Lecsupaszított terembe lép a néző. Körös-körül forgószékek, ami rögvest nyilvánvalóvá teszi, hogy az előadás a Bárka stúdiójának különböző szegleteiben játszódik majd. Ez ugyan nem tűnik kifejezetten ideális formának Wright darabjához, de ekkor a befogadó még bízhat az alkotói invencióban. Aztán megkezdődik a játék, mely fokozatosan igazolja a sajátosan kialakított tér keltette balsejtelmeket.

Doug Wright darabja – melyet a magyar nézők többsége valószínűleg leginkább Philip Kaufman (Geoffrey Rush, Michael Caine és Kate Winslet főszereplésével készült) filmjéből ismerhet – ügyesen összetákolt, ravasz hatásmechanizmussal bíró, morbid, teátrális, egyes pontjain kulisszahasogató kommersz. A márki alakja egyfelől az egész világot provokáló, hatalmát az irodalmon, vagyis a művészeten keresztül kiterjesztő, legyűrhetetlen (ám egyszersmind e képességének teljesen kiszolgáltatott) értelmiségiként értelmeződik, másrészt amolyan vonzó-taszító modern kori Antikrisztussá mitizálódik – szembeállítva dr. Royer-Collard formálisan a világi hatalmat és az egyházi gondolkodást képviselő, valóban ördögi alakjával. E mitizálás útja vérrel, hullákkal, levágott testrészekkel, kínokkal van kirakva – ezek morbid groteszkbe fordítják a cselekményt. Ebből az alapanyagból igen hatásos előadást lehet létrehozni, ha nagyjából az írói intenció mentén haladnak az alkotók, de talán többre is lehet jutni, ha ehhez a röhejes, vértől csöpögő világhoz kulcsot – egyedi formát vagy gondolatot – találnak. Azt hiszem, egyetlen dolgot nem lehet tenni a szöveggel: komolyan venni, s a diktatúra és a szabadság konfrontációjáról szóló parabolaként megrendezni.

 

desade 11
Kardos Róbert és Parti Nóra (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Márpedig Szabó Máté nagyjából ezt teszi. Azért csak nagyjából, mert még csak nem is a márki és a doktor szembenállása kerül az előadás fókuszába, hanem a kettejük közt hányódó, tartását és világnézetét a hatalom szorításában fokozatosan feladó De Coulmier abbé vívódásai. Az értelmiség önfeladása és árulása sajnos kortalan és fontos téma, s kapásból több tucatnyi drámát (klasszikus, félklasszikus, kortárs darabokat) tudnék említeni, melyekből ez meggyőzően kibontható. Ebben a szövegben viszont e problematika csupán a legérdektelenebb, legáltalánosabb közhelyek szintjén van jelen, jó esetben is csak amolyan, egy-két jelenet erejéig felvillantható mellékes bonyodalomként (miként jó kommerszhez méltóan még több más szál is: az igazgató magánemberi szerencsétlensége, Sade feleségének racionálisan önző, társadalmi konvenciókhoz igazodó magatartása stb.). Nagy ára van annak, ha ezekből a színezékekből főtéma válik. Szabó Máté rendezése szinte minden sajátos hangot kiírt a szövetből, vadul ironikus kacajba csomagolt vért, kínt ne is várjunk (a levágott testrészek is csak kis csomagok képében jelennek meg), jelentősen tompul a fent említett Antikrisztus-szimbólum (csupán egy riasztóan fantáziátlan kép emlékeztet rá), a provokatív hangnem a lehetséges minimumra szorítódik. Mivel Szabó Máté rendezéseit eddig sem a képalkotói invenció jellemezte, nem tudom eldönteni, hogy az előadás vizuális ötlettelensége koncepcionális kérdés-e. Mindenesetre a képek ereje helyett többnyire fárasztó és unalmas pszichorealista pepecselés látható a színen.

