfelől még mindig naiv vagyok, másfelől igazságtalanul gyanakvó? Hogy hiába olvastam a Javított kiadást, a megrendült fiú számadását a rajongására méltatlanná lett apáról, döbbentem meg a végekről hírt hozó kiváló novellista, Tar Sándor morális megsemmisülésén, önmagára kimondott halálos ítéletén. Ma is nehéz felfogni, elhinni a hihetetlen, történészek feltárta, nemzedékünk megtapasztalta valóságot. Hogy tisztességes, vagy annak hitt emberek kényszerből, gyávaságból, tehetetlenségből, karriervágyból tömegesen vállalták, hogy nevet cserélnek és aláírják a beszervezésük tényét bizonyító hatos kartont. Megfigyelik, feljelentik, elárulják sokszor még a hozzájuk legközelebb állókat is. Megfejthetetlen rejtélyek és közhelyesen egyszerű, ismétlődő történetek.

 

Perben a feledéssel

Besúgókról ennyi év után vagy tragédiát érdemes írni, vagy vitriolos komédiát. Sokszor komédiaként hatnak a leghétköznapibb történetek, mint az ÉS-ben a „tetten ért” titkárnőből avanzsált színházi ügynök dokumentált históriája. Hogy aktahegyek tanúsítják, az illető nem jegyeket árult és nem is saját testét, hanem a környezetében élő, mellesleg irigyelt embereket. Most derült ki, hogy a hölgy nem egyedül, hanem nyolcadmagával vívta értelmetlen és groteszk osztályharcát az egyik kevésbé jelentős vidéki színház társulata ellen.

Mindez már nem is történelem, hanem annak paródiája.

 

apacsok 11
Csomós Mari (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Ezért bocsátom máris előre, hogy Bereményi Géza és Kovács Krisztina politikai kriminek is minősíthető darabja, az Apacsok nem besúgódráma. Szerepel ugyan benne egy jóképű, gyenge jellemű fiatalember, aki a társaival közösen játszott indiánosdi során a belügyi szervek érdeklődési körébe kerülve elárulja indiántársait, köztük legközelebbi barátját is, és szerepel egy mások titkaiból tőkét kovácsoló, leskelődő házmesterné is. Sőt, tanúi vagyunk a beszervezés aktusának, az ügynök és a tartótiszt több titkos találkozójának is, de a lényeg mégsem ez. A mű üzenete, az írói truváj nem a besúgók természetrajza és tevékenysége, nem is az államvédelmisek körében közismert munkamegosztás felfedezése, hanem a besúgók korának (és kortársainak) leleplezett cinkossága. A hallgatás.

Ami lehetővé tette, hogy nemzedékek nőjenek fel anélkül, hogy tudomást szerezzenek az apák vétkéről. A halk szavú, tiszta lelkű poéta, Lányi Sarolta, akinek hithű kommunista férje több mint másfél évtizedet töltött a Gulágon, Gyászfátyolban című megrendítő versciklusában saját „akart vakságát” kárhoztatta. Benjámin László egyik legemlékezetesebb versében bűnösnek mondta magát, mert elhitte perbe fogott és elítélt régi jó barátja, Haraszti Sándor (el nem követett) bűnét. És vajon hányan lehettek – lehettünk – hajdan akart vaksággal megvert, hallgató tanúk? Az egymást követő nemzedékek – nyilvánvalóan – másként és más arányban osztoznak a bűnben és a felelősségben is. Bereményi máig legsúlyosabb drámájában, a Hamlet-parafrázisként komponált generációs számvetésben a címszereplő, Halmi azt veti a maga Claudiusának a szemére, hogy ha kizökkent is az idő, nem neki – nem nekik – kell helyre tolni azt.

Az Apacsok cselekménye a jelenből kanyarodik vissza a múltba, onnan araszol lényegében folyamatosan előre, ily módon a rengeteg jelenetre tagolt, szaggatott narratíva lényegében kétidejű. A jelenbeli történet fiatal filmrendező hőse, amikor nagyapja ifjúkori indiánjátékáról szeretne filmet csinálni, a legendát keresi a hatvanas években és nem a történelmi igazságot. Még kevésbé az apák odáig nem is sejtett bűnét. Kéretlenül, váratlanul szakad rá a legendák mögött lappangó, eltitkolt valóság.

