Százhuszonötödik születésnapján Balázs Béla még mindig messze van attól, hogy életműve teljes egészében feldolgozott és közismert legyen. Hagyatékában nagyon sok a kiadatlan kézirata, a nemzetközi sajtóban a kizárólag 60–100 évvel ezelőtt megjelent írása. Ezek közül most két színpadi művét mutatjuk be.

 

I.

Balázs Béla és Bartók az 1906-os csongrádi népdalgyűjtéstől a közös művekig és azokon is túl terjedő kapcsolatát már keresztül-kasul feltárta a szakirodalom. De – főleg az évfordulós megemlékezésekben – mintha kissé feledékeny lenne, vagy inkább csak a szépre emlékezik: viszonyuk leírásakor a szövetség és barátság mellett nemigen emlegetik azokat a pillanatokat, amikor rosszban voltak, vagy legalábbis Balázs megorrolt Bartókra. Eleinte főleg a bemutatók táján fordult ez elő – tanú rá a Napló –, később pedig volt egy néhány hónapos időszak, amikor – talán félreértések és -értelmezések következtében – Balázs deklaráltan szakított Bartókkal. Még a Napló megjelenése (1982) előtt Demény János, előbb a Tiszatájban (1974), aztán a Magyar Zenetörténeti Tanulmányok Kodály-kötetében (1977) részletesen bemutatta kettejük kapcsolatát, hullámvölgyeivel és tragikus pillanataival együtt. A Balázst nagyon megviselő eseménysorozat azóta a publikált Naplóból jól nyomon követhető, de a sajtóban is maradt nyoma. Amikor a bécsi Universal Verlag folyóirata, a Musikblätter des Anbruch Bartók negyvenedik születésnapját az 1921. márciusi első számát Bartóknak szentelve készült megünnepelni, a neves teoretikusokból és zeneszerzőkből álló meghívott szerzői névsornak még Balázs Béla is tagja volt. Cikkét kifejezetten Bartók kérésére vették ki a lapból. Ez annál fájdalmasabban érintette, mivel egy évvel korábban, mikor a magyarországi hivatalosak Bartók (és zenéje) magyarságát vonták kétségbe, Balázs a Bécsi Magyar Újság és a Bukaresti Hírlap hasábjain is kiállt mellette. Nem sokkal ezek után pedig azt olvasta valamelyik lapban, hogy Bartók Horthynál teázik. De a Válogatott cikkek és tanulmányok Bartók-blokkja nemcsak az ezt szomorúan nyugtázó, Bartókkal szakító, Bécsi Magyar Újság-beli cikket nem közli, hanem a mellette demonstratívan kiálló két korábbit sem – ezek emlékezetét felidézendő tartottam szükségesnek a történetet itt elmesélni.

A félreértés valószínűleg tisztázódott – az Anbruch-ügyet már naplójában igyekezett megmagyarázni magának Balázs, s valószínűleg azt is hamar megtudta, hogy Bartók nem volt Horthy vendége –, ami jogos fájdalom maradt utána, azt valószínűleg begyógyította az idő. Tény, hogy bécsi tartózkodásakor Bartók nem kereste fel Balázs Bélát, és az 1923-ban az Universal kiadásában megjelent Ady-dalait Reinitznek dedikálta nyomtatottan. Ez persze kijárt a másik Ady-zeneszerzőnek, s Demény János interpretációja szerint ez a dedikációba kódolt üzenet Balázsnak is szólt. Aki később még jó néhány alkalommal szentelt cikket – köztük nem egy nyílt levelet a másik emigráció sajtójában – Bartóknak. És van egy kézirat, amely szintén a megbékülés jele.

Az Ein kleines Mädchen in der grossen Stadt című tervezett táncjáték kézírásos német nyelvű szövegét az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívuma őrzi. Somfai László négy évtizeddel ezelőtt a többi feldolgozatlan librettó között ezt is ismertette a közönséggel, de csakis a szakmaival: német nyelvű tanulmánya a Documenta Bartókiana 1965-ös, 2. számában jelent meg.

Somfai az akkor még élő Lukács György professzorral konzultálva 1925 és 1933 közé datálja a darabot. Hozzáteszi még, hogy létezik egy Bartókhoz írt Balázs-levél, valószínűleg a harmincas évek első feléből, amely egy librettót ajánl Bartóknak: „[...] nagyon örülnék, ha újra írhatnék neked valamit. […] Készen olyan szövegem, ami most szabad volna, nincsen. De van pantomimem. Modern pantomim. Bizonyos, hogy rögtön előadnák a te muzsikáddal egy csomó operában. Küldetek neked Berlinből egy példányt.” Valószínű, de nem 100%-ig biztos, hogy erről a darabról van szó, mert a kézirat, amelyet a Bartók Archívum őriz, és amelynek semmilyen példánya nincs meg az MTA Kézirattárában őrzött Balázs-hagyatékban, dátum- és helymegjelölés híján van. Azt sem lehet pontosan tudni, hogy azt a bizonyos Bartóknak kínált pantomimot honnan küldette volna Berlinből Balázs. Egy színházból? Egy folyóirattól? Egy ügynökségtől? Az előttünk fekvő librettó 7 gépelt oldalból áll, az eredeti cím áthúzva, a végleges tollal van ráírva kézzel. Válaszról nem tudunk, Bartók nem zenésítette meg, a Balázs-szakirodalomból egyedül Joseph Zsuffa monográfiája vesz róla tudomást futólag. A fiókban maradást Somfai annak tulajdonítja, hogy a darab túlságosan erotikus (nyugodtan hozzátehetjük: homoerotikus), netán egyenesen pornografikus volt a kortárs környezet számára, s talán maga Bartók számára is. Az erotikus motívum Balázs táncjáték-librettóitól nem idegen – elég itt az Árnyakra, a Múmiákra vagy akár a szelídebb Diana csodájára utalni –, de az erotikánál még jellemzőbb szerepe van a történetben az erőszaknak, ami a kéziratban maradt librettók közül talán Az utolsó táncórával rokonítja Balázs e művét. A megelevenedő szobor motívuma is ismerős lehet más táncjátékokból, a nagyváros lüktetésének, színeinek és ritmusának megjelenítése pedig az addigra már bizonyára bejáratott filmes gyakorlatot látszik igazolni. A szöveget Mesterházi Miklós fordításában közöljük.