Ráadásul ennek kényszerű velejárója, hogy minden figura egy (vagy akár több) fokozattal intellektuálisabbá válik az optimálisnál. A színészek általában lassan préselik ki a szavakat, szinte érzékelhetővé teszik a gondolkodást, a csavaros logikát, az intrikát – ezzel sem tudnak azonban valódi mélységet adni a szavaknak, legfeljebb ennek látszatát teremthetik meg néhány perc erejéig, és persze ezzel is jelentősen nyújtják a játékidőt. S mivel az érzékiségnél fontosabb az intellektus, a rendező azzal sem törődik különösebben, hogy szerep és színészi alkat találkozzon. Így kaphatja például a hamvas, sajátos unaloműző passziója ellenére ártatlan, romlatlan, bájosan egyszerű Madeleine szerepét Parti Nóra, akinek megjelenése, hangszíne, hanghordozása természetszerűleg teszi reflektáltabbá, bonyolultabbá (következésképpen hiteltelenebbé) a figurát. De ahol alkat és szerep találkozik, a hangsúlyok ott is törvényszerűen félrecsúsznak. Seress Zoltán ugyan komoly munkával és precízen építi fel és teszi átláthatóvá a doktor racionálisan kegyetlen, mindenkit manipuláló, okosan helyezkedő alakját – ám ennek az alakításnak inkább egy Brecht-előadásban (vagy a weissi Marat/Sade-ban) volna helye, mint itt. Telekes Péter (De Coulmier) kicsit darabosabb, kiismerhetően vergődő értelmiségit formázó játéka pedig egy tradicionális eszközökkel megvalósított parabola része lehetne. Mucsi Zoltán De Sade-ja a figura egyetlen aspektusát munkálja ki: a mindenkin keresztülnéző, szellemi hatalmát minduntalan érzékeltető cinikus világfiét. Nem a színész hibája, hogy a figura sem a kényelmetlen provokáció színeivel, sem a mitikus antikrisztusi aspektussal nem gyarapodik.

 

desade 19
Mucsi Zoltán és Telekes Péter (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Látható persze a munka, melyet az alkotók az előadásba fektetnek, s bizonnyal magam is próbáltam volna az új arculatát rokonszenvesen kereső színház és a szisztematikusan építkező, korábban több figyelemre méltó előadást is létrehozó fiatal rendező munkájáról finomabb szavakkal szólni, ha nem érezném a produkciót egy számomra érthetetlen és felettébb bosszantó tendencia emblematikus megjelenésének. Ama tendenciának, mely akár szemérmességből, akár félreértelmezett öntudatból, akár a megjelenített szöveg iránti vak elfogultság okán nem képes felvállalni a színre vitt darabot. Noha a kommersz a magyar színházi (de nem csak a színházi) kultúrában sajátos módon a vígjátékkal, a bohózattal kapcsolódott össze, azért úgy negyedszázada (legkorábban az első Shaffer-bemutatók idején) a mi színpadjainkon is megjelentek a drámai tónusú, a mélységek látszatával kacérkodó, nyíltan hatásvadász darabok, melyeknek autentikus megjelenítése egyértelműen ennek a nyers hatásvadászatnak a következetes felvállalása. Ez az irányzat napjainkra kiteljesedett, akadtak hazai követői is, s jó néhány kortárs alkotást láthattunk színházainkban gyakran érdektelen, az esetleges kinti sikert érthetetlennek mutató előadásokban. Egyre általánosabbá kezd válni ugyanis e művek „vadhajtásainak” nyesegetése, a hatásvadásznak gondolt elemek kiiktatása, a szöveg „megszelídítése”, a nem létező mélységek kutatása. Hogy ennek a mély gondolati tartalom iránti mániákus vonzódás az oka, vagy csak egyszerűen az a félelem, hogy a konzervatív, szórakozni is hagyományos formában vágyó nézőt a „vadhajtások” csak elriasztják, s jobban szórakozik akkor, ha úgy gondolja, valami igazán mélyet és intellektuálist is látott, nem tudom – meglehet, e törekvés esetenként más és más. De akárhogy is: e darabok nem feltétlenül bemutatandó remekművek, ha nem kerülnek műsorra, égető hiányukat nem sokan fogják érezni. Ám ha már játsszák ezeket, jó lenne úgy és annak játszani, amik: erős, teátrális, esetenként morbid és drasztikus, a hatás érdekében bármit gátlástalanul bevető, a mélységekkel csak kacérkodó, de valóban izgalmas és hatásos, esetenként megdöbbentő, a zsigerekre ható, egyetlen pillanatig sem unalmas kommersznek.

 

URBÁN BALÁZS

 

NKA csak logo egyszines

1