Római tartózkodásunk utolsó színházi előadása február legvégén a Fanny & Alexander társulaté volt a Palladium Színházban: régi ismeretségünknek köszönhetően leleveleztük a találkozást. Az utolsó percben értesítettek: csak egy előadást tudnak megtartani. Az eredeti tervben kettő szerepelt, így is hirdették, de mindössze az egyszemélyes, azaz kis költségű Him maradt meg. Olyan pénzügyi elvonások történtek ugyanis, hogy csak a minimumon bírnak létezni. A Himet Luigi de Angelis és Chiara Lagani írta és rendezte (ők alapították 1992-ben a Fanny & Alexandert, a nevet a Bergman-filmből kölcsönözték). Az utóbbi két évben az Óz, a csodák csodája című projekten dolgoznak, ennek hozták volna másik három részletét is Rómába.

Éppen az előző nap jelent meg az újságban a néhány évvel ezelőtt népszerűvé vált, nálunk is jól ismert író, Alessandro Baricco cikke: felszólította benne a politikai hatalmat, vonjon el bátran további támogatást a színházaktól, adja a pénzt inkább a televíziónak (!), illetve az iskoláknak. Mellékesen szólva, Baricco az utóbbi időben sikeres tv-személyiség lett, kulturális műsorok szerkesztője. Másnap Dario Fo, majd mások is kikérték a színházi világnak… Ha egy pillanatra még folytatni akarjuk Baricco gondolatmenetét, megjegyezhetjük, hogy Berlusconi hatalmának konszolidációjához nagymértékben hozzájárult három tv-csatornája – pártja kormányerőként ezenkívül kézben tartja a három állami csatornát is. (Sokan a baloldal egyik jóvátehetetlen mulasztásának tudják be, s máig is érthetetlennek tartják, hogy amikor kormányon volt, nem iktatta törvénybe a tervezett monopólium-ellenes intézkedéseket, amiért is fennmaradhatott, sőt tovább terjeszkedhetett a mindent elsöprő Berlusconi-médiabirodalom.) Ennek tükrében több mint sajátos Baricco kérdésfelvetése, miközben a színházak, így a kísérleti színházak is, már amúgy is súlyos megszorításokkal, anyagi nehézségekkel küzdenek.

 

pin_cosentino
Andrea Cosentino (fotó: Kálmán Béla)


Az ipari létesítményből átépített modern Palladium (a Roma Tre Egyetem kísérleti befogadó színháza) előterében Andrea Cosentino a régi műfajt, az avanspettacolót újította fel. Az előadások előtt 5–15 percig mutatja be egyszemélyes színházát. Műfajával a nagy komikusokhoz, Eduardo De Filippóhoz, Totòhoz, Aldo Fabrizihez tér vissza. Napi aktualitásokra reagál: mint mondja, „interaktív” színházat csinál, azaz egy nyitott, üveg nélküli tv-képernyő mögül játszik. A Him előtti rögtönzése aktuálisan Bariccónak szólt, s a kitűnő, maró humorú színész nem kímélte „az írócskát”.

A Fanny & Alexander olvasatában a Him a diktatúráról szól. Kissé megvágva, mintegy 85 percre rövidítve, de egy az egyben vetítik az Óz, a csodák csodája című 1939-es mesefilmet. Egyetlen különbséggel: valamennyi szereplő szövegét az előtérben egy Hitlernek maszkírozott, rendkívüli előadói tehetségű narrátor mondja, miközben karmester módján mintegy vezényli is a filmszereplőket. S lám, a bugyuta, eredetileg ellazító és szórakoztató álomvilág egyszerre átváltozik, új jelentést kap: a hatalomról, az imposztor helyett Óz diktátorról, a manipulációról szól. Marco Cavalcoli megérdemelten kapta a rangos Premio Ubu legjobb alakításnak járó díját – az elidegenítést kiválóan, fergeteges ritmusban és rendkívül izgalmasan művelte.

Maria Grazia Cipriani és Graziano Gregori által a szépséges toszkán városban, Luccában alapíttatott a beszédes nevű Il Carretto (A kétkerekű kocsi) társulat. Onnan jöttek a Teatro Indiába, Rómába, az olasz kultúra egyik ikonjával, a Pinocchióval, mint a színlapon jelzik, Collodi után, azaz átdolgozásával. Az egyik recenzió sötét, szürreális felnőtt meseként aposztrofálta a munkát.

Az egyszerű félkör alakú színpadon Pinocchiót mint fehér, négykézláb járó csacsit pillantjuk meg, akit Tűznyelő bábmester ütlegel. A többiek is életnagyságú, felnőtt bábként, többnyire fehérbe öltözve lépnek színre. Az első jelenet után már maga Pinocchio meséli történetét, miközben az epizódok megjelenítődnek. A hideg fehér mellett olykor-olykor fekete vagy vörös szín is előfordul a jelmezekben vagy a díszletekben, amikor még feszültebbé válik a harcról, életről, halálról szóló történet.