Napjainkban tanúi vagyunk annak, milyen könyörtelen őrzője a titkoknak még ma is a hatalom. Történészek, bizottságok, hozzátartozók keresik a múlt nyomait. Bereményi és Kovács Krisztina darabjában a revelatív újdonság éppen a titkot hallgatással őrzők felelőssége. A dráma legizgalmasabb figurája a történtekről annak idején tudomást szerző, azokat megszenvedő társ, a későbbi Nagymama. Amikor (újra) szembesülnie kell szerelme, férje bűnével, évtizedes hallgatását először azzal indokolja, hogy az utódok gyűlöletétől akarta megkímélni azt, aki neki a legkedvesebb, azután bénult emlékezetének csődjével mentegetődzik. Fia kérdésére, hogy miért nem mondta el, ami történt, így válaszol: „Mert nem emlékeztem. Most sem emlékszem. Hiába akarják eszembe juttatni. Nem emlékszem. Valahogy töröl az agyam. Ezt az egyet hidd el nekem. Én nem emlékszem. Én már nem emlékszem semmire.”

 

Kik azok az indiánok?

Bereményi Géza, Cseh Tamás szerzőtársa és jó barátja, gondolom, nemcsak May Károly regényeiből, vagy a napjainkban idegenforgalomra berendezett rezervátumokból ismeri ezt a nagy múltú népet. Ők maguk részesei lehettek annak a hatvanas években kitalált, romantikus szerepjátéknak, ami – sokkal a számítógépes játékok hazai elterjedése előtt – lehetőséget kínált a hétköznapok szürke világát elutasító fiatalok egy csoportjának egy virtuális valóság megteremtésére, képzelt kalandok átélésére. Nehezen hihető, vagy legalábbis nem bizonyítható, hogy ez a köznapi valóságnak hátat fordító „kivonulósdi” politikai ellenállás, szerveződés sőt szervezkedés lett volna. De a dráma – fikció, és ennek megítélése szempontjából a dokumentálható tényeknek nincs is döntő jelentőségük. Írói hitelét viszont erősíti az a valóságos körülmény, hogy a hatalom számára minden nem hivatalos csoportosulás magában hordta legalábbis a potenciális ellenállás veszélyét. Lényegét tekintve ezért hiteles a sztori, az indiánosdiban részt vevők hivatalból elrendelt megfigyelése, üldözése. Bár a hatvanas években már nem hirdették az osztályharc éleződését, az erőszakszervezetek számára még mindig kötelező penzum volt az ellenségkeresés. Nem oka, de ürügye lehetett a szervek vizsgálódásának minden feltárt – vagy konstruált – külföldi kapcsolat. Az indiánok pedig nemcsak ismerték és a távolból tisztelték, de valóban megkörnyékezték, meghívták az amerikai indián közösség egy híressé lett tagját. A belügyi hatóságok indiánvadászata ily módon jellemző boszorkányüldözéssé fajul, és ebben a minőségben alkotja az Apacsok sokszorosan megcsavart, időben előbb visszafelé pergetett, majd az események rendjét újra nyomon követő cselekményét. Látszólag mellékszál, de az erőszakszervezethez tartozó egyik hős személyes motivációja az ügyben, hogy nemcsak bűnjeleket keres, de egy őt politikailag kompromittáló fényképet is. A nyomozás, a tények felderítése szünet nélküli izgalomban tartja a szereplőket és a nézőket is. A kronológiát fellazító dramaturgiai trükk pedig nemcsak érdekesebbé, de egyre feszültebbé is teszi a játékot. Nem kritikának, nem is dicséretnek, hanem tapasztalataim summázásának szánom azt a ritkán hiteles megállapítást, hogy a kis színház zsúfolásig megtelt nézőtéren sokszor szinte megállt a levegő.

