Kellően láttató, pontosan képszerű a kifejezés? A Bárka Színház bemutatójának nincs etimológiája, szerény a szókincse, leegyszerűsített a nyelvtana – viszont fonetikus. Az alkotók összeolvasták egy (már filmre is vitt, nemzetközi sikerű, Magyarországon sem ismeretlen) kortárs dráma betűit, és gondos nyelvlecke eredményeként kiejtették a szavakat. Fonetikusan.

 

desade 3
Seress Zoltán és Spolarics Andrea (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


A szó átvitt értelme jelentse ezúttal azt: Szabó Máté minden összetevőjében artikulált előadást rendezett, amelyben nagyjából minden a helyén van, és mindennek van helye. Ennyi, nem több, nem kevesebb. Érdekes a néző helye is. A terem közepére tolt forgószékeken ülhetünk, ahogy néha ismeretterjesztő prezentációkon, vagy értelmiségi társaságok nyomasztóbb polgárias szalonjaiban. A díszlet négy égtája felé forogva kénytelenek vagyunk időnként átgondolni: mindig arra van előre, amerre épp néznünk kell – illetve: az (erkölcsi) „igazság” maga mintha járna-kelne körbe, hol itt mutatja magát, hol a hátunk mögött, hol (úgy nagy általánosságban) sehol. Rémségesen hazug és üres lehet az a „külső” társadalom, amelyben ez a „belső”, zárt, kongó és kegyetlen, önző és aberrált Charenton meglapul.

Menczel Róbert valamennyi fal mentén kiképzett egy-egy játékhelyet. A hosszanti sétányok passzívabb, időlassító terek. Időgyorsító a másik kettő: a Bárka Stúdió bejárata s felette a műszaki helyiség kapuként, cellaként, zugként funkcionál, a tényleges színpadot – a címszereplő hosszas fogságának és fáradhatatlan írói munkálkodásának sokáig úriasan kényelmes helyszínét – nyaktilóra emlékeztetően alázuhanó „függöny”, amolyan nyiszorgó fényvédő rácsozat takarja, ha szükséges.

A térképzés bonyolultabb drámaképzést sejtet, mint amilyenre a – számos kollégájához hasonlóan természetesen perfekt dramaturgiájú – Doug Wright erejéből futotta. Bőven buzog és hajlékony szavakba önti magát a többszálú mellékcselekmény, ezúttal teljesen indokolt szexuális tartalmakkal és látnivalókkal. Mutatkozna egy alkonfliktus: a charentoni elmegyógyintézet igazgatójának, dr. Royer-Collard-nak valahogy meg kell tanítania kesztyűbe dudálni a zabolázhatatlan libertinus Sade márkit, különben könnyen odaveszhet az állása, összeomolhat amúgy is recsegő-ropogó magánélete. Működne egy főkonfliktus: De Coulmier abbé úgy véli, a bizalom, a hittel felfegyverzett türelem és korlátozott engedékenység segíthet megfékezni, megváltoztatni a renitens pennájú rabot. A darabban – mely általában nem a történeti valóságot követi, hanem a saját, ez esetben történetibb logikáját – végül mindenkinek súlyosan csalódnia kell, ami vagyon-, boldogság- vagy életvesztéssel jár. Egyedül a márki az, aki nem vesztesként kerül ki a folytonos csatákból. Pedig ő veszti a legtöbbet, lelki, szellemi és fizikai értelemben is (hogy mást ne mondjunk, jó néhány bedobozolt taggá veszti mind megalázottabb, pőrébb, azután feltrancsírozott korpuszát).

A szadizmus, mazochizmus, perverzitás a névadónak tulajdonított eszméi nem sok vizet zavarnak. Eredendően csak bizsergető-taszító érdekességként csatlakoznak az egyszerűbb, mégis mélyebb, fontosabb tényhez: aki írni született, elnémíthatatlan; ír, ahogy tud, bír, holtáig, s innen nézve szinte mindegy is, mit. A legfőbb ars poetica nem egyéb: űzni kell az ipart. Mucsi Zoltán remek burok a márki számára, keményen megfaragott arcú, rút-szép vén Antikrisztus (erre Szabó rendezése némi iróniával és templomi giccsel rá is tromfol), azonban téziseit és vízióit csak darálja, nem lobbantja fel a velőt. A szöveg nem ég bele az alakításba (egy olyan előadásban, melyet a fonetikus jelzővel igyekszünk illetni), a szenvedély viszont (az írásszenvedély, melynek talán tisztátalan termékeibe még a patyolattisztaság is belefér) süt Mucsi/Sade lényéből. Mint parókás kényúr, gunyoros debattőr, esendő férfi, letiport eb, mint embermaradvány (és mint „szobor”): jó. Mint ennek a konglomerátum-kreatúrának a narrátora: sokkal kevésbé.

A kép- és síkváltogató elevenségéért sokat fáradozó rendezés energiái úgy csappannak, ahogy Telekes Pétert maga alá gyűri az abbé szerepe. Az okos-naiv fiatalembert még elfogadhatóan indítja útjára; a sikertelensége és tehetetlensége miatt fokozatosan a márki inkvizítorává, elpusztítójává vaduló szörnnyel már nem tud mit kezdeni, még a hang is kifagy a torkából. Nem csupán Sade-nak nem megfelelő ellenjátékosa: Royer-Collard-ként, jégcsap-alakként a közelmúltbeli rolléinak kulturált summázatát nyújtó Seress Zoltán is messze fölébe kerekedik. Erős színekről Spolarics Andrea gondoskodik, aki Renée Pélagie (a márki felesége) harsánnyá lett figurájában egészen más játéknyelven beszél, mint kollégái. Szabó úgy látta helyesnek – és valószínűleg tévedett –, hogy élesen eltérő stiláris dialektusok éljenek egymás mellett. Parti Nóra esetében annyi a döntés rációja, hogy neki Madeleine Leclerc, a bátor és cserfes kis varrónő (Sade múzsája) ártatlanságát és Madame Royer-Collard (a doktor felesége) hímtagéhségét felváltva kell elhitetnie. A lánykaszerep a halványabb, a démonszerep a hitelesebb. Kardos Róbert tartózkodóan szolgálja fel Monsieur Prouix-t, a neves építészt.

Upor László magyarítása, mint mindig, remek. Fordítóként beköltözik a szövegbe, dramaturgként kívülről mérlegeli, s színházkészen nyújtja át. A jelmeztervező Nagy Fruzsina törekvése az, hogy csupán Sade-ot fesse a saját kora galériájába. Hiszen hordhatnak a többiek bármit: ott kell élniük, ott artikulálódnak, ahol és amikor ama író- és hímvessző, a márki pina-áthallásos pennája a betűt veti.

 

TARJÁN TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1