 

19_24_balazs_bela

 

Kislány a nagyvárosban

[Korai hervadás]

Balázs Béla táncpantomimja

Színpadkép: őszi park, este. Expresszionista stilizációban.

Öt vaskos fatörzs egy sorban, egyenlő távolságra egymástól. Jobbra és balra egy-egy utcai lámpa. A fák között, kicsit hátrébb, négy pad.

Mögöttük egy tavacska medencéje, nagy szökőkút-szoborcsoporttal, amely szerelmespárokat ábrázol különféle pozitúrákban.

Emögött a sétány és a park kerítése. A háttér, amikor leszáll az este, vörösen megvilágított őszi ködnek tűnik, amelyben a nagyváros sziluettjei mozognak, mintha árnyjátékot látnánk. Járókelők, elsuhanó autók és mindenféle kocsik, mozgó reklámtáblák és fényreklámok. A fény és árnyék fantasztikus körvonalakat rajzoló játéka. A két lámpa halvány és sárga fénnyel ég.

I. szituáció

Öt (13-14 éves) iskolás lány érkezik jobbról. Fogják egymás kezét. Középütt a hősnőnek be van kötve a szeme. Ketten-ketten húzzák-vonják őt kétfelől a fák között: ártatlan gyermeki játékba merülve vidáman futkároznak és ugrándoznak. Középen elengedik. A többi négy körültáncolja. A hősnő megpróbálja elkapni őket: szembekötősdit játszanak.

 

II. szituáció

Az öt fa mögül váratlanul öt fiatal (16-17 éves) fiú bukkan elő.

A négy kislány jobb felé szalad, összebújik, vihogva, gyermeki szégyenlősséggel dugják össze a fejüket.

Bal felől négy fiú ugyanilyen csoportozatot alkot. Gyermekded kokettéria, odapillantásokkal és másfelé bámulásokkal.

A bekötött szemű lány ott marad középütt, nem véve észre, mi történt, és tapogatódzva, keresgélve körbejár. A középső fa előtt álló fiú pedig, aki megtorpant, megigézetten figyeli a bekötött szemű lányt.

 

III. szituáció

A négy fiú közelebb lép a lányokhoz, és közös játékra hívják őket. A lányok szabódnak, mind a másikat tolná előre, és végül igent mondanak. Valaki rámutat a bekötött szemű lányra, jelezve, hogy nem kell az új játszótársakról tudnia.

 

IV. szituáció

Táncolva körülveszik a még mindig nem látó lányt. A középső fánál álló fiú szívesen hagyná, hogy elkapják. Nehezére esik kitérni. Bizonytalan léptekkel mind közelebb jön a lányhoz. A többiek észreveszik ezt, és egyre tágabb kört alkotva hátrálnak, kettejükre mutogatva gúnyos-irigykedő szavakat sugdosnak egymásnak. A fiú hagyja, hogy elkapják. A lány csodálkozva tapogatja végig. A többiek gúnyosan figyelő csoportokba rendeződnek.

A bekötött szemű lány csodálkozó kezekkel tapogatódzik, titkos örömmel és értetlenül, egyre nyugtalanabbul. Az ismeretlen csodát először tartja karjaiban, és be van kötve a szeme. Félénk sejtelmek töltik el, mit sem ért.

A fiú kezdetben elfordul, hogy föl ne ismerjék. A lány simogató keze azonban megrészegíti őt, felé fordul, átfogja a derekát…

A lány, akit fölhevített a játék, öntudatlanul föllobbant szenvedéllyel hozzásimul. A fiú megcsókolja.

Csak ekkor ismeri föl a lány a helyzetet. Kiszakítja magát az ölelésből, és letépi a kendőt a szeméről.

 

V. szituáció

A lány ijedten és szégyenkezve néz a fiúra, mégis megperzselten és vágyakozva. A fiú pedig megszégyenülten és bűntudattal, bocsánatkérően, alázatosan és esdekelve.

A lány ekkor megperdül, eltakarja az arcát és jobb felé, a lányokhoz menekül.

De a lányok, a gúnyolódók kara nevetve és fensőbbségesen visszavonul. A megsértett és bosszús lány is elfordul tőlük, és durcásan megáll jobbra, a színpad elején.

Nem jár jobban a fiú sem, amikor újból vissza akar térni a többiekhez. Morcosan, mogorván megáll elöl, baloldalt.

 

VI. szituáció

A két gyermek magára maradt, félénken és zavartan nézik egymást, és közelebb lépnek, mintha akaratuk ellenére vonzaná őket valami.

Amikor már egymás mellett állnak, és a fiú a lány kezéért nyúl, föltűnik…

(Közben beesteledett.)

 

VII. szituáció

a nagy, kövér, setét úr, és lassan, képtelenül fenyegető nyugalommal elsétál kettejük mellett, megáll mögöttük (középen), és figyeli őket. A gyermekek rémülten szétrebbennek. Az úr egy lépéssel közelebb nyomul. A fiú zavartan köszön, és bal felé a háttérbe húzódik.

Az úr nagyon lassan a lányhoz közelít, aki jobb felé hátrál. Ekkor fölbukkan a barátnője (a négy közül az egyik). A lány hozzámenekül, és odabújik hozzá.

