Belehajszollak az első összegzésbe. Húsz éve vagy a pályán, ennek több mint a felét az Új Színházban töltötted, nemrégiben jelentetted be, hogy nem akarsz tovább maradni. Hol tartasz most? Hogy éled meg az eddigieket?


Számomra is megdöbbentő ez a húsz év. Az a majdnem tizenegy pedig, amit az Új Színházban töltöttem – harminctól negyvenegyig –, a legszebb időszak egy nő életében, színészi szempontból is. Ha viccelni szeretnénk, mondhatnánk, hogy a legszebb éveimet adtam a színháznak, de sajnos hiányérzetem van. Magammal szemben is.


Turandotot és Tóth Hermint játszottál, Marie-t a Woyzeckben, Emíliát az Othellóban, Marquise de Merteuil-t a Veszedelmes viszonyokban. Rendezett Jiří Menzel, Szergej Maszlobojscsikov, Radoslav Milenkovic, Vidnyánszky Attila, kedvedre dolgozhattál pároddal, Kiss Csabával. Díjat kaptál a Közeleg az idő női főszerepére. Szeret a közönség. Kívülről kimondottan napfényesnek tűnik az elmúlt tíz éved.


Fokozatosan romlott a hangulat. Sokáig teljesen távol tartottam magam a színház belső tarthatatlanságaitól, megszülettek a gyermekeim, úgy éreztem, a hőbörgés nem az én asztalom, teszem a dolgom csöndesen. A társulatot nagyon szerettem, nem akartam drasztikus döntéseket hozni. A Viktor, avagy a gyermekuralom olvasópróbája után felmentem Márta Istvánhoz, és hosszasan beszélgettünk. Nem voltam indulatos, sőt, magamhoz képest kifejezetten összeszedettnek bizonyultam. Higgadtan meg tudtam fogalmazni, mi bajom van. Csak azért, hogy nehogy a végén az derüljön ki, hogy kizárólag az én készülékemben van a hiba – mert már hallottam ilyen visszajelzéseket is. Ha egy társulaton belül különböző korú, karakterű, tehetségű, habitusú színészek azt érzik, itt baj van, a vezetőségnek is meg kellene hallania ezeket a hangokat.

 

gyorgyianna 2


Kicsit tényleg meglepő, hogy a gazdasági válság és a totális bizonytalanság ellenére viszonylag sokan állnak fel nálatok. A szintén tizenegy éve szerződtetett Botos Éva és a pályája elején járó Kovács Krisztián is így döntött. Lehetséges, hogy a panaszos hangok nem jutnak el Márta Istvánhoz.


Eljutnak. Természetesen van olyan, aki a büfében mondja a magáét, de ha az igazgatójával beszél, mindenben egyetért vele. Ettől azonban még mindenki tisztában van mindennel. Ahogy az én gondjaim sem fáradtságból vagy féltékenységből fakadnak, és nem is új keletűek.

Mik is ezek a gondok?


Évek óta bajom van a színházzal, legelsősorban a bemutatott darabokkal. El is mondtam az egyik társulati ülésen, ha én mezei néző volnék, ebbe a színházba biztosan nem járnék. Vegyük a legutóbbit. Radoslav Milenkovic, aki egyébként egy jó rendező, nem az Új Színháznak ajánlotta először a Viktor, avagy a gyermekuralom című darabot. De a másik igazgató kikötötte, hogy szó sem lehet róla, ez mindenütt megbukott. Nálunk senkinek nem jutott eszébe azt mondani, gyere rendezni, csak ne a Viktort… Az olvasópróbán borítékoltuk, hogy nem éri meg a következő évadot. Alig mutattuk be, és már fél házakkal megy. Félre ne érts, itt nem az a baj, hogy nem visít állva a közönség, hanem hogy egyszerűen rossz. A Tisztújítást imádják a nézők, zsúfolt házakkal megy, miközben rosszul érzem magam az előadásban. Nem akarok kinyilatkoztatni, biztosan lehet vitatkozni azzal, amit mondok, de én úgy érzem, nálunk nincs közönségnevelés, nincs arculata a színháznak, művészeti vezetője pedig hol van, hol nincs.


Ács János, Kiss Csaba, Vidnyánszky Attila, Rudolf Péter, majd hosszabb szünet után legújabban Szikora János. Mi nem működik?