A minimumra redukált, de rendkívül sokat mondó, ötletes díszletek, az aláfestő hangok, a zene, a kevés beszéd mind hozzájárulnak az előadás nagy hatásához. Az ismert cselekmény a színészmaszkok szellemes mozgásának, a látvány erejének köszönhetően elemi erővel hat. A közönség már a regény igen sokféle olvasatát ismeri, hiszen némely kritikus egyenesen Krisztus szenvedéstörténeteként is interpretálja. Az előttünk álló rossz felnőtt bábfigura az őt övező sok gonoszsággal (is) terhelt világban újra és újra szerencsétlenül dönt. A jó tündér sem a megszokott: első találkozásukkor magához hívja éjszakára Pinocchiót, aki visszautasítja. – A bábfigura kalandjai közepette az előadás még egyszer visszatér az első jelenethez, annak kegyetlenségét újra megerősíti: Pinocchio csacsivá változik, akit ütlegelnek. A főhős végül már érett személyiségként maga határozza el, hogy levéve álarcát, kisfiúvá, emberré változik.

Fa, tűz, kötél, néhány elementáris díszlet az alapvető emberi kérdésekkel foglalkozó előadásban, totális színház, melyben a színészek testiségükkel is teljes valójukban vesznek részt – a Teatro Argentina szervezője az évad legszebb előadásaként ajánlotta figyelmembe a Pinocchiót – valóban varázslatos, mágikus előadás volt. Kifelé menet a Teatro Indiát kívülről is megcsodáltuk a misztikus esti fényben. A Teatro Argentina Stúdiószínházának játéktere Róma egyik új ikonja, az egykori gáztartály vasszerkezete közelében, egy XIX. századi szappan- és mosószergyár újjáalakított épületében maga is építészeti kuriózum. (Építészek: Colombari, De Boni.)

Kíváncsian vártam Pier Paolo Pasolini Disznóól című darabjának előadását a Teatro Argentinában a kitűnő Mario Castro rendezésében. A dráma parabola a maga antikapitalizmusával, bár nem nélkülözi az aktualitást, de ma már kissé didaktikusnak tűnhet. Ezt ellensúlyozta a kitűnő rendezés, mely erőteljesen stilizálta mind a kukucska színpadot, mind a színészek játékát. A színpad trapéz alakban nyílt a nézőtér felé, műfüvén ember nagyságú stilizált virágok „nyíltak”, a lányszereplő a második részben piros dirndlire stilizált kosztümöt viselt. Azaz a rendezés elidegenítette a cselekményt, melynek során a kapitalizmus ellen lázadó ifjút, aki a társadalom disznói elől az igazi disznók közé menekül, utóbbiak felfalják. Mindez idézőjelbe került, s ironikus, parodisztikus felhangokat kapott, amelyek közelebb hozták, elfogadhatóbbá tették a művet.

Róma egy másik érdekes színháza a Teatro Valle, melyben három előadást is láttam.

Itt vendégszerepelt a Watermill Theatre Propeller társulata, mely Shakespeare darabjait viszi színre. A rendező Edward Hall, Peter Hall fia. Az általam látott A velencei kalmár szerepeit Shakespeare korára utalva kilenc férfiszínész játszotta. A darab rácsok között, mintegy London-börtönben játszódott, s az előadás egyensúlyában Shylock volt a fajsúlyosabb színész, talán ezért is a bűnei is nagyobbnak tűntek, bár mindezt a börtönvilág gazsága idézőjelbe tette. Érdekes este volt, az angol színházi kultúrával mindig jó találkozni.

Szintén a Teatro Valléban, két társulat együttműködéséből született (Prato és Nápoly) a La pelle, A bőr című előadás. Ezt Curzio Malaparte azonos című regényéből adaptálta az ismert színész-rendező, Marco Baliani. Az egymást követő epizódokban a II. világháború utáni Nápoly jelenik meg, a korrupció, a társadalom elzüllése, a felszabadító amerikai katonákkal való üzletelés, a feketepiac, a prostitúció, a teljes reménytelenség. Az előadás talán kissé didaktikus formában tükrözi azt a nagyfokú kiábrándultságot, mely a jelen Olaszországától sem idegen.

A tehetséges, érdekes színész-rendező, Luigi Lo Cascio előadása Vadászat címmel Euripidész Bakkhánsnők című drámája alapján készült, s a legújabb technológiával a színpadra varázsolt különös látványelemekre (például „élőben” rajzolt díszletekre) és narrativitásra épült.

