Iphigenia Delphiben

Gerhart Hauptmann drámája, amelyet a Nemzeti Színház 1942. november 22-én mutatott be, talán még az eddigieknél is szorosabban fonódott abba az összefüggésrendszerbe, amely az éppen futó „történelemés a színházművészet között mindig is kialakul. Hasznosnak tűnik, ha ezt a tényt mindenekelőtt egy rövid kronológiai összeállítással próbáljuk igazolni.

1939. Németország és a Szovjetunió megnemtámadási szerződést köt (ez volt az úgynevezett Ribbentropp/Molotov-paktum).

Hauptmann elkezdi írni IphigeniaDelphiben című drámáját, amelynek központi témája a megbékélés, a béke. Hogy ez milyen mértékben illúzió, azt az 1941. június 22-én induló hadi esemény igazolja: Németország megtámadja a Szovjetuniót.

1941. november 15. A művészek továbbéltetik az illúziót: Berlinben, a Staatliches Schauspielhausban tartják az Iphigenia ősbemutatóját.

1942. Hauptmann 80. születésnapjára készül a német szellemi élet. Ennek azonban – mint később kiderül – korlátai is vannak. A náci párt két ideológiai vezére, Alfred Rosenberg és Joseph Goebbels februári levélváltásában rögzíti, hogy nem kell az írót „mint a mi formáink költőjét méltatni“.

Ugyanabban a hónapban a bécsi Burgtheaterben színre kerül az Iphigenia.

1942. április 11-én a magyarnémet kulturális kapcsolatok keretében, Heinrich George, a berlini Schiller Theater intendánsa rendezésében a budapesti Nemzeti Színházban bemutatják Schiller Ármányésszerelem című polgári tragédiáját.

Ennek ellentételeként szeptember 19-én a Schiller Theaterben kiváló szereposztásban játsszák Vörösmarty CsongorésTünde című drámai költeményét/mesejátékát. Rendező: Németh Antal, díszlet: Pekáry István. Még folynak az első előadások, amikor 1942. szeptember 23-án megkezdődik Sztálingrád ostroma.

 

szekelyhez_beregi1 szekelyhez_beregi2

November 15-én ünneplik Hauptmann 80. születésnapját.

Magyarországon november 18-án rendelik el a zsidó származású férfiak kötelező munkaszolgálatát.

1940. november 19-én indul a szovjet ellentámadás Sztálingrádért. Három nap múlva, 1942. november 22-én van a Nemzetiben az IphigeniaDelphiben magyar bemutatója.

Beregi Oszkár valószínűleg ezt az előadást látta, és erre reflektált azon a bizonyos levelezőlapon.

Nyilvánvaló, hogy az IphigeniaDelphiben az 1942-es év utolsó harmadában fonódott be a magyar színháztörténetbe. Kezdődött azzal, hogy augusztus utolsó napjaiban Németh Antallal együtt – én mint asszisztense – érkeztünk Berlinbe a Csongor színre állítására. Még ma is emlékszem arra a meghökkenésre, amit akkor éreztem, amikor a Schiller Theater évadnyitó társulati ülésére, a színpadra Heinrich George, az intendáns SA-egyenruhában vonult be. De azután elkezdődtek a próbák, a nagyszerű Will Quadflieggel Csongor szerepében. Mirigyet az a Maria Eis játszotta, aki 1934-ben Bécsben, Röbbeling híres rendezésében Azembertragédiája Éva szerepét alakította, Németh pedig „mellesleg“ a kezembe nyomta az Iphigenia példányát, hogy délutáni szabad óráimban a Hotel Adlonban lévő igen kellemes szobámban kezdjem el a fordítását. Mondanom sem kell, hogy semmit sem tudtam a még Berlinben is újdonságnak számító darabról. A verses forma mindenesetre megragadó volt, és igyekeztem is visszaadni nem archaikus belső ritmusát. A Csongor szeptember 19-i bemutatója után hazaérkezve fejeztem be a munkát, amelyet nyilván elfogadhatónak ítéltek, mert azzal bíztak meg, hogy – mint aki nyilván a legjobban ismeri ezt a drámát – rendezzem meg a Nemzeti nagyszínpadán soron következő bemutatóként. A szereposztást Németh ajánlotta: a társulat olyan tagjaiból, akik már akkoriban is baloldali érzelműekként voltak ismertek köztünk. Többek között Gobbi Hilda (a címszerepben), Somogyi Erzsi (Elektra), Ungvári László (Orestes), Ujlaky László (Pylades, Elektra kedvese), kisebb szerepekben Pásztor János, Balázs Samu.