Persze, folyamatosan voltak, vannak művészeti vezetők, aztán mindenki eltűnik, ki ilyen, ki olyan okból. A rendezőkkel ugyanez a helyzet. Mindig hívnak valakit, gyakran messziről jött embereket, de valahogy ezeknek a munkáknak nincs folyománya. Ha elsőre nem váltja be a rendező a hozzá fűzött reményeket, ha nem lesz az előadás mit tudom én mekkora szakmai vagy közönségsiker, legközelebb mással próbálkoznak. Az újabb és újabb rendezők nem ismerik a színészeket, hiába, hogy ez egy nagyon jó társulat, nem tudta azt a kört befutni, amire minden esélye meg lett volna. A vakszerencse osztja a szerepeket. Mára eltelt több mint egy évtized, ilyenkor már nem összehúzódnak a társulatok, hanem inkább széthullanak.

 

azigazi 10
Az igazi – Pinceszínház


Az egységes művészeti vezetés, gondolat hiánya több színházban probléma.


Azt már nem is mondom, hogy ma már teljesen mindegy, ki, mit játszik, de szörnyű, hogy nem figyelnek ránk, nem vagyunk fontosak, nem szeretnek minket. Nem azt mondom, hogy le kell borulni a színész előtt, csókolgatni a lába nyomát, de én ki nem állhatom ezt a hátbaveregetős stílust. Mikor barackot nyomnak a fejedre, hogy jó voltál. A színész akkor tud megfelelő állapotban belépni a színpadra, ha érzi, hogy megbecsülik, és itt nem a pénzről van szó, kiváltképp nem a mi hazai viszonyokat is alulmúló, gyalázatosan alacsony fizetésünkről. Nálunk a társulat többsége tényleg olyan, hogy akár szerelemből is elvégez egy feladatot, ha érzi, hogy fontos a munkája. A másik, és talán leglényegesebb része a dolognak, hogy a tehetség nem egy örök adomány, múlandó – ha nem vigyázunk rá, ha nem mérettetik meg, elvész. Ezért döntöttem valójában úgy, hogy elmegyek, féltem ezt az állapotomat. Előfordult, hogy nézett rám a partnerem a színpadon, és én azt sem tudtam, hol vagyok, miközben egy lelkiismeretes színész volnék, aki abba is belebetegszik, ha téveszt a szövegében. A premiereken valamiféle apátiával jelenünk meg, na, essünk túl ezen is felsóhajtással. Nem vagyok elszállva, de ennél azért jobb színésznek tartom magam. Ha olyan előadásban játszom, aminek van valamilyen lelki kötőszövete, amiben látom, hogy a partnerem bele mer nézni a szemembe, rögtön megemelkedik a pulzusszámom. Erre vágyom. Nem akarom megvárni, hogy elfásuljak, nem akarom azt hallani magamról, hogy olyan öreg, felületes és külsődleges lett ez a Györgyi Anna is… Nem ezért lettem színész.


Mégis, folyamatosan dolgoztál Kiss Csabával más színházakban is. Megcsináltátok az Anna Kareninát a Tivoliban, A szakítást az Ericssonban, A szerelmes halat a Vidám Színpadon. Plusz az Új Színházban együtt hoztátok létre a Woyzecket, a Csehov szerelmeit, a Hermelint, a Veszedelmes viszonyokat. Ezekből a munkákból töltekezhettél.


Töltekeztem is. Sokan a szememre vetik, miért dolgozom mindig Csabával, nem egészséges, hasonlók. Nem azért teszem, mert ő a férjem, hanem mert nagyon szeretem azt a fajta „szöszmötölést”, amit ő, vagy Vidnyánszky Attila tud. Ők ketten az én legkedvesebb rendezőim. A főpróbahéten a színész rendszerint pánikba esik, és meszelővel kezd dolgozni a biztonsági körökön, és ekkor – bár két ellentétes pólusú rendezőről van szó – mindkettő olyan leheletfinomságokkal tudja visszatéríteni az embert a helyes útra, amitől hirtelen minden apró részlet a helyére kerül. Szóval persze, rettentő fontosak nekem a közös munkák, de rettentő fontos a társulat is. Hogy legyen helyem.


