Alighanem elégedetten bólogat a Mester, ha netán valamelyik túlvilági állomáshelyén (de semmiképpen nem az elíziumi mezőkön) arról értesül, hogy egy gyönyörű szecessziós épületben került sor eddigi legnagyobb méretű magyarországi kiállítására. Mert abban a kontrasztban is van valami hozzá illő szemtelenség, hogy egy szecessziós mesepalotában látható a pop-art leghíresebb és leghírhedtebb prófétájának több mint hetven selyemszita-nyomata. Mindössze két emberöltőnyi a korkülönbség a két irányzat között, mégis mintha fényévnyi távolságra lennének egymástól: a szecesszió csupa szépség, finomság, gyengédség, nyugalom, elegancia. „Hullámzó, elillanó formáit nem mindig könnyű megragadni, határai nincsenek pontosan körvonalazva. Összetett, de elmélettel megalapozott művészi irányzat, amely gazdag humuszokból szívja nedveit, és tűzijátékként sziporkázza be annak a kornak az egét, amelyet csúfondáros elérzékenyüléssel belle époque néven szoktunk emlegetni” – írja a téma egyik autentikus szakértője, Champigneulle. A pop-art ezzel szemben harsány, brutális, közönséges; hol cinikus, hol tragikus lázadás a kifinomult, dekadens „hullámzó, elillanó” formák ellen. A szecesszió a kiválasztottaké, a pop-art mindenkié.

A két irányzat kibékíthetetlen kontrasztjában mégis van egyfajta bizarr összefonódás. A pop-art egyidős a szecesszió rehabilitálásával. Akik szeretik pontos évszámhoz kötni egy-egy művészeti irányzat születését, Fernand Léger 1954-ben festett Két virágot tartó nő című képétől számítják a pop-art létezését. A szecesszió reneszánszát pedig attól az 1952-es zürichi kiállítástól, amelyen még részt vett a korai mozgalom iskolateremtő mestere és teoretikusa, a belga Henry Clemens de Velde is.

 

andy_warhol_mick_jagger
Mick jagger


Nincs hát semmi különös abban, hogy Szeged egyik legszebb épületében, a Tisza Lajos körút és a Kölcsey utca sarkán álló szecessziós palotában kapott helyet a pop-art kultikus figurájának kiállítása. Abban az épületben, amely egykori tulajdonosáról, Reök Iván vízépítő mérnökről kapta a Reök-palota nevet. A második világháború bombázásait szerencsésen elkerülte az 1907-ben elkészült épület, amelynek tervezője a fiatalon és tragikusan elhunyt Magyar Ede volt. Az ötvenes években végzett átalakítások nem érintették a szerkezetét, így a 2007-es nagy felújítás során sikerült eredeti állapotában helyreállítani. Csak a nevében következett be némi változás; most csupa nagybetűvel írják: REÖK. A családnév ugyanis átalakult rövidítéssé: a vadonatúj létesítményt elnevezték Regionális Összművészeti Központnak. Vagyis a régi gombhoz varrtak egy új kabátot, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt, de mégis új tartalommal töltődjön meg a város büszkesége.

Andy Warhol műveiből nehéz ízelítőt adni. Főműve különben is az élete, amely tele van váratlan fordulatokkal és gondosan megtervezett véletlenekkel. Szegénység és gazdagság, kirekesztettség és világhír, személye és művei ellen elkövetett merényletek, a bevándorló szülőktől örökölt és több más gyökérből is táplálkozó idegensége és mássága ellenére (vagy éppen mindezek ügyes felhasználásával) emelkedik ki az amerikai társadalom átlagából, és válik egy viharos korszak emblematikus alakjává.

 

andy-warhol-mickey-mouse-8380


Szülei ruszinok, azaz mai fogalmaink szerint kárpátaljai ukránok. Ondrej Warhola és Julia Zavadska 1909-ben Magyarországon kötött házasságot, és Mezőlaborcban (a mai közép-szlovákiai Medzilaborcéban) telepedtek le. Az apa egyike a gazdasági válság elől 1912-ben Amerikába kitántorgó másfél millió emberünknek. Az anya csak szülei halála után követte, amikor férjének sikerült már némi egzisztenciát teremtenie. Harmadik fiúgyermekük, aki apja után az Ondrej, vagyis az Andrew nevet kapta, 1928. augusztus 6-án született Pittsburgben, Pennsylvaniában. Anyja ekkorra betöltötte harminchatodik életévét. A későn jött gyerek a család szeme fénye volt, különösen, amikor hatévesen megkapta a vitustánc nevű betegséget, és hónapokig az ágyat nyomta. Apja 1942-ben, ötvenkét éves korában meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy kamaszfia a család megtakarított pénzéből járjon felsőbb iskolába. Andrew a Carnegie Institute-ba iratkozott be és reklámgrafikát tanult.