A közönség eleve hálás, ha egy a közelmúltban játszódó darab nem sematikus és nem unalmas. Nos, az Apacsok a Zeitstückök egyik vétkében sem elmarasztalható. Nem véletlen, és nemcsak a különleges filmes eszköztárt bevető megoldásnak köszönhető, hogy ezúttal a kritikai és a közönségsiker szerencsésen találkozik. Bereményi maga is tudja és vallja, hogy darabja nem a kor teljes szélességében és mélységében vizsgálódik. De ez nem menti fel sem a szerzőt, sem a kritikust attól, hogy a történetmesélés logikájának és hitelességének kisebb-nagyobb töréseit szóvá tegye. A viszonylag könnyen tetten érhető hibák és buktatók közül a legszembetűnőbbnek én a cselekmény kulcsjelenetének lekerekítését, az indián törzs varázslójának zökkenőmentes beszervezését éreztem. Horváth Imréről legalábbis nehezen hihető, hogy kihallgatójának enyhe fenyegetésével és egy nem is túlságosan kemény pofonnal rávehető az árulásra. Hogy ezek után nemcsak követi, hanem – a fegyverek és fotók rejtekhelyének elárulásával – túl is teljesíti az ávós parancsot. De még ha ezt a csúsztatást megbocsátja is néhány mai, morális engedményekre remélhetően kevésbé hajlandó néző, a következő kulcsjelenet megfejtetlen titkán már az is megakad. Imre társának, az indián csapat főnökeként tisztelt Szoboszlainak a börtönben elkövetett váratlan és rejtélyes öngyilkossága ugyanis meghökkentően motiválatlan marad. A kihallgatása során felébredt, vagy felébresztett – barátjára terelődő! – gyanú természetesen felkavarhatja, megdöbbentheti, de aligha kergeti a halálba. (Szoboszlai a tragédia hivatalos verziója szerint a szabadulását megelőző percekben állítólag a börtön WC-jében akasztja fel magát. Arra a nézői kérdésre, hogy ez valóban így történt, vagy ez is csak ávós kompiláció, a cselekmény később sem ad választ.) Ergo kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy erre a logikailag és lélektanilag egyaránt valószínűtlen lépésre a szerzőknek csak a cselekmény jelen idejű fordulatához volt szükségük. Ez a család legendáriumában őrzött emlék magyarázza meg, hogy Szoboszlai fia, évtizedekkel később, tehát a színpadi jelenben a Horváth unoka készülő filmjének tervét elbíráló zsűri tagjaként számon kéri a nagyapák bűnét. Ő mondja a filmre készülő lelkes fiatal művész – és unoka – szemébe, hogy tervezett filmjének hőse, az indián varázsló nagypapa nem csak áruló volt, nemcsak besúgó, de gyilkos is.

 

apacsok 12
Szervét Tibor és Csányi Sándor


Kívülállóként azt sem tudhatjuk, vajon megfelel-e a történelmi tényeknek a besúgó életének színpadi záróakkordja. Igaz-e, hogy Horváth Imre később, a sorompók felemelkedése után elhagyta hazáját és szégyenében meg sem állt Amerikáig, ahol az apacsok tanulmányozása helyett csak a létfenntartás nehezen megoldható gondjai foglalkoztatták. A nagy varázsló, az indián testvérek pesti-lelki rokona végül is elzüllött az idegen világban. De megint csak oda kell konkludálnunk, hogy a tény maga nem igazán fontos. Akár így történt, akár nem, a Nagymama szívében őrzött legenda és a kiábrándítóan rideg valóság ütköztetése – sorsfordulóként is hiteles, és ugyanakkor, vagy éppen ezért – remek írói ötlet. Bereményi ezzel nem devalválta, de legalábbis lemeztelenítette, helyére tette volna a Nagymama szívében élő, romantikus fénybe emelt legendát.

Írta, rendezte, rajzolta…

Megvallom, zavarban vagyok azért is, mert hiába böngésztem a neten, így is túlságosan keveset tudok a dráma születéséről. A színlap két szerzőt tüntet fel – Kovács Krisztinát, a színház fiatal dramaturgját és a jeles drámaírót, Bereményi Gézát. Ennek némileg ellentmond egy másik forrásom, amely szerint az Apacsokat Kovács Krisztina és Török Ferenc – az előadás filmes rendezője – írták, és csak később „kapcsolták be” Bereményit a munkába. Az MTI szerint viszont az Apacsok Kovács Krisztina ötletéből született és „mivel kellett egy irodalmár”, a kort és nyelvét is ismerő B. G.-hez fordultak, aki megírta. Megint másutt „csak” a dialógusok megteremtését tulajdonítják a triumvirátus író tagjának. Ezt alátámasztja, hogy a párbeszédek valóban sokkal gördülékenyebbek, jobbak, mint a magyar filmek átlagában. Kérdés csak az, hogy Bereményi szövegében elmélyedve, a hibátlan mondatokat ízlelgetve beérhetjük-e ennyivel. Nem tekinthető-e jogos elvárásnak, ha tőle, rangját és szövegeit ismerve, a jónál jobbat, egyfelől költőibb, másfelől ironikusabb fogalmazást várunk?