Több szabadúszást választó színésznő mondta mostanság, eszük ágában sincs leszerződni, olyan produkciókban akarnak részt venni, aminek értelmét látják.


Én viszont abszolút átmeneti állapotként fogom fel. Feltétlenül szeretnék újra társulathoz tartozni. Nem vagyok ez a nyüzsgő, önmenedzselő alkat, nem járok sehova. Egyszer voltam szabadúszó, akkor is kudarcot vallottam. Hívtak három helyre, mindegyik egy időben lett volna, kiválasztottam az egyiket, azt, amiből aztán nem lett semmi. Előfordult, hogy elvállaltam egy nem túl jó munkát, majd másnap felhívott valaki egy olyannal, ami a szívem vágya volt. Én meg persze mondtam, hogy sajnálom, foglalt vagyok, mert nem akartam cserbenhagyni a másikat. Valahogy így úszom szabadon. Másnak szépen összejön minden, katonás rendben. Titkon reménykedem, hogy egyszer születik valahol valami, élénken figyelem az igazgatóváltásokat, az új kezdeményezéseket.


Miért hagytad ott 1992-ben a Madách Színházat?


Na, most te is le fogsz szidni, mint Tordy Géza. Ő szokta mondogatni, Nusikám, nézd meg, hogy cseszted el azt a fantasztikusan induló karrieredet…

Az egész ott kezdődött, hogy engem először a Nemzetibe hívott Vámos László. Mondta, hogy Az üvegcipőt fogom játszani, meg beugrom majd a Romeo és Júliába, és a többi. De Vámost leváltották, Csiszár került a helyére, aki közölte velem, látja, hogy oda vagyok szerződve, őszintén szólva neki fogalma sincs arról, ki vagyok, maradhatok, ha akarok, de nem garantál semmit. Így kezdtem a pályámat. Ezek után hívott fel Ádám Ottó. Már akkor sem a Madáchba akartam menni, a Katona felé kacsintgattam, csak onnan nem hívtak. Az első év szerencsésen alakult Az üvegcipővel és Husztival, majd jött a Gettó, nem voltak rosszak a későbbiek sem, de mást is szerettem volna játszani, nem csak a naiv, bolondos kislányt. Az Ármány és szerelem Lujzája például egyáltalán nem volt nekem való. Végig arról beszéltek a darabban, hogy Lujza egy gyönyörű szőkeség, egy angyal, kékszemű, vékony, naiv, erre megjelentem én. A legkevesebb, hogy csalódást okoztam a nézőknek. A szövegem szerint azt mondtam, tizenhat éves vagyok. Kitört a nevetés. Másnap tizennyolcra szépítettem, akkor is. Aztán már csak annyit mondtam: „hmmmm múltam”.