Ekkor a nagydarab, kövér úr hirtelen jobbra fordul, és elindul.

A fiú jobbra menekül előle, és még odaint a lánynak: visszajövök!

 

VIII. szituáció

A két lány.

A barátnő menni akar. A lány visszatartja őt, és arra a négy szerelmespárra mutat, akik egymást átkarolva érkeznek a színre, különböző pózokban leülnek a padokra és csókolódznak.

A két lány, mindinkább egymáshoz simulva, egyik padtól a másikig oson, és kihallgatja a szerelmespárokat. Padról padra haladva mindinkább kitűnik a látottak hatása abból a gyöngédségből, amit egymás iránt mutatnak, és amely a fokozódó érzéki izgatottsággal egyre szenvedélyesebb.

 

IX. szituáció

A szerelmespárok fölkelnek a padról, és visszavonulnak a bokrok közé. A két lány szorosan összekapaszkodva néz utánuk, és mintha egész testükben remegnének. Ekkor furcsa, mágikus fénynyaláb vetül a tó szoborcsoportjára, és a meztelen figurák megelevenednek, odáig merev pozitúrájuk szerelmes mozdulatokká oldódik.

A látomást édes, vágyakozó hegedűdallam kíséri.

A két lány részegen és kábultan átöleli egymást, és hosszan, szenvedélyesen csókolódznak.

X. szituáció

A csók alatt változik a megvilágítás. A szökőkút szoborcsoportja újra sötét, holt sziluett a vörösen világító köd hátterén, amelyen a rebbenő árnyak között föltűnik a nagydarab, kövér, setét úr több mint életnagyságú árnyképe, és megáll.

Mindkét lámpa fénye pislákoló vörösre vált. Elöl a színpad elsötétül.

 

XI. szituáció

A két lány ijedten szétrebben. De újra közeledni kezdenek egymáshoz. Ekkor a fák mögül öt utcalány lép ki.

 

XII. szituáció

A strichelő utcalányok fölvonulása. A sötét háttérből fölbukkan öt férfi. A barátnő rémülten elráncigálja a lányt: csak el, el, egészen a jobboldali kulisszáig.

Az utcalányok és férfiak fölvonulása. (A megfelelő apró karakterjelenetekkel.)

A barátnő szökik. A lány, akit vagy a vágyakozás, vagy a kíváncsiság hajt, marad.

XIII. szituáció

Az öt férfi észreveszi a kislányt, és mind feléje fordulnak. Mielőtt elszökhetnék, már körül van véve. Mind az öten éhesen, vágyakozva keringenek körülötte, mintha valamiféle szatírtáncot járnának.

A lány rémülten a kör közepén, menekülni szeretne, de az egyre szorosabb gyűrűből nem tud kiszabadulni.

Az öt utcalány féltékenyen és dühösen nyomul közelebb, goromba gesztusokkal szidalmazzák a lányt. A férfiak nyersen elhessentik őket.

 

XIV. szituáció

Ekkor a fák mögül öt rendőr lép ki. Ezzel egy időben jobboldalt fölbukkan a nagydarab, kövér, setét úr, és a jelenetet figyelve megáll.

Az öt utcalány odaszalad az öt rendőrhöz, és a kislányra mutogatnak.

A rendőrök lassan közelednek (ezalatt az utcalányok eltűnnek a háttérben). Az öt férfi rajtakapott bűnösként, gyáván és nyomorultul levonul balra és jobbra.

Az öt rendőr sorfalat áll a lány előtt, aki – mert csak most veszi el arca elől a kezét – most veszi őket észre, és miközben a rémülettől mintha a földbe gyökereznék a lába, kétségbeesetten néz körül, hol lelne segítséget. A rendőrök tesznek egy lépést. A nagydarab, kövér úr is, védelmezően fölemelve a kezét. A lány hozzámenekül. A férfi megragadja a kezét. A rendőrök visszavonulnak.

 

XV. szituáció

A lány szeretne távozni. A férfi atyai kedvességgel egy padhoz vezeti, és maga mellé ülteti. Egyre kedveskedőbb lesz. A lány fél, és menni akar. A férfi erővel a térdére ülteti. A lány egyre eltökéltebben védekezik. Ekkor a férfi a karjaiba emeli, és a kétségbeesetten hadakozó lányt a bokrok közé cipeli.

 

XVI. szituáció

A fiú tér vissza, futva, izgatottan, teli reménnyel. Keresi a lányt. Leverten tovább akar állni, amikor fölbukkannak az utcalányok, és körülveszik.

A fiú elcsábítása. A fiú az utcalányokkal távozik.

 

XVII. szituáció

A nagyvárosok poklának rémisztő figurái vonulnak át a színen. Egy letakart hordágyat visznek keresztül a színpadon.

 

XVIII. szituáció

A lány lép ki a bokrok közül, zaklatottan, tépetten, botladozva. Jobbra ki akar menni.

Rendőrök állják el az útját.

Rémülten menekül a színpad bal felére.

Rendőrök állják el az útját.

Ekkor a tóhoz rohan, és beleveti magát.

A rendőrök jobboldalt is, baloldalt is állva maradnak. A setét úr jön elő a bozótból, nyugodtan és lassan, keresztezve a színpadot. A rendőrökhöz érve megáll, elővesz valami iratot. A rendőrök szalutálnak, és a legnagyobb tisztelettel utat engednek neki.

 

XIX. szituáció

Az utcalányok jönnek sutyorogva, és mintha valami baljós sejtelem gyötörné őket, úgy sorakoznak fel jobb- és balfelől.

Középen hátulról a rendőr a lány holttestét hozza, és elöl a földre fekteti.

Az utcalányok ijedten lépnek közelebb, mintha fáznának, úgy bújnak össze, és a lány fölé hajolnak.