Tény, hogy a Moszkva tér című kultuszfilmjével a művészeti életbe berobbant Török Ferenc eredetileg éppen a hatvanas évekről szeretett volna filmet forgatni, de „mivel ez túlságosan költségesnek ígérkezett”, örömmel szállt be a Radnóti Színház kezdeményezésébe. Minden nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy a színháztól (és gondolom, a szerzőtársaktól is) teljesen szabad kezet kapott. De ez nem is nagyon lehetett másként. Török ugyanis nemcsak a szereplőket választotta, a színészeket instruálta, de Gauder Áron rajzfilmes kollégájával együtt megteremtette az Apacsok szuverén képi világát is. Nem filmtrükkökkel, hanem filmes látásával bizonyít. A díszlet funkcióját betöltő térhatároló panelekre rajzolt képi háttér szinte önálló életet él az előadásban, ugyanakkor szokatlan intenzitással erősíti is annak hatását. Tulajdonképpen kezdettől valamiféle sohasem látott rajzolt színházban érezzük magunkat. A nem létező műfaj e suta definíciója helyett hivatkozhatnánk arra is, hogy harsány, mozgó képregényt láttunk, de ez sem egészen adekvát. Hiszen szokatlan vizuális élményünket mindezen túl reális színpadképek és felnőtteknek szánt leporellóoldalak váltakozása teszi teljessé. Még ami – látszólag – megbontja a rajzfilm stílus villódzását, az sem felesleges: a kronológiát részletező feliratok nélkül alighanem eltévednénk az időben. Az indián világ és a természet megszépített panorámájánál is élvezetesebbek a rendező és a filmes animátor képi leleményei, a látvány és a mozgás együttes hatása. Amikor még nem is tudatosodott bennünk a pincebörtön reális fenyegetése, a kihallgatóhelyiség egyetlen ablakában elvonuló lábak látványa pontosan – és jelképesen is – érzékelteti a foglyok térbeli helyzetét.

 

Csomós Mari és a többiek

Kár, hogy a színészvezetésben Török Ferenc lényegesen bizonytalanabb. Amikor azt olvasom, hogy a szerzők lényeges pontokon a társulat színészeire írták a szerepeket, enyhén csodálkozom. Kissé kajánkodva még azt is megkérdezem, hogyan alakult volna a hősök színpadi sorsa, ha a rendező nem rendelkezik ezzel a színházi életünkben kivételesnek tekinthető előnnyel? Vagy redukáljuk ezt a megjegyzést arra, hogy a rendező tudatosan készült rá, hogy Csomós Marinak parádés szerepet adhasson? Ezt már nemcsak elhiszem, de nagyra is értékelem. Már csak azért is, mert Csomós Mari alakítása nagyságrenddel emelkedik ki az előadásból, a szereplők hierarchiájából, de mindezt úgy, hogy közben benn marad a családban. Csak éppen félreérthetetlenül tudtunkra adja, amit a bevezetőben már megkockáztattam, hogy az Apacsok valójában róla szól. A színésznő nemcsak akkor remekel, amikor az események fókuszába kerül, és ezáltal módja van valóban drámai szerepet játszani, hanem akkor is, amikor a prózai szöveg zeneiségét kiaknázva az epikus szöveget érzelmekkel líraivá hangolja és egyszerűen csak mesél, ahogy az egy család- és unokaszerető nagymamához illik: amikor a diafilmeken felnőtt unokájának nem Piroskát és a farkast idézi meg, hanem a családba tartozó indiánok hőstetteit. Amikor a nézőtérről nehezen követhető feliratok olvasásával érzékelteti, milyen hittel ápolta az egész család az indiánosdi legendáját.