Aztán jött Kerényi és vele a musicalek, amit már tényleg egyetlen porcikám sem kívánt. Akkor tört rám először, hogy én nem ezért lettem színész. Felmondtam. Azért lettem színész egyébként – és lehet, hogy ez ma már nem létezik –, mert azt képzeltem, hogy a színház valamiféle szentély. Másodévesen be kellett ugranom a Kean, a színészbe Olasz Ági helyett. Összesen annyit mondtam az előadásban Haumann-nak: „Fanny a nevem, uram!”. De amikor bementem, volt az egésznek valami emelkedettsége. Lehet, hogy nem normális, de ilyen érzés fogott el, pedig Haumann azt sem tudta, hogy nem én vagyok Olasz Ági. De közben annyira szép volt az egész. A Madách után szabadúszó lettem, ekkor keresett meg Meczner János, hogy menjek az Arany János Színházba. Ott nagyon jól éreztem magam. Játszottam a Scapin furfangjaiban Dan Micu, a Testvérharcban Valló Péter rendezésében. Ami ezután történt, vízválasztó az életemben. Hívott Székely Gábor az Új Színházba, de gondoltam, nem ismer engem igazán, ráadásul odakerül Tóth Ildi, minek menjek. Hívott Bálint András a Radnótiba, azon nagyon sokat őrlődtem, és Iglódi a Nemzetibe, az Úri muri Rozikájára. És megkeresett Meczner is, az induló Tivolival, egy új társulat és színház tervével, amiben majd Szász János és Zsótér fog rendezni. Egyik reggel felkeltem és eldöntöttem, hogy a Tivoliba megyek. Aztán ezt két évig építgették, csinosítgatták. Az alakuló színház tagjai névleg a Bábszínház társulatához tartoztak, onnan kaptuk a fizetésünket. Közben játszottam a Művészben, és éppen Paksra mentünk tájolni, amikor Rajhona kérdezte, Nusikám, tudod, hogy nincs Tivoli? Szűcs Miklóshoz csatolták. Azóta sem kaptunk egy képeslapot se. Akkor mondjuk még egyedülálló voltam, de ha lettek volna gyerekeim, biztosan felmegyek a minisztériumba egy karabéllyal, hogy ezt hogy képzelik. Mindegy, ott álltam, mint egy idióta, munka nélkül, lemondva Székely Gábor, Bálint András társulatáról, a Nemzetiről. Lementem Szolnokra, a Jégmezők lovagjára, amit Bereményi Géza rendezett. Gyakorlatilag két évig nem volt munkám, olyan állapotba kerültem, hogy még fogat mosni is nehezen keltem fel. Aztán hívott Csányi János a Bárkára, ahol egy évig statisztáltam. Mondtam, hogy na nem, nem ezért lettem színész. Mire ő, hogy jövőre jön Vlad Mugur, a Cseresznyéskertet rendezi. Ezt már ismertem, hogy jön XY, aztán én leszek az égen a csillag… Kérdeztem, mit játszanék benne, mondta, hogy Ányát, aki ugye egy kislány. Jobban néztem ki, mint most, de így is tévedésnek tűnt. Így aztán onnan is eljöttem. Akkor hívott Márta István és Ács János.

 

gyorgyimenzel
Jiři Menzellel – Még egyszer hátulról – Új Színház


Az Új Színházban találkoztál Kiss Csabával?


Nem, még a Bárkán. Miután leszerződtem, közölték, hogy az első bemutatónk a győri Padlásszínházban lesz, Kiss Csaba rendezi. Shakespeare-királydrámák. Mielőtt elmentem Győrbe, volt egy nagy dilemmám, felajánlottak ugyanerre az időpontra egy filmfőszerepet. Rengeteg pénzt jelentett volna, fennforgást, miegymást. Végül a darab mellett döntöttem, nem akartam bejelenteni a szerződtetés után, hogy akkor én most megyek forgatni. Így ismertem meg Csabát. A következő közös munkánk A postás mindig kétszer csenget lett, a Thália Új Stúdiójában. Utána jött a Woyzeck Derzsi Jánossal, már az Új Színházban. Szép előadás volt. Derzsi sokat el tudott benne mondani magáról. Marie pedig egy nyomorult nő, Csaba mindig azt kérte, menjek lejjebb, lejjebb. Mint a vakond, úgy ástam lefelé. Megpróbáltam magam egyre kiszolgáltatottabb helyzetekben elképzelni. Ez az egyik kedvenc szerepem.


Mindketten kedvelitek a mély, érzelmes, lírai anyagokat, inkább a mikrokapcsolatok izgatnak benneteket, az intim emberi, mintsem a látványos teatralitás. Miben találtatok még egymásra szakmailag Kiss Csabával?


Amit nagyon szeretek a közös munkában, az a már említett atomokra szedés. Csaba embereket akar látni a színpadon. Nem szereti, ha színészkedünk. Nem szereti a figurákat. De nem ad ám segítséget, gyakran úgy érzem, mintha valami légüres térben lennénk. Elképesztő érzékenységgel működik, nagyon személyes dolgokat kér, belénk mászik, és addig gyötör minket, amíg nem sikerül. Nem mindig kerül ki szerencsésen ezekből a helyzetekből, mert a színészek félnek mankó, erős fogódzó nélkül dolgozni, előfordul, hogy feladják, vagy elvesztik a bizalmukat.

 

vidam_szerelmes_hal
A szerelmes hal – Centrál Színház (korábban Vidám Színpad)


Nektek nincs ebből konfliktusotok?