A háttérben a kövér úr nagy árnyéka tűnik föl a sétányon.

 

19_24_balazs_b_mh009majorhenrik

 

II.

Fojtott érzékiségben a következő egyfelvonásos sem szűkölködik. Ha egy pszichoanalitikus nézőpontú vizsgálat bizonyára ígéretes közegre találna a fenti librettóban (miként Balázs Béla egész munkásságában – nem tudok róla, hogy született-e ilyen elemzés), a Melodráma című operaszövegkönyvnek szánt monodrámában egyenesen lubickolhatna. Talán nem véletlen, hogy zeneszerzőként éppen Alexander von Zemlinsky neve merült fel.

1920. december 14-én – még jóval az Anbruch-ügy és a Bartókkal való szakítás előtt – ezt írta naplójában Balázs Béla a megelőző hónapok történéseiről: „Időközben megírtam a melodrámát. Eta és Ellen kértek rá. Zemlinsky megkomponálná, és ők előadnák.” Balázs említett két bécsi barátnője közül Eta színésznő, Ella talán (valószínűleg) azonos Balázs egykori vasárnapi körös társának, a pszichoanalitikus Spitz Renének a feleségével. Zemlinsky pedig, ez az Adornótól Schönbergig valamennyi kortársa által igen nagyra becsült zeneszerző – A törpe című művét pár éve játszotta a budapesti Operaház – éppen az, akinek életművében az átlagnál nagyobb mértékben jelen van a pszichoanalitikus motívum, s akit sorsa és addigi művei szinte predesztináltak volna az alábbi szövegkönyv megzenésítésére. Balázs Bélát azonban feltehetőleg nem annyira a mélylélektan izgatta – teoretikusan sohasem foglalkoztatta különösebben –, hanem a különböző valóságszférák, művészi eszközök és médiumok együtt működtetése a színpadi műben. Az iménti szöveg így folytatódik: „Mondtam, hogy a melodráma lehetetlen és giccses műfaj, nem írok. És míg szidom, eszembe jut: egyet, egyetlen egy melodrámát lehetne írni. Ha a muzsika nem kísérete és aláfestése volna valamely egész máshova gondolt történetnek, hanem szereplő partnere a színésznek! az, hogy szól a zene, szemünk előtt történő kalandja, találkozása volna. Egy akusztikai kísértet históriáját.” Ezt a jelzős szerkezetet, valahányszor a szemem elé került a Magvető által kiadott Balázs-napló második kötetének 449. oldalán, mindig akusztikai kísérletnek olvastam, úgy maradt meg az emlékezetemben is – talán mert úgy akartam értelmezni. Mind a két interpretációban – a konkrét szereplőt illetőleg kísértetként és az eljárást illetőleg kísérletként – van értelme ugyanis. Valószínű persze, hogy Balázs a szereplőre vonatkoztatta, tehát kísértetet akart írni (ahogy magában a szövegben is szerepel), de mégis árulkodó lehet, és talán benne is működött a tudatalatti: a napló kézírásos szövegében, amit most a félreolvasásomat kontrollálandó megnéztem, az illető helyen Balázs t betűje nincs a tőle szokásos módon áthúzva vízszintes vonallal. Igaz, viszont, hogy az l szára sincs kanyarítva, azaz sem hibátlan l, sem hibátlan t betűt nem írt, ki-ki olvassa úgy, ahogy akarja.

A jelenet főszereplője mindenesetre egy dallam, azaz egy akusztikai kísértet, amely/aki extázisba juttatja a főhősnőt, s az egész darab nem más, mint egy akusztikai kísérlet, ami tetszett Zemlinskynek. „Ezt meg is írtam. Azt hiszem, szép lett. Zemlinsky időközben Bécsben járt. Megismerkedtünk. Ő sem akart semmi áron melodrámát írni. De mikor a témát meghallotta – lelkesen vállalja. De most sajnálom, hogy nem Bartók csinálja. Neki való! Egy árnybalettet is kellene neki csinálnia és Zoltánnak operát! Milyen marhák ezek! Nekem pedig annyival fontosabb az én nívómbelivel együtt dolgozni, mint a siker minden kecsegtetése!”

A Melodrámát végül egyikőjük sem zenésítette meg, viszont magyarul megjelent a Bécsi Magyar Újság 1920. december 25-i számában. A mű vizuális párdarabja A látogatás című táncjátéklibrettó, ahol a színpadon jelen lévő szereplő, az asszony partnere egy fénysugár – ezt az eszközt a Napsugár és kígyó című balettban alkalmazta először Balázs még Magyarországon. Az önkívületig fokozódó monológban Balázs még újabb érzékterületeket is megidéz, a prózát a hangulat felizzásának ütemében versre váltja. Az pedig, hogy egy dallam önálló életre kelhet, szinte testet ölthet és önálló, aktív szereplőként történetet konstruálhat, nagyon is gyakori Balázs művészetében, már egyik első művétől, a Hét mesében később Muzsikusmesévé átnevezett Embermese című novellától kezdve.

