Gyakori, hogy a színész az önkifejezés más formájára is vágyik azon kívül, amit a színpad nyújthat. Ha ez a más történetesen az írás, legszívesebben akkor is memoárt ír, esetleg (főként a pálya vége felé) tollforgatói segítséggel a szerepeit elemzi, tehát hangsúlyozottan megmarad hivatása keretei között, ahol számára biztonságos a terep, és jó ösztönnel kísérletet sem tesz rá, hogy ne írogató színész, hanem főhivatású író legyen. (Egyetlen kivételt ismerek, Gábor Miklóst, akinek végül is sikerült tollforgatóként csaknem olyan jelentőset és maradandót alkotnia, mint színészként.) A kivétel mégis a szabályt erősíti: ritkák a színész alkotta irodalmi művek, pedig a színház épp olyan alkalmas terepe lehetne egy valódi konfliktusokra épülő, s nem anekdotikus történetecskék sorából összefércelt alkotásnak, mint bármi, ahol munka folyik, élet zajlik, emberek ütköznek egymással és a külvilággal. Ráadásul a színész-író belülről, mondhatni a zsigerekig menően ismeri a színházi mechanizmust, ő is tanul szerepet, ő is jár próbára, intrikál az öltözőben, pletykál a büfében, lesi a szereposztó táblát, jelene nagyrészt a kollégák napi kedélyingadozásától függ, jövője pedig egyebek közt életkorától, változó külsejétől, hiszen vannak szerepek, amelyek vagy időben jönnek, vagy végleg elkerülik. Az ilyen zárt közösségben minden szó, minden pillantás fölértékelődik, az pedig, hogy kinek mekkora és mire elég a tehetsége, távolról sem csak az illetőn múlik, hanem függ rendezői szeszélytől, kritikusi előítélettől, nézőtéri hangulattól, darabválasztástól és még tömérdek, általa alig befolyásolható tényezőtől. Ez a kiszolgáltatottság fokozottan érvényes vidéki társulatok esetében, s még inkább, ha a vidék úgynevezett nemzetiségi területet jelent, továbbá hatványozottan veszélyes, ha elszenvedői olyan időben élnek, amikor a politika az élet minden zugába behatol, és mindenütt, ahol jelen van, fertőz, torzít, deformál, áldozatait pedig kivetkőzteti magukból.

 

18_oldalorban karoly lazalom


Orbán Károly színművész Lázálom című regényének Ond nevű hőse ezt éli át Erdélyben, „Darávon” (Várad nevének erőltetett kódolása nem tűnik szerencsés ötletnek). Ráadásul mindannak, ami megtörténik vele, az a Ceauşescu-féle Románia a terepe, ahol a rezsim átmenetileg sem ambicionálta, hogy ringbe szálljon a „legvidámabb barakk” címéért: a diktatúra hétköznapi formája ott még a hetvenes években is a magyarországi ötvenes évek Rákosi-rezsimjének légkörét és életszínvonalát idézi. Az olvasó, akit zavar és idegesít a belső monológok idézőjelbe tétele, az elképzelt és valóban lezajlott párbeszédek, a spekulációk és reflexiók tipográfiailag is nehézzé tett szétszálazása, egyvalamiben mégis rögtön biztos: ez a történet a szokásos értelmiségi köldöknézésnél feltétlenül több lesz. Mert ha a beinduló konfliktusdömpingnek csak a fele életre kel, már akkor is egy (az írók által nemigen bolygatott) jellegzetesen mai feszültségek által keresztül-kasul barázdált világ tárul elibénk.

Ond, a főhős, hivatására nézve színész, aki (mondvacsinált) politikai okokból börtönbe került, s éppen lehetőséget kap rá, hogy – ha felemás módon is – visszatérjen a pályára: ügyelői státuszban, de művészként foglalkoztatják. Ez akár optimistává is tehetné, de Orbán Károly írói leleménye máris nagy fesztávú konfliktust exponál, melynek teherbírása elég ahhoz, hogy indokolja a hős lázálomszerű (szándékolt kuszaságban tartott), múltat, jelent, helyszíneket, eseményeket, figurákat szeszélyes bakugrásokkal felidéző önvallatását. Ond a regény 24. oldalán ezzel a kérdéssel szembesül: „Tudsz-e uralkodni magadon, ha megmondom, mit híresztel rólad a színházban valaki?” Hogy a „híresztelés” tárgya Ond állítólagos besúgói múltja – hamar kiderül. Az is érthető, hogy a vád kifordítja önmagából, s érthető a megszállottság, mellyel azt keresi, ki és miért terjeszt ilyesmit, van-e valóságos oka rá, s ha nincs, akkor is miféle érdek, indulat motivál egy ilyen inszinuációt? A nyomozás eredménye (és ez megint a színész-író speciálisan írói képességeit jelzi) egyszerre duplafenekű és mellbevágóan köznapi: Nyóka becenévre hallgató kollégája, egykor évfolyamtársa a főiskolán, ezzel a váddal állt bosszút azért, mert „amikor meghajoltunk a Ferenc József után, te rám szóltál, hogy ne álljak a hátad mögé, mert ugye te élszínész vagy, míg én csak…” A 293. oldalon elcsattanó poén kesernyés, mély kritikája ennek a sokak által idealizált hivatásnak, és a mű számos bosszantóan elnagyolt, fellengzősre sikeredett, túllirizált részlete ellenére irodalmi súlyt ad a Lázálomnak.

Épp a mű fentiekben taglalt erényei sajnáltatják velünk, hogy Orbán Károly nem mert bátrabban végigmenni az íróvá válás keserves útján. Túl sok alakot mozgat, akiket nem enged figurává kiteljesedni, nincs türelme elbíbelődni velük, hiszen számára, aki személyesen ismerte őket, evidens egyetlen jelző alapján is, hogy csak „ilyenek” vagy „olyanok” lehetnek – bennünk viszont ennyiből nem képződik meg a habitusuk. Túlzsúfolt a regény más, a történethez szervesen nem kötődő, csak spekulatív módon kapcsolódó szálakkal. Az alvilág felbukkanása, a régi mozgalmi emberek hitének megcsúfolása, a disszidálás-kivándorlás lelki konfliktusai, kivitelezésének gyakorlati trükkjei, a főváros–vidék konfliktus, a színészi mesterség mibenléte, etika és hétköznapi erkölcs konfliktusai, a nehéz paraszti élet, a politika történelemhamisításai, haza és hazugság – hosszan sorolhatnám még, mi minden vetődik fel futólag, a főhős asszociációi által éppen csak elénk dobva, majd néhány felszínes mondat után sebbel-lobbal félresodorva e könyv lapjain.

A szerző két hivatása közt jelenleg félúton tart: a Lázálom lehet tehetségre valló egykönyves kaland, alkalmi kiruccanás az írás világába – de nem feltétlenül kell annak maradnia, lehet ígéretes, ám még botladozó első lépés is egy sok keserves munkát követelő másik pályán.

 

NÁDRA VALÉRIA

 

NKA csak logo egyszines

1