Dehogynem! A Veszedelmes viszonyok alatt igen feszült volt köztünk a hangulat. Marquise de Merteuil hibrid lett, most kezd letisztulni. Teljesen más nőt képzeltem el, mint Csaba. A keserűségéből akartam kiindulni, hogy mitől lett ilyen sérült, magányos, gonosz asszony. A szomorúságát szerettem volna megfogni. Egy szemlélődőbb, zárkózottabb nőtípusra gondoltam, ő meg egy heves, mediterrán alkatra, aki élvezi is a gonoszságát. Összezavarodtunk, miután bemutattuk, kicsit maga alatt teljesített az előadás, kellett neki három-négy hónap, hogy megtalálja a formát, amit Csaba eredetileg kitalált.

Tóth Herminről is másképp gondolkoztunk. Az első szerepem volt azután, hogy anya lettem. Játékos, vagány nőnek képzeltem, Csaba karakánnak és keménynek, akit megpróbált az élet. Ebből a kettősségből próbáltam összegyúrogatni. Végül egy szerethető Hermint játszottam, akinek következetessége, elvei, ragaszkodása maga alá gyűri a férfit.

Nem örül Csaba, ha túlszínezem a szerepet, amire hajlamos vagyok, mert nagyon-nagyon szeretek játszani, viccelődni. Tudom, hogy néha sok vagyok. Valamelyik nap A szerelmes halon úgy elragadtattam magam, hogy meg is jegyezte utána: „Hú Anna, ez most nagyon színes volt!”. Egyébként éppen ezért gondolják sokan, hogy én egy ilyen vidám természet vagyok. Mondják is, hogy nekem olyan könnyű, olyan jókedvű vagyok, olyan lazán veszem az akadályokat, hogy a színpadon is úgy nézek ki, mintha semmit sem tennék, csak úgy maguktól jönnének a dolgok. Én meg bámulok, hogy kiről beszélnek. Nem vagyok örökösen jókedvű. Néha szomorú ember vagyok, rengeteg szorongással és félelemmel.


Honnan a szorongás?


Mindig is szorongtam. Előrevisz, ebből tudok dolgozni. Ha az ember boldog és felszabadult, fizikai fájdalmat okoz minden megerőltetés. Szerintem mi a félelmeinkből, a kishitűségünkből merítkezünk. Persze nem valami beteges szintjére gondolok a szorongásnak, azon túl kell lépni, de pökhendiségből nem születik semmi.


Mi ragadott meg Vidnyánszky Attilában?


A csodálatos fantáziája, a játékos kedve, a zenés vénája, a hatalmas lelke. Hogy mindig belőlem indul ki, hogy az utolsó pillanatig alakulóban, mozgásban van a produkcióban minden. Semmi sincs nála lebetonozva. Szeretem, hogy olyan grandiózus. Pont ellentéte Csabának, akit nem nyűgöz le a látvány, nem izgatnak a nagy hatások, a káprázatos fények.


Van még olyan rendeződ, akivel nagyon szerettél dolgozni?


Lényegében nincs. Vagy már annyira régen történt, hogy ma már nincs jelentősége.


Otthon van beleszólásod a darabválasztásba?


Soha nem mondok neki semmit. Az Anna Kareninát például úgy választotta, hogy egyszer csak levette a polcról, mondván, ezt még nem is olvasta. Mondtam, hogy én igen, amikor egyedül nyaraltam a horvát tengerparton, és gyönyörű. Azért nem szólok bele a választásba, mert nekem fogalmam sincs róla, mit kellene játszanom. Egyáltalán nem látom magam kívülről. Anna Karenina telitalálat volt. Az érdekelt benne a legjobban, milyen lehet az, amikor egy nő a szerelemért elhagyja a gyermekét. Egy nem elviselhetetlen életből kiszáll, lemondva a számára legfontosabbról, valami teljesen ismeretlenért. Ennek ma is komoly súlya van, éppúgy elítéljük a gyermekét elhagyó anyát, mint a XIX. században tették. Az volt a legszörnyűbb jelenet, amikor besettenkedem az alvó fiamhoz. Minden előadáson nagyon megrázott, hogy bele kellett élnem magam abba a helyzetbe, hogy hónapok után látom újra a gyermekemet. Hatalmas kihívás volt, a próbák alatt sem tudtam eljutni abba a lelkiállapotba, hogy ezt magamról elhiggyem. Egyszerűen elképzeltem, milyen lenne, ha megtenném.

