Miközben óriási mennyiségű és rendkívül sokféle off programból válogathatni a Pécsi Országos Színházi Találkozón, a POSZT megítélésének alapja mégis mindenkor az úgynevezett versenyprogram elsősorban, amelyet az eddigi gyakorlat szerint mindig egyetlen felkért szelektor, kurátor – évente más – állít össze az adott terminus általa legizgalmasabbnak, legfontosabbnak, legmegnyerőbbnek stb. tartott előadásaiból, személyében, fizikai jelenvalóságában vállalva a felelősséget a felhozatalért, egyszersmind önmagáról, saját ízléséről, gondolkodásáról, világlátásáról is óhatatlanul képet adva. Ha kevés morgás, hörgés, fölháborodás van, az már a megtestesült elégedettség maga.
Janisch Attila filmrendező válogatását nemigen érhette szó. Szinte minden jelentős műhely helyet kapott benne – a függetlenek közül is –, s ha akadt is nehezen magyarázható választása, a nagy számok törvénye következtében az arányok jótékonyan elfedték azt. Janisch Attila ugyanis nemcsak a látott előadások számát tekintve csúcstartó (jóllehet időarányosan nem biztos, hiszen kétségtelenül könnyebb helyzetben volt, mint olyan elődei – e sorok írója például –, akik csak ősszel kezdhették a válogatást, merthogy akkor kérték fel őket, nem volt tehát majd’ egy évük rá, csak 6-7 hónapjuk). De abszolút csúcstartó a keretszám túllépésében is: a versenyelőadások eredetileg 12-ben limitált számát – 10 hazai és 2 határon túli produkció az éves összbemutatók arányában – ő lépte túl a legmerészebben a kiválasztott 18 produkcióval (azaz ötven százalékkal!). És még az olyan nehezen magyarázható választások esetében is, mint például a debreceni Oblom-off, egy-egy színészi alakítás – adott esetben Trill Zsolt játéka – értelmet adott az estének.
Janisch Attila válogatásának vitathatatlan erénye, hogy sokszínű lett a program, ami azt bizonyítja, hogy befogadóként meglehetősen nyitott. Hogy egy kommersz darab – még ha Tony-díjas is – tisztességesen megcsinált előadásában ugyanúgy fel tudja fedezni a színészi, tervezői stb. értékeket (lásd vígszínházi Augusztus Oklahomában), mint mondjuk a Bodó Viktor rendezte, szinte üres térben játszódó s a maga szürrealisztikus, abszurd humorával együtt is vérvalóság Bérháztörténetekben a mérhetetlen alkotói, előadói talentumot. Hogy gyönyörködni tud a lenyűgöző professzionizmusban csakúgy, mint az üdítő, szertelen, felszabadult találékonyságban.
Végtére is csaknem reprezentatív tudott lenni ez a válogatás, ami pedig egy nem módszeres színháznéző, tehát nem kritikus szelektortól aligha elvárható. Csaknem reprezentatív volt a válogatás a legjelentősebb magyar nyelvű színházi műhelyek, illetve színházművészeti törekvések tekintetében, és még azokat az egyenetlenségeket is érzékeltetni tudta (akarva, akaratlan), amelyek azonban nem minőség alattiak. A kis megszorítás, fenntartás természetes, itt jönnek az ízlés- és gondolkodásmódbeli különbségek, és ez így van jól.
Hogy a budapesti színházak közül a Katona és az Örkény egy-egy előadása beválogattatott, mindenképp rendjén van, lévén a legjobb kondícióban lévő társulatokról szó, amelyeknek minden előadása minőség. (Érdekes módon az Örkény Színház kis teréből a Pécsi Nemzeti nagyszínpadára került Jógyerekek képeskönyve elementáris erejű lett, cáfolva a közvélekedést, miszerint a megszokott térből való kilépés csak árthat egy produkciónak.)