 

Melodráma

Írta: Balázs Béla

Szereplők: Az asszony

A muzsika

(Siváran szigorú, ablaktalan szobában ül az asszony, az asztalra borulva, mintha kimerültségében éppen elaludt volna. Frizurája, ruhája és sápadt, elkínzott arcának kifejezése is kissé megbomlott.)

a muzsika megszólal, egyszerű, bús-édes, egyszólamú melódiával.

az asszony (felriad és idegesen befogja a füleit): Istenem! Már megint! Már megint!...

a muzsika (lassan szélesebbre fejlődik. De mindig halkan.)

az asszony (felugrik): No de ez mégis borzasztó! Ezt nem lehet kibírni. Ez az ostoba melódia a fülemben. Nem hagy aludnom, és nem enged ébren lennem… Utálatos!... (Visszaroskad a székre.) … Olyan fáradt vagyok…

a muzsika szól.

az asszony (homlokát görgeti az asztal lapján): Három napja már! – Három nap és három éjjel mindig – mindig – mindig!...

a muzsika (lassú áradással fokozódik).

az asszony (türelmetlenül az asztalra üt): Ez több a soknál! Hiszen máskor is beleragad az ember fülébe valami buta melódia, mint bogáncs a hajába, de…

a muzsika (hirtelen crescendóval elébe tolong).

az asszony (felugrik, egyre izgatottabban és hangosabban): Mi ez?! Mi ez? Beteg vagyok, vagy mi? Lázam van és attól zúg a fejem? Valami fülbetegség ez? Meg fogom magam vizsgáltatni. Megoperáltatom magam! Meg! Levágatlak magamról! Késsel vágatlak le! Ezt nem bírom elviselni! Ezt nem bírom elviselni!

a muzsika (témája megint átlátszó, egyszerű).

az asszony … Furcsa! – Hiszen ezt a melódiát nem is ismerem! – Hogy ragadt ez meg a fülemben? Hiszen sohse hallottam! – (Halkan, óvatosan énekli.) …Nem! …Mi is volt az három nappal ezelőtt?

a muzsika (csalogató szerenádot játszik).

az asszony (halkan nevet): Valaki szerenádot ad nekem? …Aki szerenádot ad, az akar valamit. – Ha-ha-ha. – Muzsikával akarjuk a hálószoba ajtaját kinyitni. – Tudjuk, úrfi! Tudjuk! A muzsika csak tolvajkulcs. – Ha-ha-ha. – (Hirtelen félelemmel): Ki akar tőlem valamit? – Mi akar hozzám bejönni?!... Ki vagy?! Mit akarsz? – (Befogja a füleit.) Oh!...

a muzsika szól.

az asszony (ráncolt homlokkal, erőltetve gondolkodik): Mi volt három nappal ezelőtt? … Mi volt? … Egy darázs! Egy darázs röpült döngve, zöngve a fejem körül…

a muzsika szól.

az asszony: – Döngve, zöngve. – A fülembe röpült. – A fülemen keresztül az agyamba röpült. Ott döng és zöng most… Meg fog szúrni! Tudom. – Most szépen döng még, édesen zöng. De meg fog szúrni!

a muzsika szól.

az asszony (szórakozottan): Zöld hínár volt a vízen, meg békanyál. Zöld hínár az egész vízen, békanyál… mindenütt… Igen. – Mi volt három nappal ezelőtt? – Csolnakázás a tavon… Születésnapi kirándulás… Mert már nagyon régóta élek… Nagyon régóta… De nem volt semmi muzsika… Egy verklit se hallottam.

a muzsika szól.

az asszony (egy ideig elfeledkezve hallgat, aztán hirtelen befogja a fülét, a lábával toppantva kiált): Nem!... Nem!

a muzsika szól.

az asszony (leül): Ez nem emlék. Ez nyilván hallucináció. Hallucinálok. Már régen be kellett volna mennem a szanatóriumba. Miért is nem mentem? Nem akartam egyedül idegen emberek közé. – Nem egyedül. – Akkor az ember olyan levetkőzött. – Mezítelen. (Szórakozottan): Az ember meztelenül úszik. De ha az ember egyedül van, akkor az idegen dolgok olyan ismerősek, és ez borzasztó. – Mert ha aztán visszajön az ember… Igen… A csolnak! A csolnak zöld hínárban úszott… Vastag, zöld hínárban… Furcsa!...

a muzsika szól.

az asszony: …Mondom, hogy hallucináció. – Holnap szanatóriumba kell menjek. Hiszen igazán elveszthetem így az eszem. Ez veszedelmes. Hiszen kísérteteket hallok! …De meg kell ezt is szokni. Csak meg kell szokni. Csak nyugodtan, csak nyugodtan, csak nyugodtan. Hiszen ha az ember tudja, hogy csak hallucináció. Mert végre is kísértetek nincsenek…

a muzsika (hirtelen vad fortisszimóval ugrik a szavába, recsegő kürtökkel és dobokkal).

az asszony (sikoltva ugrik fel és rémülten hátrál a szoba egyik sarkába. Remegő tenyerét maga elé tartva, nyöszörgi): Ez csak hallucináció! – Ez csak hallucináció! – Ez csak hallucináció! Ez csak őrültség, csak az én őrültségem! Ez nincsen igazán! Hiszen én egy szanatóriumban vagyok! – Óh!!...

a muzsika szól.

az asszony (eltakart arccal jön lassan vissza az asztalhoz kimerülten): …Miért hagytak engem itt egyedül? Az nem volt jó. – Ha olyan vastag hínár takarja a vizet, akkor nem lehet tudni, mi úszik alatta. – Bizony. (Leül.)

a muzsika (szelíden szól, dallamos-lágyan).

az asszony (bólint a fejével): – Igen. – Ez szép. Ilyen barátságos vagy te? Nem akarsz bántani? – Te! – Hallasz te engem, ha szólok hozzád? Te is hallod az én hangomat, mint én a tiédet? – Talán bizony füled is van neked, te hang? (Halkan nevet.) Milyenek a füleid? (Felugrik.) Csak nem fogsz vele szóba állni?

a muzsika (erőszakos crescendóval támad).

az asszony (remegve): Ez kísértet! – Uram, Jézus, segíts! – Kísértet! Miért?! Miért?! (Kiáltva): Hát gyilkoltam én? Mikor? Hol? – Ki vagy te? – Te is a víz alól jössz?

a muzsika szól.

az asszony (jajgatva): Mit vétettem én? – Én mindig tisztességes voltam. Minden kötelességem elvégeztem. Engedelmes és szorgalmas gyerek voltam, szemérmes és józan leányzó. Lelkiismeretes feleség voltam. Mit, mit vétettem el? – Micsoda sírból jössz utánam?