A debreceni „Oblom-off”- ban – amit legnagyobb örömünkre Janisch Attila beválogatott a POSZT versenyprogramjába – egy ilyen buñueles figurát játszom, csúnya, magányos, szexuálisan túlfűtött nőt. Az ilyeneket nagyon szeretem. Szóval nem tudom, mit kellene rám osztani, annyit tudok, hogy nagyon képlékeny, alakítható vagyok, és bátor. Ez biztos, mert legbelül egy kislány vagyok, aki iszonyatosan fél, ezért inkább elébe megy a dolgoknak.


Bevalljátok egymásnak, ha valami nem sikerül? Mint mondjuk a Tahiti.


Igen, persze. Bár én szerettem azt a nőt, akit játszottam.


Volt olyan feladatod, amivel reménytelenül küzdöttél?


Kellemetlen élményem A hazug, amit Vlad Mugur rendezett. Ő olyan szinten alázott meg és görcsöltetett be, hogy beszélni is nehéz róla. Colombinát játszottam, a szolgálólányt. Hozott egy videót – már több helyen megrendezte azelőtt a darabot –, amin egy nálam húsz évvel idősebb és tizenöt kilóval súlyosabb, agyoncigarettázott hangú román színésznő ordítozott, és nekem ezt kellett utánozni pontról pontra, lépésről lépésre. Be kellett írnom a példányomba, hogy jobbra kettőt, meghúzom a söprűt, kettőt előre, fordulok… Hiába mondtam neki, ez annyira nem én vagyok, hogy az elmondhatatlan – egyébként eredetileg nem is rám akarta osztani a szerepet, innen jött az antipátia –, közölte, hogy menjek és nézzem meg újra a videót. Iszonyú állapotba kerültem, egyik nap a kisföldalattin tört ki belőlem az artikulálatlan, hisztérikus zokogás. Olyan sokkot kaptam, hogy átmenetileg diszlexiás lettem. Nem tudtam elolvasni a szinkronban a mondatokat, összekevertem a betűket. Hónapokig nem bírtam folyamatosan beszélni. Rémálom volt. Egyébként nincsenek nagy küzdelmeim, imádok színész lenni, hatalmas játékkedvem van, szívesen próbálok.


A hazug sokak szerint jó előadás volt.


Persze, Mugur európai hírű rendező volt, gondolom, néhányan ezt olvasva legszívesebben lelőnének, kitömnének és kiállítanának a természettudományi múzeumban.


Több előadást csináltál Kulka Jánossal. Hogyan választottátok ki „állandó” partnerednek?


A Csehov szerelmei, a levelezés volt az első közös munkánk. Csaba egy intellektuális férfit keresett, akiben közben megvan az a fajta érzelmesség, érzékenység, amit Csehovról gondoltunk. Nagyon jól sikerült, sokat utaztunk vele. Aztán jött az Anna Karenina, majd A szakítás.


Utóbbi túlságosan elbeszélő lett.


Igen, nem éltek valahogy a mondatok. Kiszállt belőlük a szenvedély, az erotika. De Jánossal nagyon összekovácsolódtunk. Nekem ő az az ember, akinek ha belenézek a szemébe a színpadon, érzem, bármi történhet, meg tud engem fogni, és én is őt. Feltétlen bizalommal vagyok iránta. Amellett, hogy baromi okos, és van ez az intellektuális jelentése, kifejezetten ösztönös ember, izgalmas „kevercs”. És hát egy hatalmas bohóc, rengeteget lehet vele röhögni. Életem egyik legnagyobb színházi találkozása. Amikor bekerültünk a főiskolára, és beszédtanárunk, Sztankay István az első órán megjegyezte, egy kezén meg tudja számolni azokat a partnereket és előadásokat, amelyekért érdemes volt ezt a pályát választani, hüledezve hallgattam. Pedig pontosan így van, nekem Kulka János és a Csehov szerelmei közöttük van.

 

annakarenina 2
kulka jánossal – Anna Karenina – Budapesti Kamaraszínház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)


Van még egy komoly ütőkártyád. Halász Péter mondta egyszer, a színészet hangfekvés kérdése. Az nem vitás, hogy szinkronban és hangalámondásban te vagy a „főfőkedvenc” – ahogy az egyik rajongód írta. Mást ne mondjunk: Romy Schneider Sissije, Juliette Binoche, Audrey Tautou. Kitől örökölted a bámulatos hangodat?