 

pin_him
Him (fotó: kálmán Béla)


Egy másik tiszteletre méltó előadás a Teatro del Vascellóhoz fűződik. Itt láttam egykor Tadeus Kantor Soha nem térek ide vissza című előadását, s a maradandó élményért máig is hálás vagyok a Vascellónak. Egyébként ma ők is a fennmaradásáért küzdenek… Lisa Ferlazzo Natoli egy fiatal színészeknek tartott workshop alkalmával hozta létre Brecht–Weill Mahagonny városának felemelkedése és bukása című előadását. Tiszta, igen pontos, jól megkomponált, valóban brechti ihletésű produkció. A rendezőnő a Royal Academyn tanult, majd a színház, a tánc, az ének nagy mestereinél dolgozott, így Leo De Berardinis, Luca Ronconi, Carmelo Bene, illetve Michiko Hirayama, Merce Cunningham és Malou Airaudo mellett. A színpad hátterében óriásvászonra vetítettek, a tizennégy fiatal színészt a színpad bal sarkán zongorista kísérte. Az „amerikaias” hangulat, a „mindent szabad, csak pénz kell hozzá”, az örömszerzésre törekvés minden áron igazi pokollá válik az előadás során. A szövegben más Brecht-művekből kölcsönzött részletek is vannak, a rendező a zenéhez is alaposan hozzányúlt, ugyanakkor a brechti színház világának minél teljesebb visszaadására törekedett. A színészi játék, a ritmus, a koreográfia tökéletes volt. A szereplők, s ez igazán nagy érdem, összeszokott társulatként működtek.

Egy másik workshop bemutatója volt a kiváló, nálunk is többször fellépő Socìetas Raffaello Sanzio Madrigale appena narrabile (Alig elbeszélhető madrigál) című előadása a Teatro Palladiumban. Scott Gibbons zenéjére, Clara Guidi dramaturgiai munkája alapján a színiiskola hallgatói adták elő a különös, érdekes művet. Az emberi hang hatásait, határait kísérletezték a tizenöt énekes-színésszel, akik egy gordonka kíséretében egy ember és egy kutya találkozását beszélték-énekelték el, különleges hanghatások (ütögetett kövek, leszórt fémpálcák és hasonlók) kíséretével.

A nagyon polgári Piccolo Eliseóban láttuk Gadda vs Genet (Gadda Genet ellenében) címmel a Rebibbia börtönszínház előadását. Olaszországban, s általában Nyugat-Európában igen elterjedt a börtönszínház. E lap hasábjain már volt alkalmam egy másik, talán a leghíresebb olasz börtönszínházról, a volterrai Compagnia della Fortezzáról írni. Ezúttal a római Rebibbia volt fegyenceinek igazán kitűnő zenés előadását láthattuk: a Teatro Eliseóban rendszeresen vannak ilyen előadások, mivel az Eliseo együttműködési megállapodást kötött a börtönnel. Genet, a fenegyerek, a híres drámaíró, s Gadda, aki bírálja Genet-t, az író, aki ítéletet is mondhat művekről. Ők ihlették a játékot: öt, színésznek is kitűnő volt fegyenc és egy zongora volt a varieté szereplője, akik szabadságról, a világról, aktuális politikáról táncolták, konferálták, énekelték a kabarét, sok humorral, kitűnő ritmusban, megérdemelten nagy sikerrel.

A sokszínű, izgalmas színházi világ bemutatott szeletének végére hagytam Moni Ovadia meghatóan szép előadását a Teatro Palladiumban: a bolgár származású énekes-előadó-színész-rendezőről már szintén volt alkalmam írni a Criticai Lapokban. Ovadia sajátos műfaja, a jiddis-kabaré a Rabinovich és Popov című előadásban történelmi kutatásra is épült. A Szovjetunió történetét dolgozta fel: vicceken, anekdotákon, dalokon, indulókon (a dalokat oroszul énekli), s történelmi kommentárokon keresztül – ez utóbbiakban elsősorban Lenin, Sztálin, Trockij szerepét elemzi. A tragédia, a komikum, az irónia keveredik a két kitalált átlagember, a zsidó Rabinovich és az ortodox Popov szemén keresztül. A történetet Ovadia igen nagy átéléssel, saját személyes sorsaként is adja elő. Nagy tehetséggel érzékelteti a kisemberek túlélési stratégiáit s őszinte hitét is, és műfajához méltóan a zsidóságnak még az átlag kisemberekénél is keményebb sorsát, ugyanakkor az élni segítő humort is. Jevgenyij Jevtusenko Búcsú a vörös zászlótól című versével zárja az előadást nagy erővel és hitellel: „nézem a zászlót és sírok” – szavalja.

Ilyennek látszott a római színházi világ és Rómából a világ a színházon keresztül 2008–2009 fordulóján.

 

 

FRIED ILONA

 

NKA csak logo egyszines

1