 

andy warhol  4


1949-ben kapott diplomát, New Yorkba költözött és nevét Warholra változtatta. Előbb egy barátjával költözött össze, majd kommunában élt. Különcsége már egyetemi évei alatt megmutatkozott; ismerősei eleinte aszexuálisnak, majd „kukkolónak” gondolták, de hamarosan nyíltan vállalta homoszexualitását. Gyakran váltogatta nála lakó partnereit, majd 1952-ben magához vette édesanyját, aki 1972-ben bekövetkezett haláláig szinte folyamatosan vele élt. Azt mondják, az anya sohasem tanult meg rendesen angolul, mindvégig valamilyen keverék rutén–magyar nyelven társalogtak.

Eleinte kirakatrendezéssel foglalkozott, egy cipőgyárnak készített reklámokat. Hamar beletanult a sokszorosítási technikákba és a reprodukció-készítésbe. Ezeket kirakati dekorációk készítésénél kezdte alkalmazni. Később reklámgrafikákat rajzolt a Glamour, a Vogue, a Harper’s és a Bazar című lapoknak. Könyvjelzőket, üdvözlőlapokat, színházi díszleteket tervezett. Képein a hagyományos festékek mellett cipőkrémet és tojást is használt. Egy barátja tanácsára elkészítette első dollárbankó-másolatait és a Campbell-leveskonzervek híres sorozatát. Egy fénykép segítségével megszületett az első Marilyn Monroe-portré. 1952-ben rendezte első önálló kiállítását a Hugo Galleryben. 1957-ben már ismert reklámszakember volt. Megkapta az év Art Director’s Medalját. 1962-ben Los Angelesben kiállították a Campbell-konzerveket. Ősszel a New York-i Stable Galleryben volt sikeres kiállítása. A Keleti 47. utcában megnyitotta műtermét The Factory (A gyár) néven. Állandó látogatói transzvesztiták, homoszexuálisok, az underground jellegzetes alakjai voltak. Később a műterem falát ezüstfóliával borította, és elnevezte Factory II.-nek, más néven Ezüstgyárnak.

 

 

andywarhol-marilyn-monroe-1967-hot-pink-135466jpg
Marilyn Monroe

1962-ben kezdett filmezéssel foglalkozni. Összesen negyvenkilenc különböző hosszúságú filmet készített. Ez nem különálló tevékenység vagy hobbi a számára, hanem szerves része művészetének. Ugyanazt a valóságot ábrázolja avantgárd filmjein is, mint képein. Annyi a különbség, hogy a film folyamatban képes megjeleníteni azt, ami szerigrafikáin mozdulatlanságra kényszerül. Meghökkentő és megbotránkoztató filmjei – a Felláció, a Blow Job (Szopás), Az én kurvám, a Magányos cowboyok – a meleg szubkultúra jellegzetes termékei, fő témájuk az unalom, a monotónia és a szex. Egyik filmjén az Empire State Buildinget látjuk nyolc órán át, egyetlen kameraállásból. Egy másikon egy meztelen férfi testét nézhetjük különféle szemszögekből, ugyancsak nyolc órán keresztül. Evés című egyórás filmjében valaki gombát eszik. Filmjei és képei ugyanazt a valóságot tükrözik, amely a pop-art lényege, és amelyet Rauschenberg gyakran idézett kijelentése így fogalmaz meg: „Nem akarom, hogy a kép olyan legyen, amilyen nincs. A kép valódibb, ha a valós világ részeiből készül.”

1968-ban A biciklis fiú című filmjének egyik női szereplője három lövéssel súlyosan megsebesítette. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Felépülése után büszkén mutogatta a merénylő okozta sérülések nyomait.

1981-ben részt vett a londoni Royal Academy Új szellemiség a festészetben című kiállításán. Majd közös tárlaton szerepelt Le Roi Neimannal és a néger graffitifestővel, Jean Michel Bacquiat-val.

Utolsó műve stílszerűen – Az utolsó vacsora, Leonardo művének ironikus-patetikus parafrázisa. Egy epehólyag műtétet követően állítólag orvosi gondatlanság okozta váratlan halálát 1987. február 22-én, ötvenkilenc éves korában. Holttestét szülővárosába szállították. Érckoporsóba helyezték. A ravatalon fekete kasmíröltönyt, platina parókát és napszemüveget viselt. Összekulcsolt kezében imakönyvet és egy szál vörös rózsát tartott. Temetésén számos híresség vett részt. Az egyik búcsúbeszédet Yoko Ono mondta.