A vidéki színházak közül pedig kétségtelenül az egri s a nyíregyházi van évek óta kiegyensúlyozottan a legjobb formában, jóllehet magam például a nyíregyháziak Tizenkét dühös emberét Koltai M. Gábor rendezésében erőteljesebbnek tartom a beválogatott Kasimir és Karoline-nál. Utóbbi kétségtelenül impozáns, tetszetős, gondolatilag tiszta a nézőtér tükörképeként megképzett, lelátóra hajazó vörös térrel, a színészek szinte statikus, ámde rendkívül intenzív, Zsótér Sándor „ülőkorszakára” emlékeztető, fegyelmezett jelenlétével, s a vendégszövegek megerősítette mondandóval, ám furcsamód a hozzáadás épp elvesz az Ödön von Horváth-mű társadalmi mozgások mélyrétegeit firtató gazdagságából. A redukció eredménye a felszínen mozgó plakátszínház, míg a szinte unalomig ismert Tizenkét dühös ember – a Mihalkov-film nyomdokain haladva és Hamvai Kornél fordítását használva – rendkívül izgalmas társadalomlélektani tanulmánnyá lett egy mikroközösségből, egy csoportlélektani vizsgálódásra alkalmas helyzetből kibontva. Vagyis tágítani tud a mű eredeti jelentéstartományán, azzal például, hogy Horváth László Attila Nyolcadik esküdtje tétova, bizonytalan, nem a megszokott, mindenkinél okosabb, első perctől mindent tudó alak, vagy Tóth Károly virtuóz rugósbicska kezelésével az Ötödik esküdt szerepében, amely magánszámnak is beillő mutatvány dermesztő mélységek, társadalmi perifériák megidézője – és a sor folytatható volna minden alakítás elemzésével, a Harmadik esküdt összeomlását rendkívül finoman, plasztikusan megoldó Puskás Tivadaréval, Gáspár Tibor, Avass Attila remeklésével. De hát itt jönnek az említett ízlés- és gondolkodásbeli különbségek… A Kasimir és Karoline egyik jelentős hozadéka Olt Tamás Szemes Franza, és Dengyel Iván vérfagyasztó tekintete Rauch tanácsosként. És nem lehet nem észrevenni, nem figyelni Szalma Noémi némán ténykedő pincérlányát, ám a folyamatos színpadi jelenlét ugyanakkor leleplezi a színészi egyenetlenségeket is: a csoportos szereplők egy része nem tud mit kezdeni a tétlenséggel, nincs meg a Mohácsi-előadásokra oly jellemző személyesség, intenzitás, kidolgozottság. Mindazonáltal hogy a nyíregyházi társulatban komoly munka, komoly társulatépítés folyik, az kétségtelenül ebben az előadásban is markánsan megmutatkozik. Miként az egriek versenyelőadásában, A velencei kalmárban is, amely immár nem a színészi mozgást, inkább a jelentéstartományt, a motivációkat erőteljesen szűkítő, eredeti Zsótér-rendezés, számos kockázatos helyzetet teremtve a színész számára, ugyanakkor izgalmas kérdéseket involválva az igazságszolgáltatás s az igazság mibenlétéről. Járó Zsuzsa kíméletlenül okos, lefegyverző logikával igazságot osztó Portiája kiemelkedik a remek együttesből, amelyről nyugodtan állítható, hogy talán a legerősebb magyarországi vidéki társulat momentán.
De reprezentatívnak mondható a válogatás a határon túli magyar színházi műhelyeket tekintve is, a Szabadkai Népszínház ugyanis nagyszerű évadot zárt, amelynek kétségtelen revelációja volt A Gézagyerek bemutatója, de az Adieu Bandi, a Veszedelmes viszonyok és az Equus is a társulat kitűnő kondíciójáról tanúskodtak, miközben még bennünk a tavalyi Szomorú vasárnap és a korábbi Záróra emléke, vagy a még korábbi Murlin Murlóé, ami megint csak azt mutatja, hogy nem egyszerűen jól jött ki a lépés idén, hanem folyamatos, tudatos építkezésről van szó, bizonyítván a társulati működés értelmét és fontosságát. Ugyanez elmondható a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházról is, amelynek láttunk ugyan az évadban kevéssé sikerült előadását (senki sem lehet mindig tökéletes, s a színház társas játék), A csoda minősége mindenesetre nem véletlen. Hogy az egyébként tán legerősebb erdélyi társulat, a kolozsvári idén hajlandó volt-e végül is megmutatni előadásait a szelektornak avagy sem, nem tudom, de hogy sem a III. Richárd, sem a Három nővér nem jelentett revelációt, mondhatni nem sikerült egyik sem igazán, azt tapasztalatból állítom. A valós problémákat azonban sajnálatos módon elfedni látszik a hathatós marketingmunka, mindenekelőtt a direktor, Tompa Gábor vagdalkozásai a sajtó hasábjain.
A független színházak esetében is majdnem teljes a reprezentativitás: a Stúdió „K” mint kiegyensúlyozottan jó színvonalú alternatív csaknem „kőszínház” méltán volt jelen a nagyszerű Hű, de messze van Petuski! című előadással, Tamási Zoltán színészi és rendezői remeklésével (sajnáltam, hogy Pécsett az általam látott előadás nem tudta hozni az otthoni formáját), olyan szabadcsapatok mellett, mint a KoMa és az ALKA.T., amelynek közös Fédra fittnessében öröm volt látni a volt krétakörösöket, Csákányi Esztert, Scherer Pétert, Katona Lászlót és Bánki Gergelyt. (A POSZT amolyan spontán krétakörös találkozó is lett: Gyabronka József és Csákányi Eszter a Szputnyik Hajózási Társaság előadásában, a Bérháztörténetekben volt még látható, előbbi és Láng Annamária a vígszínházi Oklahomában is – jó volt találkozni velük színpadon.)