a muzsika szól.

az asszony … Miért hagytak engem itt egyedül? – Három nap előtt kinyitottam egy csapot és most nem tudom becsukni. Most ömlik, egyre ömlik… Minden vizes lesz… Az uramnak itt kellett volna maradnia velem… Nagyon rossz voltam hozzá? Itt kellett volna maradnia. – Az nagyon jó, ha mindig valami kedves van az ember szeme előtt, mert akkor nem látni a legkedvesebbet. – Mert a legkedvesebb az gonosz… nagyon gonosz.

a muzsika szól.

az asszony (sóhajtva): Óh, de fáj! – De fáj! – De nagyon fáj… A vízen zöld hínár volt. (Sír.)

a muzsika elhallgat.

az asszony (fülel. Meglepetve): – Csend. – Miért? Hová lett?

a muzsika hallgat.

Az asszony: Nem leszek gyáva, nem bújok el! – Nem félek már tőled, nézd. A szemedbe nem nézhetek, de meg foglak hallgatni. Mondd meg, ki vagy? – Már nem félek.

a muzsika hall gat.

 

19_24_zemlinsky 19_24_hist_zemlinsky_hi


az asszony: Nos? (Alázatosan, kérlelve): Miért hallgatsz? – Nézd, nem futok el, hiszen tiszta a lelkiismeretem… Nézd, azt akarom, hogy a barátom légy. Igen. Kényszeríteni foglak rá. Hiszen ha kiszolgáltatom magam neked, ha nem gyanakszom… úgy-e… hiszen nem lehet bántani valakit, aki így odabízza magát… csukott szemekkel?...

a muzsika hallgat.

az asszony: Nem hallod? … Hol vagy? (Félve, könyörögve): Gyere hát! Vezess… Hiszen én akarok, hiszen én akarok! …Ha újra ráeresztenek a csolnakra, úgy is megtalállak megint. – Csak a horgomat kell kivetnem utánad. – De az uram nem enged. A gyerekeim nem engednek… Sohse érek rá! (Sír.)

a muzsika hallgat.

az asszony (a kezeit tördelve hirtelen felsikolt): Ne hagyj el most!...

A muzsika (rövid szünet múlva újra megszólal, halkan, az első témával).

az asszony (behunyja a szemét és hálásan, mélyen felsóhajt): – Hiszen olyan jól ismerlek! Hiszen olyan jól ismerlek!

a muzsika szól.

az asszony: Zengő paripa vagy és rajtad egy néma lovas ül.

Tudom én, hogy nem te keressz.

Néma lovasod jött hozzám látogatóba.

Zengő vitorlás vagy te, s messziről jössz

Múlttal rakottan, súlyosan rakottan,

Sohsevolt múlttal terhes, szép vitorlás.

Be jól ismerlek mégis, mégis!

Gyere hát, jer! Mért vagy oly szomorú?

Mindig ily bús voltál-e, mondd?

Mint egy kis árva, aki hiába nyújtja

Sovány kis karját. Nem veszik észre. Oh!

A muzsika szól.

Az asszony Én? – Hogy én nem vettelek vón észre?

Útfélen én hagytalak el? Mikor?

Hisz ismerlek! Legjobban én ismerlek!

Kis öcsikém voltál egyszer talán?

Nevemnél mért nem szólítottál engem?

Látod! –

(Csendesen sírdogál.)

Mert mindig lárma volt. Nagy lárma volt.

Nem hallottalak a hínár alatt.

a muzsika szól.

az asszony: Most minden már a kerítés mögött van.

Nagy fal mögött. – Nem lehet odamenni.

Minden múlt ott a kerítés mögött van.

De szaga érzik. Szagolni lehet.

Szagolni lehet minden dallamát,

Mert ide ver az egész nagy kertnek illata.

a muzsika szól.

az asszony: Három nap előtt megtaláltam a kaput.

De nem eresztett be rajta az uram.

Oh, ide ver az egész kertnek illata…

a muzsika (az első téma zongorán mint ügyetlenül játszott, primitív, kezdő etűd).

az asszony (felugrik, megörvendve): Megvagy! Te vagy!

Gémberedett, rövidke gyermekujjak

Első zongoraiskolája. – Akkorról jössz hát!

Van-e keményre font, kis szöszke copfod?

Ismerlek! Téged fogtalak, Csicsergő madárfiókát kis ökleimben

a muzsika (fantasztikus groteszkké bonyolódik).

az asszony (aggódva hallgatózik és leül): Nem. – Talán mégsem. – Első zongoradarab

Nem voltál, nem fehér és fekete

Billentyűkről szemeztelek magamnak.

Kis kezeimből kirepültél akkor.

A kék tapéta titokvirágos bozótjába röpültél.

Tudom, tudom. Ott énekeltél

A kék tapéta titokerdejében.

Ott elvesztettelek. – Ott nem mentem utánad,

Mert féltem. – A kék tapétától féltem.

És most már rég a kerítés mögött vagy.

Honnan ismerlek mégis? – Mégis?

a muzsika (harmóniumon játssza a témát templomi zsoltárnak).

az asszony: Óh! Ez vagy te! Ez vagy! – Konfirmáció!

Édes Jézuska szemei be szépek.

Meztelen térd hideg templomkövön.

Az orgona gerincembe csurog

És mellem bimbói fájnak – édes, édes!

Hiszen csak elmúltál, ugy-e, te vagy,

Csak elmúltál és most a kerítés mögött…

a muzsika (sötét és kísérteties szonátává fejleszti a zsoltárt).

az asszony (hőkölve): Nem… Ez nem az orgona.

Ez nem a zsoltár, melyet énekeltünk.