Nem könnyíti a színészek feladatát a kettős szereposztás, ami ezúttal nem úgy értendő, hogy egy szerepre két színész jut, hanem hogy szinte mindenkinek két, különböző életkorú és más-más időben színpadra szólított figurát kell eljátszania. Mégpedig úgy, hogy a két identitás ne skizofréniát sugalljon, de ne is maradjon csak bravúros játék, hanem a történelmi folyamatosság bizonyítékaként jelenjen meg múltban és jelenben egyaránt. Csodálkoztam, amikor egyes kritikusok éppen a főszereppel birkózó Csányi Sándorról húzták le a vizes lepedőt. Egyetlen jelenetben sem éreztem úgy, hogy leverte volna a lécet, még kevésbé azt, amit a Magyar Nemzet cikkírója állít, hogy a színész karakteréhez „feltűnően nem illett” a varázsló alakja, alakítása ennek következtében erőtlenebbnek és naivabbnak, sőt butábbnak mutatja a figurát, mint ahogy az elvárható. Szerintem viszont Csányi lezser és a valóságosnál talán kissé szenvtelenebb alakjában éppen az a figyelemre méltó, hogy dacol szerepe sémáival: nem jellegzetes és nem is született besúgó. (Döntésének drámaiatlanságáért nem a színészt, hanem az írót és legfeljebb még a rendezőt terheli felelősség.) Az sem hiba, hogy Csányi-Horváth mindvégig igényt tart környezete és a néző szimpátiájára is. Hiányérzetünk inkább a körülötte nyüzsgő arcnélküli társak, barátok verbális és színpadi üresjárataiból táplálkozik: hogy kurta megnyilatkozásaikban a közismert igazságokat sztereotip módon prezentálják.

 

apacsok 13
Csányi Sándor és Schneider Zoltán (fotók: Szkárossy Zsuzsa)


Szoboszlai – Schneider Zoltán – a főnök szerepbe belehízott káder, ami bizonyos összefüggésben jellemkritikának is felfogható, de mit sugall ez egy indiánfőnök habitusaként? Ugyanő a filmes zsűri tagjaként olyan agresszíven képviseli az igazságot, hogy már-már feldühít. Az Apa és a tartótiszt kettős funkcióját Szervét Tibor mértéktartó indulatokkal és mindvégig hitelesen játssza. Megnyilatkozásaiban valóban olyan, mint a megidézett kígyó, aki egyszerre szól igazat és hazugságot is.

Kiábrándítóan gyengék viszont a fiatalabb korosztályhoz tartozó női szereplők. Elmarasztalásuk nem teljesen igazságos, hiszen egyetlen érzelmi húron játszó árnyékfigurákat nem könnyű élettel megtölteni. Sajnálatos, hogy ez a bravúr ezúttal sem a nagyon tehetséges Marjai Virágnak, sem a korábbi szerepeiben általában jóval karakterisztikusabb Wéber Katának nem sikerült. Hasonlóképpen színtelenek a statisztaszerepre kényszerült indiánok: Karalyos Gábor, Adorjáni Bálint és Klem Viktor.

Az emberek, köztük a kritikusok ízlése és időérzéke is különböző. Tompa Andrea úgy érezte, „oly nagy, értékes és egyedülálló anyagot ragad meg ez a darab, hogy a másfél óra kevés, kissé felületesnek tűnik”. Ugyanakkor, a ruhatárban elkapott foszlányok szerint nem én voltam az egyetlen, aki nagyon is értékelte a szerzők és a rendező arányérzékét. Hogy a szerzők, mivel eleve nem vállalkoztak a lét és kor legnagyobb kérdéseinek mélyreható elemzésére, beérték azzal, hogy egy frappáns történet keretében érzékeltessék életünk paradoxonait. Az Apacsok nem a Hamlet, ami másodszor és tizedszer, sőt évszázadok múltán is új mélységeket kínál, hanem egyszer használatos, jó minőségű színpadi termék, tartalmas szórakozás és ugyanakkor izgalmas vitatéma. Bár ez lenne a kortársi témájú produkciók színvonalának átlaga! Ha viszont hosszabb, körülményesebb lett volna ez a visszájára fordított legenda, valószínűleg kielégítetlenül hagy. Kosztolányi Molnár Ferencet dicséri: nem akarja elhitetni a nézővel, hogy mázsás súlyokat emelget a porondon. Beéri azzal, hogy kelléksúlyzóit mesterien emelgeti, forgatja. Másfél óra nem volt sem túl sok, és nem is túl kevés: ahhoz, hogy töretlen érdeklődéssel élvezzük és elégedetten nyugtázzuk: tartalmas és élvezetes estét töltöttünk a Radnóti Színházban.

 

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1