Hauptmann ezt a drámát a görög mítosz híres gyilkos-történetének zárófejezeteként írta meg. A Trója ellen induló Agamemnón oltáron áldozta fel leányát, Iphigeneiát, hogy hajói kedvező szelet kapjanak. A hazatérő hadvezért a lánya haláláért (akiről senki sem tudja, hogy egy istennő megmentette) bosszút álló hitves, Klütaimnésztra szeretőjével, Aigisztosszal együtt bosszúból megölte. Ők viszont a közben felnőtté váló másik két gyermek, Oresztész és Élektra áldozataivá lettek. De a fiatalok sem maradhatnak büntetlenül, őket az alvilág bosszúistennői, az Erinnüszek hajszolják-üldözik országokon át.

A hauptmanni dráma a mítosz lezárását jeleníti meg. Delphiben szinte véletlenül találkozik a három testvér. Iphigeniát csak mint véres papnőt ismerik, akinek isteni parancsra mindenkit, főként minden görögöt, aki Taurisban temploma körébe téved, meg kell ölnie. Számtalan áldozat vére mocskolja be a múltját. Nagy fölismerési jelenetek során további erőszak fenyegetése is megjelenik. De Delphi főpapja bejelenti, hogyAz éppen induló ünnep neve: / Megbékülés: az ünnep ünnepe! / Egész világon zúg az égi hang, / hogy Phoebus s Artemis hosszú viszály után testvéri békét kötne itt.” Ezt fogadja el az egymással addig gyűlölettel szemben álló két nővér is. Elektra ezt így fogalmazza meg: „Igen! Elölről kezdjük hát, igen! Új életünknek hittel indulunk.” A most már testvérként felismert Iphigenia pedig így erősíti meg: „Nem kell új viszály, a dalnak vége.” Őt azonban túlságosan is nyomasztja honfitársai által előidézett halála, és engesztelésképpen öngyilkosságot követ el: egy mély sziklahasadékba ugrik és halálra zúzza magát. A dráma utolsó sorai mégis a feloldódást szólaltatják meg. Iphigenia számára a „jó sors nagy-kegyelmesen / utat nyitott az önként áhított / vezeklő áldozathalál felé.”

Ennek a viszályt és háborút oldó drámának az előadását, magyar nyelvű bemutatóját látta november 22-én Beregi Oszkár. Gondoljuk csak meg. Az a művész, akit a történelem évtizedek óta kizárt a Nemzeti falai közül, művészi gettólétbe kényszerítve is friss lélekkel vállalkozott, hogy megismerkedjék egy olyan drámával, amelyről talán hallhatott (berlini, bécsi kollégáitól), de amelyet „élőben“ is, a színpadon (éppen száműzetése helyén!) látni kívánt. És vette a fáradságot, hogy már két napra rá megírja azt a bizonyos levelezőlapot, amelyen elismerését fejezte ki a darab rendezőjének és – szinte ráadásképpen annak doktori disszertációja után is érdeklődjék, amely az angol színházelméletről 1940-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem kiadásában jelent meg. Nem emlékszem, hogy lett volna példányom, amelyet eljuttathattam volna hozzá.

 

 

Székely György

 

NKA csak logo egyszines

1