Arra a kérdésre, hogy zseni volt-e vagy sarlatán, most már mi kelet-európaiak is nagyobb biztonsággal tudunk felelni. A gulyáskommunizmusban eltöltött évtizedeink során vajmi kevés fogalmunk lehetett a fogyasztói társadalomról. Hetvendolláros nyugati portyáink során pedig aligha ismerhettük ki a valódi üzleti szellem fortélyait. De amióta kedvenc filmjeink élvezetét félóránként megszakítják a reklámok a tévében, amióta e-mail címünkre kilószámra ömlenek a soha nem tapasztalt gyönyöröket kínáló Viagra-reklámok, amióta délutáni szendergésünkbe belecsörög a mobilunk, mert bizalmaskodó ismeretlenek rendkívül kedvező wellness-hétvégéket kínálnak vagy árubemutatóra invitálnak, azóta jobban átérezzük a pop-art művészeinek felháborodásból fakadó agresszivitását. Többet értünk meg Andy Warhol furcsa hitvallásából és nem mindig műalkotásoknak tűnő képeiből. Azt is jobban fel tudjuk fogni, miért mondta, hogy érzéketlen művészetre van szükség. Hogy nem kell érzelemmel telítődnünk, lehetünk hidegek, mint a tükör. A hirtelen felbukkanó és ugyanolyan gyorsasággal feledésbe merülő celebek, bulvárlapok hasábjain sztárnak kikiáltott, kérészéletű csinibabák és macsók, a jópofáskodó alkalmi műsorvezetők korában prófétikusnak tetszik Andy Warhol meghökkentő kijelentése, hogy „a jövőben 10-15 percig bárki híres lehet”. Ez a jövő most itt van. Csak a próféta hírneve tűnik végérvényesnek és visszavonhatatlannak, megkérdőjelezve a percnyi sikerek fényében sütkérezők igyekezetének értelmét.

A szegedi kiállítás hetven-egynéhány képében elsősorban a méretek lepik meg és nyűgözik le a látogatót. Az agresszivitás legfőbb eszköze, hogy ezek a művek, amelyeket milliószor láttunk reprodukcióként, albumokban, folyóiratokban, valójában egy-másfél négyzetméteresek. A művész legkörmönfontabb fogása, hogy képei agyonnyomnak bennünket. Pedig ha közelebb megyünk, azt látjuk, hogy hihetetlen könnyedséggel rajzolta, másolta, sokszorosította őket. De ez a könnyedség az artista könnyedsége, akinek nyaktörő mutatványa mögött sok-sok munkaóra, kitartás, lelkierő, nekikeseredés bújik meg. És Warhol brutális könnyedségében rengeteg az irónia is. Úgy mutatja meg nekünk a reklámok világát, hogy hatalmasra, emberfelettire növeszti a kiszemelt tárgyakat és személyeket. Ha ez nem elég, akkor megsokszorozza. Legyen az áru konzervdoboz vagy filmcsillag, sorozattá lesz. És akiből vagy amiből sok van, az nemcsak devalválódik, de személytelenné is válik.

Warhol életművében központi helyet foglalnak el a portrék. A most kiállított remekek, a Diana Ross-, a John Wayne-, a Mick Jagger-, a Mao-arckép, de még a legszemélyesebbek, az indián arcok és maszkok is szenvtelenek. Hidegek, mint a tükör. Nem szűr meg semmit az alkotó, csak bemutat. Demonstrál, mint Brecht színésze. Nem Diana Rosst, Mick Jaggert, John Wayne-t látjuk, hanem a Diana Ross-jelenséget, a Mick Jagger-jelenséget, a John Wayne-jelenséget. Ezek között vannak, akik közel állnak Andy Warholhoz, de az érzelmeit nem fűzi hozzá egyetlen képéhez sem. Nem kommentál. Éppen olyan szenvtelenül mutatja meg kedvenceit, mint a zsarnokokat. Mert mire a hús-vér emberekből áru lesz, már mindegy, hogy rocksztárok voltak, westernhősök vagy diktátorok. Nem sokban különböznek a Campbell-féle leveskonzervektől. Vagy A kivégzőszék című képen látható, hűvös nyugalmában is borzongást kiváltó bútordarabtól.

Andy Warhol könyörtelen művész. Kíméletlenül bánik a modelljeivel, és ugyanolyan kíméletlen velünk, a nézőivel, a „fogyasztóival” szemben is. Csak azért lehet mégis elviselni a látottakat, mert a könyörtelenségén áttörnek keserű humorának fénysugarai. Úgy érezzük, mintha összekacsintana velünk.

 

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1