Mögötte voltál te valahol.

Mögötte, ahol az árnyék volt. –

Az oltár mögött te voltál a sötétség.

Ott elmerültél előlem és elvesztettelek.

Ott elhajoltak álmaim. Mert féltem.

Oltármögötti sötétségtől féltem. Oh! –

a muzsika szól.

az asszony (ijedten): Hát nem voltál soha?

Hát elmúltál és nem voltál soha?

De ismerlek! – Honnan ismerlek mégis?

a muzsika (szerelmi keringőnek játssza a témát).

az asszony Most megvagy! Most!

Mint keringő kerítettél te engem.

Emlékszem rád. – Te drága, édes bolondom!

(Odanyújtja a zenének a derekát.)

Csípőm köré fonódtál és meleg teherrel

Térdem köré. Le is fektettél. Elébe fektettél.

Akarsz most engem újra? – Kellek?

(Táncol néhány lépést.)

A muzsika (a keringőt valami távoli álommá lebegteti szét).

Az asszony (hőköl): Nem, erre nem táncoltam. –

Bizony, nem talp alá való ez. – Nem. –

De hol keresselek hát, hol keresselek?

Ott volt, akkor volt, de nem a keringő. –

A bálteremben… a függöny mögött

A hideg téli lehelet mint ezüst

Kristály pengett a forró bálterembe.

A hónak szaga voltál. – A boldogság szaga.

Ott, a függöny mögött megvoltál még. –

Mikor tűntél el?... Azon az éjszakán

Nem féltem. Te tudod, hogy akkor,

Akkor az egyszer nem féltem.

Hiszen te fektettél a karjaidba.

Akkor velem voltál még. Te voltál

Ruhám. Csak te. … Aztán mi lett veled?

Én gondolkodtam. – Azon gondolkodtam,

Igazán szeretsz-e, s hogy most már mi lesz ebből?

Elkezdtem gondolkodni – s te eltűntél.

Oh, jaj!

A muzsika szól.

Az asszony: Mégis ismerlek, mégis! Honnan?

Mindig kicsit arrébb, mindenütt mögötte.

Mindig kicsit arrébb, mindenütt mögötte.

a muzsika szól.

az asszony (kitörő örömmel): Aha! … (Tapsol és nevet): Megvagy! Megvagy! Most megfogtalak!

Most elárultad magad. Hisz ez csak álruha!

Te nem is voltál zene azelőtt!

Csak álarcban jössz most lopva utánam,

A fülem felől kerülve közeledsz.

Nem voltál zene akkor. Alkonypír voltál akkor,

Keresztülizzol álarcodon, keresztülizzol a melódiákon,

Piros az arcom tőled, nézd, és piros a kezem!

Búcsúmáglyák égnek. Esti bíbor.

Benne a hegyek fenyői korommá feketedtek,

S az ember lassan ballag le a lejtőn.

Egészen lassan ballag. S valami illatot érez.

a muzsika szól.

az asszony (elgondolkodva): Igen, az alkonypír is csak álruha volt.

Mert voltaképp egy forró sötét illat,

Egy sötét pillantásnak az illata volt.

Mert voltaképp egy pillantás volt… Igen.

Mindig kicsit arrébb. – Mindenütt mögötte.

a muzsika szól.

az asszony: Majd lehántom rólad minden álarcodat!

Óvatosan. Óvatosan le foglak vetkőztetni.

Halkan emelni takaróidat,

Mint egy alvó gyerekről. Minden takarót

És akkor ott fekszik.

Mindig kicsi arrébb. – Mindenütt mögötte.

a muzsika szól.

az asszony: Olyan könnyűek takarók, mind! –

És szárnyukat terjesztik a hegyek

S a zöld mezők a levegőbe lobognak,

Mint a csak tegnap leterített száradó vásznak.

Mindig kicsit arrébb. – Mindenütt mögötte.

Oh! Ha téged kereslek minden dolgokon,

Mint száz ajtókon kell keresztülmennem.

a muzsika szól.

az asszony: Mert a pillantás mögött is… Sötét mélység! –

És abban a mélységben… (felugrik) – Te?!!

Megint te? Minden dolgok mögött, te?!

Hát nem az álarc vagy te?

Hát mind a többi dolog volt csupán…

Az egész, egész élet?... Oh!

A zöld hínár! – A zöld hínár!

A muzsika szól.

Az asszony (vadul kiáltva): Most mit akarsz tőlem? Mit?

Régóta mindig lopództál utánam, a dolgok

Mögé lapulva, mint párduc a bozótban.

Észrevettelek!

Hát mért nem álltad el az utamat?!

Futottam előled?

Mért nem ugrottál rám? Miért

Nem vágtad torkomba a körmöd?

Mostan jössz?!... Most?!

Régóta, mindig úsztál utánam a dolgok alatt,

Mint kígyó a hínár alatt.

Éreztelek! – És féltem?

Mért nem haraptál sarkamba? Mi?

Mostan jössz?! … Most?!

Régóta, mindig jársz utánam, mint egy szerelmes legény

A sövény mögött lopva! – Nem kellettél nekem?

Védekeztem? – Hát mért nem tepertél le a szénára?

(Kiáltva): Mit akarsz most? – Késő már! Késő! Késő!

Már elmúlt minden. – A kerítés mögött,

A kerítés mögött az egész élet.

a muzsika (egyre erőszakosabb, hangosabb, támadóbb lesz).

az asszony: Most hagyj!! – Eressz! Minek? – Mire való már?

Hiába! – Menj! – Menj! – Menj!

a muzsika (szilajan ágaskodik rá).

az asszony (magánkívül, sikoltva): Nem kellesz! – Gyűlöllek!

Szét foglak tépni, szétkiáltalak!

Nem akarlak, nem akarlak! Nem! Nem!