Anyukámtól, aki egyébként szerepelni is nagyon szeretett. Kizárólag otthon, persze.


Színészősök?


Nincsenek. Dédnagypapa vonalon becsúszott balkézről valami színésznőcske, de nem sokat tudok róla. A családon belül a színészet nem volt téma, és sokáig én sem mutattam ilyen jeleket. Pörögtem, forogtam, nagy dumás hírében álltam – mint a kisebbik lányom, Léna –, aztán hirtelen bezárultam. Gátlásos lettem. Nem szavaltam verseket, nem jártam drámaszakkörbe. Csak nagyon szerettem a mozit – mai napig egyébként, ha elmarad valami elfoglaltságom, irány a mozi –, és folyamatosan néztem az Ódry Színpad előadásait. Amikor bejelentettem otthon, hogy a Színművészetire jelentkezem, mondták, úgyse fognak felvenni. Rossz tanuló voltam, apu katona lévén felajánlotta, hogy benyom pénzügyőrnek.

Több se kellett, mentem felvételizni, elsőre sikerült.


Milyen emlékeid vannak a főiskoláról?


Szirtes Tamás osztályába jártam, ő nem szeretett, az első két évben ki akart rúgni, a filmes tanárunk, Fehér Gyuri védett meg, és Kállai Feri bácsi.

Eleinte borzalmas volt a főiskola. Porig aláztak, földig romboltak, de a felépítésre már senkinek nem maradt energiája. Ráadásul rajtam kívül mindenkinek volt már valami tapasztalata vagy előképzettsége. Nemzeti stúdiósok, ilyesmi. Emlékszem, már mindenki szöveges feladatokat kapott, amikor nekem még koncentrációs gyakorlatokat kellett végezni, egyedül az osztályban. A halak úszkálását követtem egy akváriumban. De jó osztály volt, a fiúkat különösen szerettem: László Zsolti, Bertók Lajos, Schnell Ádám, Kelemen Józsi, Horváth Lajos Ottó, Fillár Pista, Kautzky Armand… És annak ellenére, hogy Szirtes nem kedvelt, azt kell mondanom, járhattam volna rosszabbul is. Így nem tengtem-lengtem a diploma után, hanem bekerültem a Madáchba.


Nem akartam közbevágni, mikor az elején meséltél, de ne mondd, hogy a Madáchban nem voltak szép élményeid.


Voltak. Imádtam Az üvegcipőt! Szerelmes voltam Husztiba. Akkor még igazi sört ittunk a színpadon, nem alkoholmenteset, emlékszem, a csókjelenet előtt mindig rendesen meghúztam. Csak úgy bizseregtem. Látod, erről beszélek, lehet, hogy ez kor- és élethelyzet függő is, de nem akarom, hogy elmúljanak ezek a felemelő pillanatok. Ez adja a színháznak a savát-borsát. Szerettem a Madáchot, engem is szerettek. Nem lehet megmagyarázni, miért hagytam ott. Egyszer csak jön egy belső hang, hogy innen el kell menni. Most persze egész más a helyzet.

Zavar, hogy ma már nincs súlya az előadásoknak. Például egymás után maradnak el, „technikai okok miatt”, avagy ha kevés jegyet adnak el, vagy valaki köhint egyet. Ennyire nem fontos az egész? Régen főszerepet kellett megtanulni egyetlen éjszaka alatt, mert nem maradhatott el az előadás. Ha valaki beteg lett, kapott egy injekciót, és irány a színpad. Ha nyolcvan ember vesz jegyet, annyinak kell eljátszani, mert ez nem kizárólag gazdasági kérdés. Az én hátamon fát lehet hasogatni, mindig megcsináltam legjobb tudásom szerint, amire kiírtak, soha nem kívántam rosszat senkinek, huszonkét év alatt egyetlen előadás maradt el miattam. Hát itt tart a pályám. Lehetne egyenletesebb is… Most menni kell. Nekem más elképzeléseim vannak a színházról. És ez fontos, mert még mindig ez az életem.

 

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: KŐVÁRI ORSOLYA

 

NKA csak logo egyszines

1