A jelentős független műhelyek közül talán csak a Pintér Béla és Társulata hiányzott – nekem, aki annak idején egy kevésbé sikerült előadásukat magam sem hívtam meg a 2002-es POSZT-ra, mindenképp –, mert a Soha vissza nem térő egy rendkívül koherens, megrendítő erejű, bizarr humorú, színészileg mély és pontos előadás, míg a reprezentativitást tekintve kétségtelenül okkal-joggal meghívott Maladype Leonce és Lénája egy olyan formai kísérlet újabb állomása, amely a mű – adott esetben a Büchner-dráma – mozzanatainak, alkotóelemeinek összefüggéseiről, koherenciájáról nem gondolkodik, a különböző helyzeteket önmagukban, a kontextusból kiemelve vizsgálja, s keres rájuk különböző megjelenítési, érzékeltetési módokat. Vagyis lemond a műegészről a részletek javára – tán a posztmodern világértelmezés-ellenes szemlélete jegyében –, rendkívül kreatív, szellemes, friss, expresszív megoldásokat kínálva, lenyűgöző koncentrációval, tiszteletet parancsoló fegyelemmel. Hasonlóan koncentrált, fegyelmezett a Szálinger Balázs Kalevaláját előadó Forte Társulat, Horváth Csaba koreográfus nemrégiben összeállt csapata, s a két előadás együtt markánsan reprezentált egy új utat a színházban: szöveg és mozgás sajátos ötvözését. Ehhez kapcsolódik a másik Horváth Csaba-rendezés, a József Attila Színház Éjjeli menedékhelye, amely a tavalyi Zsótér-rendezés, Az öreg hölgy látogatása után egy újabb, mind az utóbbi években jobbára bulvárprodukciókhoz szokott közönség, mind a társulat számára markáns kihívás, és egyben a POSZT versenyprogramja kőszínházi kínálatának másik véglete a már említett Augusztus Oklahomában mellett.
Számomra egy előadás hiányzott fájón a POSZT-ról, A helytartó Kaposvárról. Értem én, hogy egyetlen rendező három munkáját beválogatni nagy merészség lett volna, hiszen Mohácsi János két rendezése, a Képzelt beteg s az Istenítélet is bekerült a versenyprogramba. Már ez sem kis merészség persze, hiszen mindkettő a Pécsi Nemzeti Színház produkciója, meghívásuk tehát az előadások ismerete nélkül s némi gyanakvással óhatatlanul a házigazdáknak tett gesztusként is értelmeztethetett (hallatszott is efféle feltételezés). Szerencsére remek formájukat hozták, így kétség nem fért ahhoz, hogy diplomáciai megfontolások nem, csakis a minőség, az érték vezérelte szempontként a szelektort (s ezt a zsűri döntései, no meg a szakmai beszélgetések is visszaigazolták). Mindazonáltal nézetem szerint bátran fölvállalható lett volna egy harmadik Mohácsi-rendezés is, bár A helytartó kérdésfelvetése kétségtelenül sokkal konkrétabb, mint akár a Képzelt betegé, akár az Istenítéleté, s ekként nyilván kedélyborzolóbb is, jóllehet a halálhoz és egymáshoz való viszonyunkról szóló színi merengés (Képzelt beteg), vagy az ellenségkép teremtésének és manipulatív kezelésének, a tömeghisztéria formálásának és formálódásának megérzékítése (Istenítélet) sem éppen a felhőtlen szórakoztatás, gondűzés jegyében született. (Miközben szarkasztikus humorukon persze rengeteget lehet derülni, ahogy a Mohácsi-opusok esetében általában – a humor ugyanis a dialektikus gondolkodás szinonimája, a tolerancia megtestesülése.) A helytartóban Mohácsi a nem kis vihart kavart 56 06-hoz hasonlóan, a rendszerváltás óta ugyancsak tabu témává lett problémát vet fel a katolikus egyház második világháborús felelősségét firtató Hochhuth-drámát feldolgozva: valláserkölcs és politikai érdekek, elvek és politikai praxis ellentmondásos működését az egyház antiszemitizmushoz való viszonyában. Feneketlen, kínos mélységeket nyitott meg az előadás a társadalom önismerete szempontjából, de a színészi, a társulati munka minősége (azon belül is különösen Kocsis Pál, Nagy Viktor és Kovács Zsolt alakítása) okán is ott lett volna a helye a versenyprogramban. Már csak azért is, mert korántsem biztos, hogy a kaposvári színháznak az a fajta műhely jellege, ami ebben az előadásban is megmutatkozott, a jövőben megmarad. Reménykeltő ugyanakkor Mohácsi és a Pécsi Nemzeti Színház társulatának együttműködése: úgy tetszik, értik egymást és kialakulóban a közös nyelv.
SZŰCS KATALIN ÁGNES