(Az öklével körülvág a levegőben.) Lármát, lármát! Kocsizörgést, gyárirobajt,

Ágyúdörgést (ordít) á–á–á–á–á!

Csókokat, kéjt, munkát, gondot, jajgatást,

Hangosan, hangosan.

(Dühöngve dobol az ökleivel az asztalon): á–á–á–á!!

Nem ezt! Azért is mást! – Más éneket.

(Teli torokkal énekel találomra): á–á–á–á! (aztán a ritmust hozzáverve az öklével):

Oh, du lieber Augustin,

Augustin, Augustin,

Oh, du lieber Augustin,

Alles ist hin!

a muzsika (hatalmas, mindent legyűrő erővel harsogja az első témát és magához kényszeríti az asszony énekét, aki az utolsó sort ismételgetve már a muzsika szerint énekel).

az asszony: Alles ist hin.

(A zene és az asszony halkabban): Alles ist hin.

(A zene és az asszony halkan, végtelen szomorúsággal): Alles, alles, alles ist hin! – (Hirtelen felsikolt és az öklével betömi a száját):

Mi ez? Mit énekelek? – Mért van mindennek vége?

Mért van mindennek vége? – Mi ez? – Óh!

a muzsika szól.

az asszony (mintha álomból eszmélne): Hiszen ez csak a lieber Augustin szövege. (Fáradtan, mosolyogva): Igaz. A kedves Augustin. Persze. (A székbe roskad.)

a muzsika (a „lieber Augustin” úszik benne mint furcsa álom parafrázisokban vissza-visszatérve).

az asszony: Bizony, bizony, te kedves jó Augustin,

Most már minden a kerítés mögött van.

Tapaszd csak a füled a falra. – Akkor majd hallod.

(Úgy tesz, mintha falon hallgatódzna.)

a muzsika szól.

az asszony: Hallod, hogy habzik és zuhog a fal mögött?

Mindig kicsit arrébb. – Mindenütt mögötte.

Mert a hínár alatt mélyen, ott kékség van, mint a tapétán.

Ott zúg, zuhog. És te azért féltél, Augustin.

Te mindent megfontoltál, kedves Augustin,

És sohsem értél rá.

Minden túl gyorsan ment, túl hangosan –

És most? (Halkan énekli sírással a torkában):

Oh, du lieber Augustin,

Augustin, Augustin,

Oh, du lieber Augustin,

Alles ist hin!

(Felzokog.)

a muzsika szól.

az asszony: Te voltál az elátkozott királyfi?

Én jöttelek-e megváltani?

Én jöttelek-e megváltani

És meg nem leltelek? – (Sír.)

a muzsika szól.

az asszony (megélénkülve, titokzatosan): De három nappal ezelőtt – egy kicsi emléket találtam,

A fejemben egy kicsi emléket találtam.

Kemény, hegyes, kis, csiszolt gyémántemléket.

És fúrni kezdtem. – Fúrtam, fúrtam, fúrtam. –

Keresztülfúrtam a falat. – Akkor kibuggyant.

Kicsordult! Csurgott! És már ázott minden!

a muzsika szól.

az asszony (végig fokozódó izgalommal): Mert a dolgok mögött, mint a jég alatt,

Ott kujtorog és zuhog a zene mélyen.

Vigyázz, vigyázz!! – Egész vékony a kérge.

Mögötte örvény, zúgó mélység. – Pszt! Hallod?

(Sikoltva)… Léket kapott a fal! Léket kapott a fal!

Repedés hasadt minden dolgokon!

Hajszálvékony, nemlátott hasadás.

De omlik már belőlük! Már csurognak a dolgok!

Mint a rémület verejtéke a homlokokról.

Minden pórusból – muzsika! – Muzsika!

a muzsika szól.

az asszony (felemelkedik. Folyton növekvő extázissal): Tavaszi szél feküdt a jégre,

Sziklákról zuhognak tavaszi vizek,

Az elmúlt napoknak alkonypiros ormairól

Harsogó zuhatag. Most!

Most gázolok benned, nehéz térdekkel,

Mint véremnek süppedő mocsarában.

Benned! – Most áradsz, áradsz! – Most megölsz.

Most megölsz engem, mert én megöltelek,

Most meg kell halnom. – Most meg kell halnom.

(A zene egyre hatalmasabbra árad. Az asszony felemelt karokkal áll.)

Hívtál engem a zöld hínár alól,

De nem eresztettek hozzád.

Most feljössz értem. – Most magaddal viszel.

Lábam köré gyűrűdzöl,

Édes énekkígyókkal lábam köré.

Karomon súlyos girlandjaid.

Melódiák béklyói. – Tiéd, tiéd vagyok már.

Akarsz-e vinni zengő paripán?

Elviszel-e engem zengő vitorláson?

a muzsika szól.

az asszony: Tavaszi szél, tavaszi szél, tavaszi szél!

Olvad az élet kérge.

Tavaszi szél, tavaszi szél, tavaszi szél!

Zengő tavasznak árja most dagad.

Most fojt meg engem. Végre, végre, végre!

Szemem, ha nézett, elnézett melletted.

Szemem behunyom, s nem nyitom ki többé.

(Behunyja a szemét.)

Lábamnak minden lépése elment melletted.

Nem megyek többé. Minden léptemet

Neked adom. Emelj és ringass és sodorj el.

(Lassan forogva táncol a zenére.)

Minden szavam melléd szólt. Soha többé

Takaró dolgok takaró nevét nem mondom többé.

Csak énekelni – énekelni – énekelni! –

(Csukott szemekkel táncolva énekel. Aztán összeesik.)

Muzsika

 

Függöny

 

A BEVEZETŐ TANULMÁNYT ÍRTA:

LENKEI JÚLIA

 

NKA csak logo egyszines

1